24, 25, 26

Segítők, önkéntesek és fizetettek. Mindenki dolgozik ilyenkor, állítólag a többiekért, az emberiségért, a békéért. Sokan, hirtelen, és ezek mind keresztények. De csak ilyenkor. 

Nem hiszek nekik.

Van ez a három nap, amit gyűjtőnéven karácsonynak nevezünk, három pihenőnap, szabadságnap, ami szinte kötelez arra, hogy írj egy blogbejegyzést. Mert milyen az, hogy hazautazol, de nem adsz hírt magadról, inkább hallgatsz, nem posztolod ki, hogy éppen hol vagy, mit csinálsz, és ha elindulsz a templom felé, nem hálaadó imák jutnak az eszedbe, hanem csak az szúr szemet a sarki keresztnél, hogy újabb szobrot állítottak valakinek, akit nem ismersz, mert nem is ismerhetsz, sosem járt itt. És ha kinézel az ablakon, azt látod, hogy a bejáratod előtt négyen ugrálnak és dobolnak őrülten egy ötödik körül, aki a kecskét alakítja, ezért csattog is, pattog is, zajong is. Hej. 

Most már azt sem hiszed el, hogy bent laksz a városban, emberek között. 

A tévében Krisna-tudatú fiatalok keresztényt alakítanak, etetik a csöveseket. Mellettük szerény máltai lovagok melegítik a gulyáságyút. És egymást. Valaki nagyot köp a képernyőre, az operatőr hoppon van, ő dolgozik, és mint egy valódi hős, megörökíti a nyálat a gépen. Nem érted, ha a világnak tényleg ez a menete, akkor a lelki táplálék miért nem kerül előtérbe. 

Ma megengedhetted magadnak, sétáltál is, lassan. Hiába, különleges ez a három nap. Máskor is ki szoktál menni a fák alá levegőzni, ám a tartásod hétköznapokon nem ennyire ünnepélyes. Nyolc és fél óra alatt bizony megérik a szemgolyód és a hátgerinced a végtelen mozgásra, kikívánkozik a burokból a parkba, mégis kapkodsz, sietsz, rohansz, felkészülsz a koránkelésre, koponyád behúzod a vállaid közé, kényelmesen begörbülsz. Most sem mész tájékozatlanul, nem lep meg, hogy nem jön veled szembe a három király, sem Mária, sem József, de érzékenyen érint, hogy összetalálkozol Micu Frunzával, aki egy új szobor a belvárosban. Szépen a fejedhez kapsz, megvakarod. Te jó ég, karácsony van, számodra mégis ez a hír a visszatérő, a fontos.

Nem akarod elhinni, hogy már csak ők élnek itt. Meg te.

Megértőn nyugtázod azért, hogy a haszonlesők mellett néhány éhező is jóllakhatott decemberben. Mindeközben a hívatlan vendégeid tomboltak egyet az ajtód előtt, viseletben. 

Mindent a csángókért*

Bizonyára nagyon az út elején járok, hisz most hallottam először Dorinel Ichim bákói úrról, aki állítólag folklorista, összeállított már életében néhány néprajzi kiadványt, s állítólag múzeumigazgató is (volt) a tartományában. Az sem lenne túl nagy baj, ha mindezeket rosszul tudnám.

Ezt az úriembert ugyanis az 1990-es évek elején nagy szeretettel és dicsérendő szakmai érdeklődéssel meghívták a IV. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferenciára, Békéscsabára, ahol Portul popular romanesc al ceangailor moldoveni** címmel előadást tartott az egybegyűlteknek, románul, jó nagy adag iróniával.*** Önmagában véve ez sem gond, abba viszont már nyugodtan bele lehet kötni, hogy a románul elhangzott, megírt anyagot a szerző anyanyelvén szerkesztették bele a konferencia tanulmánykötetébe, amely Magyarországon jelent meg, tehát elsősorban a magyar olvasókat célozták meg vele. Talán ez az alapvető hiányosság az oka annak, hogy máig sokan közülünk nem értik, mennyire könnyen és egyszerűen, történelmi, antropológiai érveket felsorakoztatva bizonyította be ez a kalapos szaktekintély a csángók ősi oláh származását. Igaz, hogy Ichim úr a román állam idevonatkozó hivatalos álláspontját fogalmazta meg közérthetőn, de annyira csalafintán, hogy még a legvérmesebb ellenzőivel is elhiteti: a csángók valójában Erdélyből Moldvába áttelepült románok, akik nem a helyiektől való félelmükben, de nem is a megváltozott körülmények (a földhöz ragadt szegénység) miatt vetkőztek ki székely viseletükből, amiként ezt a magyarok megpróbálják beállítani,  hanem a kultúrájuk iránti ragaszkodásból. Erőteljes nemzeti identitásuknak köszönhetően ők megőrizték eredeti ruháikat, jelképeiket, az archaikus, letisztult gétadákot, amiként ezt**** a Traianus-oszlop is illusztrálja.

Szerencséjére legyen mondva: nem voltam jelen azon a konferencián. 

De mi van, ha tényleg igazat beszél?

* mindent vissza

**  A moldvai csángók román népviselete

*** az előadások hangneméből világosan kitűnik, hogy 1990-ben még kőkeményen tartotta magát az 50 évnyi kommunista propaganda alatt megalapozott internacionalista tempó és témafelvetés

****  az elcsángált dákógéta hagyomány antik tisztaságát.

A bujdosó Csontváryról

Bejegyzésem néhány sorát azokhoz intézem, akik lappangó Csontvárykat keresnek, ezenfelül pedig tudnak olvasni a sorok között. 

Az őrültnek nevezett zsenivel, mondhatnám, a végzet folytán találkoztam. Nem terveztem, de örültem neki. Ezért is vettem magamnak a fáradságot, hogy belemélyedjek a hagyatékába, majd a Lehel Ferencébe is, aminek folyományaként írtam néhány tanulmányt a tapasztaltakról. Őszintén sajnálom, hogy technikai okok miatt nem folytathattam ezt a roppantul izgalmas munkát. Így jártam: elirigyelték tőlem. De ez sem probléma.

Az ismeretlen Csontváry-életút egy-két lényeges pillanatára, mozzanatára szerencsére a rendelkezésemre álló rövid idő ellenére is sikerült felfigyelnem. Meglátásaimat, észrevételeimet igyekeztem beleszőni a cikkeimbe, mégpedig olyan megfogalmazásban, hogy kézzelfogható módon könnyítsek azok helyzetén, akik a rejtőzködő műveket keresik, és pénzük is van a művelet véglegesítéséhez.

Mivel a források egyikét ITT teszem elérhetővé, nem maradt egyéb dolgom, feladatom ezen a blogon, minthogy az adathalomból és betűtengerből kiemeljem a praktusat: a Csontváry-festmények akkor kezdtek tömegesen és hirtelen előkerülni, felbukkanni, amikor Lehel Ferenc visszatért Londonból. A többi részlet benne van, illetve benne lesz a szövegeimben. Megfelelő anyagi támogatás, ösztönzés esetén a megfejtést a legmegfelelőbb formában és felületen fogom olvashatóvá tenni.

Privát nacionalizmusok

Az országban ma bezártak és szétbontottak egy kiállítást, mert a személyről, akinek a tárlat felvázolta az életművét, kiderült, hogy előbb nyilas, majd ÁVH-s szolga volt.* Ez az ember, író, újságíró úgy élte le az életét, hogy állandóan meg akart felelni a rendszer kivételes elvárásainak, kereste ennek lehetőségét, ám sosem érezte ettől rosszul magát. Emberek haltak meg miatta, mellette, de őt nem érdekelte, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret.

Vasárnap meglátogattam a Képzelt közösségek, magánképzetek című budapesti tárlatot. Szándékosan nem azt írtam, hogy megtekintettem, mert sajnos nem ez történt. Az első teremben olvasottak és hallottak annyira felkavartak, hogy muszáj volt elhagynom a vetítővásznon kifigurázott dualista monarchia utolsó éveihez is millió szállal kötődő intézményt. Egy olyan helyszínről van szó, nem is mellesleg, amelynek visszatérő vendége vagyok: nem könnyen, de mindeddig sikerült elkápráztatniuk rendezvényeikkel, vállalkozásaikkal.

A privát nacionalizmust ellenben képtelennek bizonyultam végignézni, és nem azért, mert esztétikailag csúf. Ennél sokkal rosszabbnak találtam, intellektuális, érzelmi-erkölcsi síkon gázolt belém, csinált ki, szédített meg, pedig nincsenek szélsőséges politikai nézeteim. Úgy jöttem, menekültem ki onnan, hogy egy jogállamban bizony be kéne tiltani az ilyenszerű elmefitogtatást, globalista megnyilvánulást. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik a koncepció kidolgozásában és a terv megvalósításban részt vettek, ám KissPál Szabolcs filmjének kapcsán elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony a javából kelti ellenünk, önmagunk ellen a gyűlöletet. Egy pillanatig sem volt az a benyomásom, hogy a produkció a másik oldal, az ellenség, a nemzetállamot és a nemzeti eszmét lejáratni kívánó bagázs rólunk alkotott képzeteit, hiedelmeit, szándékos ferdítéseit vitte filmkockára. Sajnálom, de két nézővel össze is vesztem, mert zavart, idegesített, bosszantott, hogy végigröhögték az egészet. Ők jól szórakoztak, állítólag (vagy tán színjátékból?), én nem. Melléfogás volt a részemről. 

Szeretném, ha megértenék, a transzszilván társadalom sokszínűsége ellenére nem csak díszmagyarok, magyarnak öltözött idegenek, külföldiek élnek, éltek Erdélyben, hanem valódi magyarok is, felmenőik, utódaik által is igazolt magyarok, akiket az efféle tálalás téves válaszlépésekre, reakciókra ösztönözhet. Fogadják el Önök azt is, hogy Kós Károly nem az erdélyi szász és nem az erdélyi román, hanem a magyar népi műveltség formakincsét hasznosította, gazdagította, mentette, s amíg élt, Erdély önrendelkezéséért küzdött, nem kedvtelésből, hanem megfontoltan, szükségből. Kifigurázása igazán rossz jellemre vall(ana). 

Ha valamit (vagy mindent) félreértettem, az abból adódhat, hogy nem kaptam hozzá magyarázatot.** 

*  kérdés, helyénvaló volt-e az intézmény vezetőségének lépése, miután elkövették azt a hibát, hogy nem néztek utána, kinek a tiszteletére építik fel a kiállítást, kit magasztalnak, dicsőítenek

** másnap, odahaza mégis úgy döntöttem, nem is én, hanem inkább azok értelmezték rosszul a bemutatott alkotásokat, relikviákat, akik végigkacagták az állatkertes-Egyesköves-Trianonos-fehérlovas jeleneteket***

*** késő bánatnak szokták ezt nevezni

Ez a visszhang a hallgatás falába ütközött**

A Bánság regionális autonómiájáért folytatott küzdelemben Toró T. Tibor, a Temes megyei RMDSZ parlamenti képviselője mindenekelőtt Viorel Coifan liberális párti politikus támogatásában bízik. Sabin Gherman  illegalitásban tartott Erdély–Bánság Ligáját, a liga utódalakulatát úgyszintén potenciális támogatónak tartja Toró, aki a számba vehető szervezetek között a Népi Akciót* is megnevezte. "Smaranda Enache személye biztos záloga annak, hogy a kistérségi autonómia mihamarabbi megvalósítására irányuló törekvéseink visszhangra találjanak a Népi Akcióba tömörült román értelmiség körében" – fogalmazott. /Gurzó K. Enikő: Napirendre kerültek a bánsági autonómia-törekvések. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 3./

*PAP

**A HALLGATÁS FALA 

A sokismeretlenes kiállítás

Hamza D. Ákos lappangó művei

Hamza D. Ákos rejtőzködő munkássága mindenképp jelentős figyelmet érdemel. A nevét viselő jászberényi múzeum új időszakos kiállításán a művész lappangó képeit helyeztük előtérbe.

„Behunyom a szemem, mivel látni akarok.”

(Paul Gauguin)

A hazai közönség 1987 óta találkozhat Hamza D. Ákos munkáiból válogatott kiállításokkal, összegző bemutatkozása azonban sokáig nem volt a művésznek. A Magyar Festészet Napján, október 18-án nyílt tárlata sem életmű-kiállítás, mivel a terem mérete ezt nem teszi lehetővé, de a kutatás sem tart még ott, hogy egy ilyen horderejű bemutatót felvállalhassunk. A sokismeretlenes kiállítás mint cím és rendezőelv természetesen megpróbálja felölelni a teljes életművet, de korlátozott számú munkán keresztül. A gazdag Hamza-oeuvre-nek tulajdonképpen csak egy keresztmetszetét mutatja most be.

Hogy mi az oka annak, hogy a 20. század egyik legsokoldalúbb és legkarakánabb magyar művészét egyfajta titokzatosság lengi körül, és mi annak, hogy részleteiben máig nem ismerjük a munkásságát? A kérdésekre nyilván azt kell válaszolni, hogy mítosz is csak akkor születik, ha korlátozottak a hozzáférés lehetőségei, ha információhiány van egy életmű körül. A rejtélyesség másrészt a művész szemléletéből, egyéni teljesítményéből fakad, abból, hogy mihez, milyen tematikához mikor nyúl. A mítosz kialakulásának okait és körülményeit feltárni, a kapott eredményt dekonstruálni, megtisztítani, s így a hiteles képet kialakítani a művészettörténész feladata. Ennyit tehet, de ennyit mindenképpen tennie kell az ügyért.

Hamza különállása generációs kérdésekre, nemzedékek közti szembenállásokra, ellentmondásokra is visszavezethető. Az első és a második világháború idején kézzelfogható élményei vannak, a szovjet térhódításról úgyszintén. Mindezek megélése magyarázza az általánostól eltérő habitusa gyökerét. És talán a nyomokban, gondolatfoszlányokban tetten érhető klasszikus irányultságát is, hisz ő rendszeresen azt nyilatkozta, nem szándékosan vált absztrakt művésszé, inkább a körülmények hatására, az új idők új szelei hozták, a „klasszicizmus” háttérbeszorulása eredményezte. A recepciótörténet érdekessége, hogy sokkal inkább nonfiguratív művészként ismerjük. Egyrészt azért, mert az a kevés mű, amelyet Brazíliából hazahozott, ennek az irányzatnak a jegyében képvisel markáns szemléletet, és a közelmúlt kutatásainak köszönhetően is ezek a munkái váltak leginkább a kánon részévé. Az is szempont, hogy az ő elképesztő technikai felkészültségét, grafikai ismereteit, kísérleteinek jelentőségét kevesen tudták igazán értékelni, mert csak kevesen értették, értik meg megfelelő mélységben azt a világot, amelyben ő otthonosan mozgott, amelyet létrehozott. Ráadásul nemcsak követte, de néha előszeretettel szembe is ment a nemzetközi trendekkel, kiváltképp, amikor kifejezetten történeti megközelítést újított fel.

Módszertani nehézséget jelent, hogy csupán a megőrzött és nyilvántartott művek alapján lehet rekonstruálni, milyen területeken kísérletezett, és miért azzal, amivel, miért akkor, amikor, mivel életpályájának elejéről, a harmincas, negyvenes évekből egyetlen tabló kivételével az összes elveszett. Még a nyilatkozatok, de a kiállításokhoz készült műtárgylisták is gyakran ellentmondásos információkat nyújtanak.

Az általa alkalmazott tematika közvetítése, interpretációja rendkívül egyéni. Emellett az aktuális történések feldolgozásában távolba szakadtan is tudott lépést tartani a magyar kortársakkal. Mondhatnók persze, könnyű volt neki véleményt formálnia Magyarországról külföldön, meg hogy mások is foglalkoztak ugyanazokkal a kényesnek számító kérdésekkel, mint ő. A nézőpont viszont, amit reprezentáltak, különbözött.

Hogy provokatívnak számít-e ma Hamza? Néhány szerepvállalásával kapcsolatban cáfolhatatlan, hogy igen. Egyes címei ma is provokálnak (1944, 1956, Kivégzés, Álombrigád). Ez az illető munkák időtálló voltát is mutatja, ám azt is, hogy a társadalmi problémák mindenkoriak, nem sokat változnak a történelem során.

Az életműnek a második világháború okozta traumák és folyományaik feldolgozása jelentette az alapját. Egy kulcsszót említenék, amely alapeleme a kiállításnak, de nem csak a tárlatnak, hanem a 2014. év kutatási koncepciójának is. Ez a rejtőzködő szó lenne a sokismeretlenes, amely nemcsak a tanatológiai érdeklődésre, nemcsak az embertelen gyilkosságokra s a holokauszt megélésére vonatkozik, ennél többre, mert Hamza teljes munkásságában, életvitelében kiemelt szerephez jutott a személyes és történelmi-társadalmi megrázkódtatások feldolgozása.

A tárlat az Ige című képével, illusztrációjával indul, ez egyben nyomatékos utalás is, több tekintetben: az Ige mint kiindulópont, az Ige mint rendezőelv, az Ige mint hit, az Ige mint tartás. Ezt követi a Fény és forma mindenféle különösebb magyarázat nélkül, akár a Szentírásban. Aztán jöhet a Tavasz ébredése és a többi bibliai történet (Virágvasárnap), a bukás és a megbocsátás (Az első kő), a franciás külső. A következő esemény 1956-hoz fűződik. A megcsonkított tablónak is ez a címe. Érdekes, hogy olyan alkotás ez, amelyről nincsenek közeli élményei, hisz a forradalommal csak a sajtóban és az emigrációban találkozott. A keresztényég, a szeretet lábbal tiprása viszont központi jelentőségű, s olyan képek, események kötődnek hozzá, szinte összemosódnak vele, mint az 1944, a Kivégzés, az Auschwitz (Nők a lágerben), a 20. századi megtorlások sorozata. Ennek feszültségét oldja fel a matematikából eredeztethető Moduláció, amely a humán tárgyak nyelvén összetartást jelent.

Hamza életpályája természetesen kilép a művészet kereteiből, hisz kultúrtörténet, irodalom és politika is egyben, és én úgy érzem, ebből a nagy kínálatból is mindig meg kell mutatni pár elemet a kiállításokon. Ezúton ez meg is történik. Hamza azonban egy másik érzékeny területet illetően is kapóra jön: a keresztény tanítás kortárs recepciójához nyújt gyakorlatias segítséget. Meglepő módon a róla szóló irodalomban alig szerepel, hogy az egyház dolgaival, vallásfilozófiával haláláig foglalkozott.

A sokismeretlenes kiállítás művészettörténeti bemutató, kronologikusan és tematikusan is szerveződik, így nem tűnhet erőltetettnek az Igével felvezetni a forradalmat, a forradalomból pedig levezetni a geometriát (Tér és forma, sorozat). Sikerült archív felvételeket, fényképeket is szerezni, s megalkotni belőlük egy videó-összeállítást, amely megtekinthetővé teszi a már nem, vagy a még nem ismert vásznait, rajzait, kisplasztikáit. Nem fináléként áll az emlékezet keresztútján a francia kitérő Picasso kockáival, kúpjaival, szimultaneizmusával, Gauguin gömbölyded, finoman erotikus nőivel. Innen már csak egy ugrásnyira vártak rá a konstruktivista terek, amelyek a hetvenes, nyolcvanas éveket leképezve adnak most már általa is ízelítőt abból a mérnöki nyelvezetből, amely már akkor aktuálissá vált, ám azóta folyamatosan újabb és újabb tartományokat hódít meg a maga számára.

Az irodalmi alkotásokra történő utalások további kultúrtörténeti beágyazottságot kölcsönöznek a kiállított (és a rejtőzködő) munkáknak. Művei ugyanis sok tekintetben irodalmi ihletésűek, akárcsak a filmjei, ám ez nem is lehetne másképpen: a filmiparban megtanult novellisztikusan gondolkodni. Írt is, mint tudjuk, verseket. De hát a festőnek sem árt, ha szépirodalmat is olvas. Cizellál rajta. Innen adódott, hogy a sokismeretlenességhez társítani kellett egy művet, a tanáremberhez is, ami magától értetődőn Karinthy Frigyeshez vezetett. A Tanár úr kérem című karcolatfüzért valószínűleg nem használta, ám a mi helyzetünkön lényegesen könnyített. Elfogathatóvá tette Hamza életművének két pólusát, a nagyon jót és a kevésbé jót. A kétféle látogatót: az értőt és az értetlenkedőt. Az ellentéteket. Az egymást kiegészítő ellentéteket. Lehetővé vált hát kritikusan reflektálni képzőművészetének azon összetevőjére, amelynek feldolgozása szinte előzmény nélküli. Mert annak, ami új, friss, nem is lehetnek előzményei. Annak sem, ami lappang. És milyen jó, hogy megtaláltuk hozzá a magyar irodalomból ezt a jó és rossz tanulós párhuzamot, mert így legalább előkaphatunk egy kanonizált magyarázatot, ha nem jutunk azonnal kézzelfogható eredményekhez.

(2014)

A Keleti Pu. hegedűművészéhez

Uram, Ön ma reggel azzal hárította el egy arra járó jó modorú hölgy bókjait, hogy jelenleg Magyarországon csak a fütyülős muzsikát és a népzenét értékelik. Nem akartam közbeszólni, nehogy közüggyé váljék az Ön magánügye, nem azt akartam elérni (pedig mennyire egyszerű lett volna!), hogy tömegverekedés, lövöldözés törjön ki az Ön személyes véleménye miatt, azt is el kívántam kerülni, hogy népszavazást, nemzeti konzultációt írjanak ki nyelvbotlása következtében, de nyilván felmerült bennem is a kérdés, hogy amennyiben Ön valóban így látja, s úgy gondolja, hogy a magyar ember csak az Ön által lefitymált műfajt, az ún. szart szereti, akkor miért Budapest egyik legforgalmasabb zónájában tölti drága idejét? Miért nem megy el muzsikálni - pl. - Bécsbe, ahol mindenki agyonművelt, apraja-nagyja akadémiát végez, Bachot, Mozartot hallgat szabadidejében.

Reggelente hallom játszani, s bevallom, nem egyszer megsajnáltam, sőt, felkészültem arra, hogy közalkalmazotti fizetésemből Önnek is juttatok minden héten egy keveset. A magához hasonló bolyongókat látva a hétköznapok harcosának ugyanis semmi egyéb nem juthat eszébe, csak az, hogy néhány klubtársuk nem oktalanul nótázik ott esőben, szélben, fagyban, kánikulában. Feltételezhetően: rászorulnak. A tegnapi erőteljes, határozott és fölöttébb ellenszenves, támadó előadása ellenben meggyőzött arról, hogy mint  ízlésficamos, tudatlan magyarországi polgárnak nem (lenne) szabad Önnek semmiféle materiális, mentális, érzelmi támogatást folyósítanom. 

Megkérdezném befejezésül, tisztelt Uram, Liszt, Bartók, Kodály megérintett-e már egyszer is azt a nagyon érzékeny lelkét, és olvasott-e arról, hogy ebben az országban tanodák, kórusok, együttesek, önkéntes alakulatok, intézményesített formációk százai őrzik, ápolják, továbbadják említett nagyjaink örökségét? Mert ha Ön épp annyira érdeklődő, mint kritikus, és még a nyelvünket is beszéli, értesült erről, és akkor minden további megjegyzés, vélemény értelmét veszíti. Leginkább az Ön részéről. 

Alászolgálja!

Délibáb

Néha ellágyulunk

Az állatok és a növények sosem tévednek, számításaik mindig tökéletesek. Amit kikalkuláltak, és amit helyesnek ítéltek, azt irgalmatlanul végrehajtják. Ha az élet törvénye megköveteli, megölik és megeszik egymást, minden érzelmi szempontot mellőzve.

Az ember tesz néha kivételt. Meghatódik, legyőzi önnön lényét, enged az érzésnek, hatása alá veti magát. Ismer kegyelmet, ellágyulást.

Előfordulhat, hogy már eddig is így volt, csak rosszul értelmeztük törvényeink jelentőségét.

Színkód

Ma nagyon imádtam a sárga cipőt. Nem gondoltam volna, hogy valaha imádni fogom. Nem tudtam, hogy elég belenézni a szembe, keresni a tekintetet, hogy elég figyelmesnek lenni, figyelni, kinyitni egy ablakot, és ott terem. 

Nem lehet az élet ennyire egyszerű. Nem lehet ennyire nehéz belenézni a szemébe.*

*Csak akkor teheted ezt meg, ha el vagy zárva a világtól. Ez a túlélés kulcsa, az elzártság, a kiszakadás. Jó is lenne, ha szükségből sosem kötnének vissza.

Forgatag

Sosem aludtam még annyi szentkép és kegytárgy között, mint nemrégiben. Volt köztük helyes, tompa, aranyozott, rezes kinézetű, édeskés, kopott, cuki, felvirágoztatott, tükrös, bádogdobozba rejtett, művészi kivitelezésű, kapott, elajándékozott, elveszített-megkerült, egészen új, és mindenféle egyéb formatervezésű. Valósággal imába álmodtam köztük magam, de tudjátok meg, nem volt rossz, még be sem kellett takaróznom. Meghozták nekem az igazi nyarat.

Hiányérzet

Nem hosszú a történet, de odahaza még egy papírgalacsint sem találtam, amire feljegyzéseket, vázlatot készíthettem volna, pedig az asztalfióktól kezdve a spájzig mindent kiforgattam. Végül a falat használtam fel. Az én falamat, a saját hálószobám falát, ami egyetemes felháborodást váltott ki még a tágabb környezetemben is (hisz nem úgy van az, hogy a drónok korszakában azt csinál mindenki, amit akar, a lakónegyed a szájára vett), végül a szomszédok kihívták a rendőrséget. Az az igazság, hogy ideges lettem (utálom, ha néznek, miközben dolgozom), ez  okból pedig kicsit nagyobb zajjal kerültek fel a betűk a helyükre. Bevallom, nem volt teljesen rossz ötlet lecserélni a körmölés hagyományos technikáját, mert így a hibákat azon nyomban észrevehettem, ott tolongtak feketén-fehéren az orrom előtt, aztán színesben, mert a helyszínelők egyike nagyon jó érzékkel azt tanácsolta, szebb lenne, ha nem ragaszkodnék betegesen a monokrómiához (csodálkoztam, amikor ezt kimondta). Hallgattam rá, szeretem, amikor az egyszerű ember átveszi az irányítást. Az egyszerű emberben ugyanis él egyfajta elemi ösztön, amelynek hinni lehet, aminek alá kell vetnünk magunkat. Csupán akkor zavarodtam bele a történetbe, amikor a kiadó jelezte, hamarosan lejár a leadási határidő. Az utolsó pont után ugyanis nekem már akkora képtelenségnek tűnt felidézni azt a pillanatot, amikor nekiveselkedtem, és megfogalmaztam az első mondatatot, hogy nem is tettem semmit ilyen tekintetben. Pedig valamiféle rendnek lennie kellett az önéletírásban, a mondatok sorrendjében, a szerkesztőnek ez határozott elvárása volt. Én viszont képtelennek mutatkoztam helyére rakni a dolgaimat, sehogyan sem tudtam belevinni az idő múlását a hátrahagyott éveimbe. Arra jutottam, hogy könnyebben elboldogulnék a kronológiával, ha a gondolati egységek függvényében feldarabolnám a felületet, aztán a kijelölt határvonalak mentén levakarnám a vakolatot, majd a teljes anyagot leteríteném a földre, s ott eljátszadoznék a szövegrészekkel. Ezt tettem. De bizony megijedtem, amikor azzal szembesültem, hogy még így sem áll össze az életem.

Legalább Adyval kellett volna felérnie

Nem is tudom, kinek kellene megüzennem a falkából, hogy akitől nem érdemes lopni, attól nem szabad. Sosem adnám a nevemet olyan szellemi tulajdonhoz, amit nem értékelek. Ennek több oka is lehet. 

1. Örök életemben utáltam az adathalmazokat.

2. Ki nem állom az ötlettelenséget, a modell után valót.

3. Soha sem vennék el semmit attól, aki másokat az élettől fosztott meg.

Azt hiszem, ennél több érvre nem is lenne szükségem, és magyarázkodásra sem szorulok. Akivel ölre mentem a saját hibámon kívül, azt azon nyomban el is temettem.

Hazudozunk

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy iparosított, de kulturálisan elmaradott, marginális nagykerben élek. Ez nem azt jelenti, hogy egy évszázaddal ezelőtt a hely szülötte nem tudott volna illedelmesen megnyilvánulni az álságos osztrák-magyar fegyelmezettségben, de azt sem, hogy nem izgatták a kulturális megvalósítások, nem olvasott irodalmat, művészeti könyveket, nem járt kávéházba (ritkán, de eljárt). Az is előfordult, hogy több száz kilométert utazott, csakhogy megnézzen egy valamire való kiállítás, színházi dívát, díszletet, és megvegye gyűjteménye számára a legértékesebb itáliai vásznat a korabeli piacról. Elutazott, mert megtehette. De saját alkotója nem igazán volt, saját teátruma sem, csak német nyelvű, az is többnyire vendégekből állott, maszkos idegenekből, akiket sosem ismertünk meg igazán. Amit számon tarthatott, az legfeljebb néhány jobb képességű mázoló, kőfaragó és tehetséges lakatos nevéhez fűződik, akik közül párról még azt is el kell mondani, hogy itt csak átutazóban volt, pénzt keresett, vagy ha netán itt született, akkor a későbbiekben elment innen. Kimagasló karriert már akkor sem lehetett ezen a földön felépíteni, fenntartani. És evvel nincs is egyedül ez a forró levegőjű déli város, hisz zsenik, korszakformálók nem születnek minden utcasarkon. Ami elborzaszt, az valójában nem is ez, hanem inkább az a mostanság ránk erőszakolt hazugságkampány, ami minden realitást elferdítve szürreális állításokkal fényezi a régiót. A hely most olybá tűnik a reklámtáblákon, mintha itt látták volna meg a napvilágot a legnagyobbak, innen indult ki hajdan mindaz, ami az ország közművelődését meghatározta. Amivel mindezen dobnak még egyet: hogy ez napjainkban sincsen másképp. Pedig a hús-vér hétköznapokban igenis másképpen van, mert az elmúlt száz év alatt sehogyan sem sikerült bölcsészettudományi fellegvárrá, műtörténeti műhellyé változtatni a pénzügyi, technikai vonalon ügyeskedők szálláshelyét. A sikertelenséghez nyilván az is hozzájárult, hogy nem is volt rá igény, szándék, a település a már jól kitaposott medrében bővült, terebélyesedett, lakói nem kívántak beköltözni egy hatalmas könyvtárba, tagjai lenni a mesterkélt kultúrháznak. Nem kéne tehát olyan érdemeket bejegyezni a könyvekbe, beleírni a sajtóba, amik másokat, más közösségeket illetnek meg. A csúsztatások megerősíteni bennünket nem fognak, rossz fényben viszont még feltüntethetnek a 2021. évet megelőző iszapbirkózásban.

Ezt is csinálom, amikor dolgozom

Többször is elismételem, hogy el szeretnék menni nyaralni.

Pedig nem is volt nehéz nap ez a mai. Sőt, mondhatnók, sikeres voltam, megtapsoltak.
Ennek örömére holnap dedikálok a Vörösmarty téren. A regény még be van fiókolva, hiányzik a végéről három sor meg egy pont, de úgy gondolom, ez nem akadályoz meg abban, hogy megelőlegezzem pozitív fogadtatását. Utólag így hiába akar majd bárki leordítani, írott bizonyíték lesz a kezemben. Jobb biztosra menni. A helyet is kiválasztottam, kitettem rá a székemet. Ügyeltem, hogy az olvasóim jól érezzék magukat. Arra is figyeltem, hogy amikor leülnek velem szembe, rálássanak a várra, kellemesek legyenek az első benyomásaik. Vigyáztam, hogy legyen a közelben étterem, ahová ha betérnek aláírásommal a hónuk alatt, és rácsodálkoznak a várra, engem is lássanak. A hírnevet fel kell építeni, sőt, az embernek saját magát is fel kell építenie, ilyen apró kis trükkökkel, mindennapi dolgokból. Az a feladatunk, hogy ne haljunk meg névtelenül. Ez pedig munkával jár.

Morbid

Kihúzta a fiókot és kivette belőle a kitömött kacsákat. Mindeniknek lógott a nyakában egy kis bezacskózott naftalin. Szinte éreztük az illatát, pedig már van néhány éve a történetnek. Megigazítottuk a szemüvegünket, taszítottunk egyet az ajtón, hogy csukódjon be. Nem volt ivóvizünk, kicsit össze is lettünk zavarva, ezért azt tárgyaltuk, kitől tanulhatták a fővárosban ezt az ocsmány naftalinos eljárást. Aztán nevettünk, és csak nevettünk, azon is, hogy mindezeket, a nyakánál levágott zsiráffejet is nekünk, művtöriseknek tanították. Ezen felül az is mókásnak tűnt, hogy a művészetibe nem volt bejárásunk, oda nem mehettünk csak úgy be, ráadásul nem is csak úgy nem, hanem sehogyan sem, holott bennünket onnan ki nem kellett volna, hogy engedjenek, csak minimum egy jó ajánlattal. Nem értettük: a művészeti tabu, a kitömött kacsa és a nyakánál levágott formaldehides zsiráffej meg nem?

A hosszú élet titka ez is lehet

Kérlek, betegesen ismételhetem, hogy ez már nem rajtunk múlik, mivel tényleg nem rajtunk múlik, mondhatok én itt nektek bármit is, mi nem tehetünk semmit, nem szólhatunk bele, nem tagadhatjuk, nem hosszabbithatjuk meg, mert aminek meg kell történnie, az tőlünk függetlenül is bekövetkezik. Egy olyan korszakban élünk, amelyben napi szinten rendszerek omlanak össze, egy olyan időszakban, amely a sajátjának vallja, hogy mindaz, ami még reggel értéknek számított, az estére minőségét veszíti. Ezért hát én arra törekedtem, hogy hiányozzak azokról a helyekről, amelyek ellentmondanak az elképzeléseimnek, belekötnek az elveimbe. Csakis így sikerült sokat élnem, amiben nektek tökéletesen igazatok van. Nem mentem szembe az élettel, hanem épppen ellenkezőleg, belefolytam.

Ezek az írók

Bárhová is mennék, menekülnék, bármibe zárkóznék, bújnék, hasítanék is be, mindig mellettem lesznek, mindig tudni fogok róluk mindent, mindig látni fogom, fájlalni fogom a rajongásukat, kitapasztalni karomon az elszántságukat, tenyerükkel a lapockámon, a lépcsőlejárónál, féllábbal a járófelület alatt, mint a halálközeliek, mindig érezni fogom, mennyire rövidek a valamiféle életre fordított perceik, hogy mennyire maguknak élnek, akkor is, ha nyitott könyveket hagynak maguk után. Vendégkönyveket. Emlékkönyveket. És parfümöt. És hiába fogják folyton fordítva befűzni a cipőjüket, mert előttem akkor sem lesznek titkaik, mert engem mindig megszeretnek, előtten kitárulkoznak, nekem a tudomásomra hozzák, ideig-óráig biztosan.

Annyira jó bekerülni a lapjaik közzé, annyira jó sornak lenni, szavaknak, pontoknak, zárójeleknek, amelyek nem múlnak el soha, mert valahol megőrződnek, mondjuk, egy fiókban, egy regiszterben, stílszerűen egy kartotékon. Annyira jó ilyenkor is eltitkolni előlük, hogy ismét fordítva fűzték be a cipőjüket, és ismét elaludtak, és hogy mennyire idegesítő ez a soha semmi nem lehet annyira sürgős, hogy napirendre kerüljön, ezek a majdok, ezek a majdnemek, ezek a haladékok, ezek a meghosszabbított nyitvatartások, ezek az örvénylő nyolcvan esztendők, jaj, de szörnyűek.

 

Milyen szépen éltek

Milyen szépen éltek.

Minden ház elé több akácot ültettek.

Milyen szépen éltek. 

Nem is tudjuk, milyen szépen éltek.

Minden ház elől ma három akác hiányzik. 

Bizony nem tudhatjuk, hogyan éltek.

Tanítani a cirkuszt

Belegondoltam, nem is annyira könnyű. 

Hisz mégis mit mondasz az 5 éves kölyöknek a meztelen keblű nőről, aki féllábon egyensúlyoz egy lovon? Aztán ugyanaz a nő ugyanígy, pucéran, fedtelen keblekkel fekszik egy másik ló hátán, hason, csipkés bugyikában.

Kérdezd meg tőle, mi tetszett neki a cirkuszban, vagyis ebben a cirkuszban.

Nem könnyű.

És mit mondjál neki a szomorú szemű bohócról? Hogy ma kivételes napja van? Előzőleg ugyanis arról beszélték neki, a bohóc arra való, hogy szórakoztasson. Ennek meg nem olyan arca van, hiába dugja bele kék-zöld pofikájába a furulyát. 

Ha pedig végignézem a képeket, be kell látnom, túl sok a kartonon a ruhátlan akrobata, túl sok az összeérő ellentétes nemű test, és erről még akkor is nehéz szónoklatot tartanod az óvodásnak, ha egyébként tisztában vagy vele, szinte nem ért semmit az egészből, és egyelőre nem is érdeklik az ilyesmik, hálistennek.

Hogy milyen világ ez!

Arról, hogy hol lakom

Egy külvárosi luxuslakásban. Tudjátok, mint a filmekben. Az ember betér egy gyárvárosi lerobbant ipari épületbe, amelynek már se ajtaja, se ablaka nincsen, csak a patkányok szaladgálnak összevissza az elhagyott csarnokaiban, aztán beszáll a liftbe, gond nélkül felmegy, felröppen vele az utolsó emeletre, ahol kiszáll, majd betér a luxuslakásába, amin még lakat sincs, talán még zár sem.

Csupán egy dologban különbözik a szálláshelyem az ilyentől: nincs benne lift.

Nyugaton élni

Először is azt kéne megnézni, mihez képest nyugaton. Mert van ugyan már nyugati biciklink, de minek van, ha nem nem tudjuk használni. Sőt, most már különútjai is vannak a nyugati biciklinknek, mezünk is van hozzá, amin azt írja, hogy Pinarello. Valahogy azonban mégsem mutat jól alattunk ez a szép nevű drótszamár, talán azért nem, mert vagy alacsonyra, vagy pedig túl magasra állítjuk rajta az ülést. Márpedig a bicikli az bicikli, nem kéne úgy ülnünk rajta, mintha az emelődarut szeretnénk meglovagolni.

Divatbemutató

Ez van ma itt.

És ez van mindig. Itt. 

Én Divatországban lakom.

Hogy honnan öltözködnek, nem tudom, de az biztos, hogy nem a szeköndből. Talán Milánóból. Az sem tűnik fel, hogy ennek ellenére is szemetelnek, némelyek még köpködnek is, persze a mieink is, odaát, de ők legalább nem milánói öltönyben.

Hogy miből öltözködnek, azt meg pláne, hogy nem tudom.

Hogy minek?

Ha kinézek az ablakon, harcteret látok, lövészárkokat, bennük fegyenceket. Kockakövekkel dolgoznak, lapátokkal, csákányokkal, felettük uniós tábla, ám még ez is az elhanyagolható tényezők közé tartozik, ha azt vesszük figyelembe, hogy köztük járunk el naponta dolgozni. 

Ezt látom, ha kinézek az ablakon.

Visszatérés

Miért tartjátok valószerűtlennek ezt a helyzetet?

A kép nem illusztráció, hanem az otthonom egyik jelképpé vált köztéri szobra, a fasiszta Olaszország ajándéka Temesvárnak: a főtér sokat fotografált emblémája nem tért vissza, mert el se ment innen soha. 

Verniszázs

a kiállító szép, legalább ő az

a képeit szépen elhelyezi a falon, amely szintén szép, szép egyenes

a komisszár szép címet választ hozzá, érthető, hogy kifejezőt: csak képek a falon

az érdeklődőket szépen beterelgeti, hisz szereti a szépet, igyekszik stílusos lenni

a hallgatónak ezek után már csak egy a dolga: a legszebb ruhájában feszíteni az első sorban, demonstrálni, hogy őt becsülni kell

mivel sokan begyűltek, nem lehet tudni pontosan, melyik az első sor, azt sem lehet tudni, kinek kellene eldöntenie, melyik a sorok közül az első, s az elsők közül a legszebb sor, kinek kellene megmondania, ki ebben a sorban a legszebb, és azt sem, miként lehetne a legszebben vele elfogadtatni a legszebb munkát, amely, legyünk őszinték, úgy ahogyan van, pocsék, és még a legszebb elme sem érti, mi az üzenete, milyen szemszögből lenne ildomos megtekinteni, mert az egész cirkusz, amelyre a legszebbek összecsődültek, ennyi: csak képek a falon

a legszebb, hogy szövegét a komisszár a legszebben olvassa fel, és eltitkolja, hogy mindeközben szépen plagizál

neki szabad, még nem doktor

az érdeklődő a legszebb arcával hallgatja végig, megigazítja magán átizzadt ingét, és úgy tesz, mintha nem tudná, s úgy is, mintha valóban érdekelné

hóna alatt már szép nagy az izzadságfolt

végül a legszebben elmegy

a legszebb megkönnyebbüléssel hagyja ott a sok legszebbet 

Nem kell hozzá orosz rakéta

Vertek* bizony az új káderek közül is sokan, mindenféle szadista állat, akik legszívesebben kutyasintérek szerettek volna lenni, de végül az embereknél kötöttek ki. Tudott róluk a vezetés, nyilvántartotta őket, mert még csak nem is lábujjhegyen lopóztak be a régi tömlöcőrök közé, aztán elé, rangban fölé, hanem látványosan. 

Hisz a verést könnyű eltanulni, a gépkezelést nem. Az ember imponáljon, nem baj, ha rámegy a fél karja.

A nemzetiségeknek is megvan a bűnük. Minden olyan pártba befurakodtak, amely előtt nagy karrier állt. Moghioros-sal kezdődött, aki előző korszakában Mogyorós Sándor volt, aztán jött Sztálin-Dzsugásvili, Trockij-Bronstájn, Titó-Joszip Bróz. És Kádár. Különösképpen a bolsevikba húzódtak be, mert abban azt híresztelték, hogy náluk nem számít a náció, a vallás pedig azért nem, mert az úgysem kell.** Politikai asszimilációt jelentett ez, merthogy politikai úton igyekeztek bevágódni a nemzetbe s a népbe. Ezzel sem lett volna gond, ha komolyan gondolják. Régen az orosz és a görög főurak csinálták ezt, mert ők a rangért akartak bojárok lenni, semmi másért. De ez sem mindig megoldás. Tudniillik folyton akadnak az ilyenek között spionok, akik csak takarónak használják a furakodást, egy másik nyelvbe bújnak a priuszaik elől, sokszor vegyesházasságba is. Ők azok, akik szaporodni sem ódzkodnak, és ha odajutnak, hogy diktálni kell valamelyik hivatalos könyvbe, letagadják eredeti valójukat, mert az újért, amit magukra öltöttek, nagyobb fizut kapnak. Csak a nevüket kell egy picit megbolygatni, s minden kiderül.

Hát akkor miféle élcsapat vagyunk mi?

*és vernek a mai napig

**ez a megállapítás azokra is vonatkozik, akik a reverendát értették az uniformis alatt, ezért egyházi pályára álltak

Tabula rasa

Az előítéletet, etnikai gyűlöletet mindig is főként a misztifikálható származásúak körében kell keresnünk, nem pedig azokéban, akik érzelmeik miatt akár le is tagadhatnák, hogy kevert etnikumú magyarok.

Mélyen magyar érzelmű az a szerb, német, örmény, tót, zsidó vagy cigány származású honpolgár is lehet, aki ugyanolyan öntudatú, mint az a magyar, akinek eredete csak azért tiszta, mert homályba vész. Legtöbbünk számára bizony a származás körüli sűrű homály jelenti a tabula rasát. Ugyanis az az általános paradoxon áll elő, hogy aki századokra visszamenőleg bizonyítani tudja családfáját (mint pl. az arisztokrata), az hiába magyar, sosem hivatkozhatna tiszta magyarságára, mivel ősei között kimutathatóan sok a német, az olasz, a szerb vagy a román. Tehát éppen ők, a nemzet évszázados, ezeréves képviselői, királyaink és fejedelmeink nem hivatkozhatnak, nem is hivatkoznak semmiféle abszurd tiszta fajiságra. Sokkal inkább teszik ezt azok, akik felmenőiket legfeljebb déd- vagy ükapjukig tudják kimutatni, szépapáikról pedig fogalmuk sincsen. Sőt, az említett homály miatt csakis ők misztifikálhatják etnikai származásukat. Ha pedig nevük nyelvi eredete vagy névváltoztatásuk ténye nem mondana ellent eme misztifikációnak, még el is hinnénk különös, szerteágazó történeteiket. 

Látható tehát, mely rétegeknél virágozhat igazából a legendák, mondák buja, párás őserdeje. 

Elnézést, hogy kiröhögöm magunkat

Erre igazán nem mondhatjuk, hogy pompás helytállás. Vagy mégis?

A szlávokat lassacskán kiverik innen, de mi itt maradunk. Néhány éven belül a többiek is eltűnnek, de mi továbbra is maradunk. Tudják, Magyarország predestináltan szegény és gyenge, ezért van az, hogy hozzá képest a szomszéd mindig erősebbnek látszik. Összegezzünk, és nevezzünk meg egy szomszédot, a románt. Tengerek, hegyek, földgázok, latin unokatesók, római gyökerek teszik ezt velük, vonnak köréjük védőgátakat. Az ő katonáik már nem halnak meg, miközben a mieink épp most készülnek elesni. Ezt nevezem én pompás helytállásnak. Teljesen bizonyos vagyok abban, hogy Románia ezt a háborút is túléli majd, ráadásul győztesként, és élni fog még sok-sok idővel azután is, hogy a miénk már régen elpusztultak.

Kinizsi sem segített

EGY SZÁZALÉKON MÚLOTT

Kilencvenkilenc százalékban elkészültek a Bánsági Múzeum épületének felújításával, a Temes megyei önkormányzat mégis leállította a beruházást.

Tovább...

A pulyka

a bűnbánók
elvágott ujjakkal, vérző koponyával, 

a bűnbánók
gyomorgörccsel, félkézen botorkáltak,
ínyüket vörösre festette a gyengélkedés

ha nincs még elég szemét a bokorban,
adjál nekik csillapítót,

adjál nekik hazaszeretetet!

a csöndet gyakran törte meg a vadság,
megtörte az ujjongó tömeg okádó jajkiáltása

öklendezés
nyöszörgés
nevetés
fenyegetés
káromkodás
földhöz ragadt palackok csörömpölése

rosszabb volt, mint a szilveszter,
trágár nóta szólt a messzeségben,
Amerikában

zörgött fölöttük a lobogó,
kalimpáltak a csillagok,
dübörgött a műkebel

valaki álmodta, a falépcsőn orrán csúszva rohant lefelé,
sarka száraz, szaggatott kopogást hallatott,
pedig nem is, csak lőtték a géppuskával

ilyen az álom
hálaadáskor
ilyen az álom

a bűnbánó a homokzsák tetejéről kívánta,
dühből,
majd bement a benzinkútba egy pisztolyért

Divatos villamosmúzeumot szeretnének

FEJLESZTÉS

Temesvár utcáin 1869-ban jelent meg az omnibusz, ami ma egyet jelent azzal, hogy a város tényleg megérdemel egy közlekedési múzeumot. Most költeni is fognak rá.

Tovább...

Mi fűzte Lehelt Csontváryhoz?

Feljegyzések, visszaemlékezések utalnak arra, hogy Csontváry elveszettnek hitt Passiójának egyik töredéke Olaszországba került.

PASSIÓ

tovább...

Jesszus!

Kis Jancsi is, Nagy Jancsi is Feri oldalán ült, amikor behajtottak a reptérről a városba, s megtudták, hogy a szállóban számukra nincs szoba, de főként azt, hogy Feri polgármester. 

Feri bizarr fogadtatása már a reptéren kezdetét vette, ahol a közmunkások felismerték, majd tisztelettel letették szerszámaikat, és szemükben fegyelmezett ujjongással, imádsággal bámulták. Érkezésének híre megelőzte, így a külterületek már zsúfolva voltak éljenző polgárokkal, amikor nyitott kocsijukon behajtottak. Az iskolások kivonultak az utcára, és az út mellett sorfalat álltak, zászlókat lengettek. A szépasszonyok az ablakokból cuppogták felé csókjaikat. A vénasszonyok süketen tülekedtek és kíméletlenül belelökték egymást az árokba, csakhogy megérintsék Feri vállát. Volt, aki a nagy brummogás közepette összeesett, és volt, aki agyontaposta. A kereskedők is kiálltak a boltajtóba, onnan integettek. Feri elegánsan viszonozta bőrkesztyűs jobb kezével. Csókot is szórt azoknak, akik mögöttük haladva táncot jártak. 

Ferit azért választották meg polgármesternek, mert behozta városukba a jó szatmári szilvapálinkát. Kis Jancsi csodálkozott. - Hát ennyire szeretik itt a szatmári szilvapálinkát? - Majd hozzátette: - Ő sosem iszik semmit, megvet minden ilyesmit. - Ez látszott is rajta, nem is enyhén. Nagy Jancsi is megszólalt. -  Hát azt nem tudom, szeretik-e. Az viszont biztos, hogy sosem isznak szatmárit. A szatmári pálinka drága, ők meg szegények. - Akkor miért ide szállítja, ha itt nem fogyasztják? - Hogy árat csináljak neki. Innen továbbküldöm, ott pedig ismét eladom magamnak más helyett. - Szólalt meg végül a polgármester, és betessékelte vendégeit a tisztítóba, mivel felette volt az irodája, s oda csak az üzleten át lehetett feljutni. - Itt fogunk aludni, ha nem baj. - Mondta, s elővette a kupicákat. Arra viszont nem adott magyarázatot, miért maradtak szállodai szoba nélkül, ha ennyire fontos ember ő a vidéken. Csak annyit jegyzett meg, elfelejtette időben lefoglaltatni a helyettesével. Arra számított, maguktól is rájönnek, hogy az éljenzésére összesereglett tömeget valahol el kellett szállásolniuk.

Nem vagyok elég radikális

- Már a sokadik kritikát jelentettem meg ellened, de még mindig nem reagáltál.  Amíg nem olvasod el, ellened sem érdemes írni.

- Semmi kedvem az összeveszésre,* legyünk inkább nyálasak egymáshoz. Jobban tennéd, ha azt írnád meg, ki verte be az ablakomat. Juci épp alatta ült, és meghalt. Ma temetik. Ott találkozhatnánk, a sírjánál, megbeszélhetnénk a kapcsolatunkat.

- Eszem ágában sincs ilyen konstrukcióba belemenni,** s ezek után megbántani sem szeretnélek. A tegnapi bulin Fecó a cicáddal táncolt, valami mintha elkezdődött volna köztük. Tudtad, hogy kinevezték belügyminiszternek?

- Öcsi, azért, hogy ezt elmond nekem, nem kellett volna megmagasíttasd a cipődet.

* nem nagy öröm olvasni
** könnyű neked 

Egy pók most leszállt

Asszonta:

vendégmunkás vagyok a szobádban. 

Ide lettem bezárva,

már csak unalomból,

unatkozásból beszélek. 

Pedig beszélni kell, beszélni a sátán ellen,

sáncot ásni neki a szavakkal.

Időhiány miatt van ez az egész,

időhiány miatt hívunk így mindenkit.

Sátánnak. Hívjuk!

Félek, 

hogy olyan leszek én is,

mint ez a szegény a szomszédból:

tétova tollatlan tatu, egy tébolyult

szőrtelen arcú temetetlen,

kinek a pofája folyton gőzölög,

mintha mindig tél lenne. 

A lehelete jeges, rossz,

tán még gonosz is, pfú,

nem bocsátok meg neki.

Ugye hogy van valahol a hegyekben egy érszté klásszé diliház, amék olyan, mint egy príma klinika, ól, inkluszív, egy téli-nyári kvaterkázó elmeosztály? Fúl.

Már csak a jobb diliház fog kelleni,

az idegüdülő a szimpi dokival,

nem is a szabadság, a szebb, a jobb,

nem is az erről való közvélemény.

Odaszövöm majd a terveimet

a másik sarokba,

mint ez a póuk,

amely odafönnről leszállt.

Ez lesz a végső célom.

Odafönn.

Lehet, hogy Szent Antal van a dologban

Meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott. Minden porcikája közölte ezt a világgal: a hangja, a szeme állása, nem utolsó sorban: a kézjátéka. Nyilvános botrány ugyan nem kerekedett ki belőle, de mivel szenvedélye idővel sem akart sárgasággá minősülni, az udvarban élők kezdtek megzavarodni, majdhogynem lelőtték a baglyokat a fáról. Minden áldott reggel megjelentek a bejárati ajtónál, a kulccsal, hárman, eltökélt arccal, sarkukban a faképűvel, ám miután megtudták, hogy a helyzet változatlan, csak néztek tovább sértődötten, zörgették markukban a kulcscsomót. 

Ezzel zsarolták az igazmondót.

Pedig még csak a hashajtót sem szedte be. Kiköpte a kapu alá, a virágcsokrok közé. 

"Itt ne adjon hálát senki az ismeretleneknek." Ezt gondolta. Szókimondó is volt, így hát megírta az összes ismerősének, hogy nagyon veszélyes. Ezt követően már senki sem gyújtott gyertyát az emlékszobornál, életre-halálra egyikük sem hitt a csodákban. A káplán sem. Inkább elviselték a sötétséget.

De aztán elkövette azt a hibát, hogy föltette nekik a kérdést. "Azt hiszik, hogy csak maguknak vannak problémáik?" Nem is értem, miért panaszkodnak, állapította meg végül. Ezzel bosszantóvá is vált, hisz a három kulcsforgató folyton azzal jött, hogy van-e bárkinek is kérdeznivalója. Aki akarta, megértette, hogy rajtuk kívül senkinek ne legyen.