Ha letépsz egy virágot... (& AR erdőmentő s makipártoló akcióművészete, sikolya)

Beszélgetés Marossy Anna biológussal

Mindazon természeti folyamatok, amelyek az utóbbi húsz-harminc évben lezajlottak, nem minősíthetők szokásosnak. Kutatások bizonyítják, hogy a sorozatos természeti katasztrófák, csapások legfőbb oka az emberi beavatkozás – vallja Marossy Anna biológus, akit egyebek mellett arról kérdeztem, tisztában van-e a romániai társadalom a környezetvédelem fontosságával, önnön felelőtlenségének következményeivel.

– Egyesek a világvége közeledtével riogatják az emberiséget, mások tudományos magyarázattal állnak elő, s bűnbakot keresve mindenkiben a kisördögöt vélik felfedezni, amikor a folyók, tengerek, óceánok „fegyelmezetlen magatartása” kerül szóba. Mi történik valójában?
– A földön mindig voltak földrengések, árvizek, volt hirtelen felmelegedés és gyors, vészjósló lehűlés. Aggasztó viszont, hogy az utóbbi évtizedekben tényleg rendkívül megsokasodtak a szélsőséges jelenségek, amelyeknek előzményei, avagy kiváltó okai, azt hiszem, és remélem, már közismertek. A gazdáknak termőföld, legelő kellett, erre irányuló igyekezetüket pedig leginkább az erdők sínylették meg. A világ erdői, az eső- és a tajgaerdők egyaránt. Utóbbiak körbeölelik a földgolyót, érintik Szibériát, Európát, Kanadát meg Alaszkát, és óriási szerepük van az ökológiai egyensúly fenntartásában. Ezzel együtt ma mindenki csak az esőerdők kivágását ellenzi. Nem mondom, a pusztításnak eme módjáról is beszélni kell, hisz a mészárlás helyszínén fák többé biztosan nem lesznek.
– Még akkor sem, ha újakat ültetnek az eltávolítottak helyére?
– De nem fognak. Nem akarják megérteni, hogy az erdő egy olyan biológiai egység, ökoszisztéma, ha úgy tetszik, amelybe a talaj és a víz is beletartozik, no meg a növényzet, amely általában jól meghatározott földrajzi feltételek között él. Ha ebből a rendszerből bármit is eltávolítunk, kinyírunk, felborul az ősharmónia. Az erdők megsemmisítése például közvetlenül az aljnövényzet eltűnését vonja maga után, és szabaddá, fedetlenné, csupasszá teszi a talajt. Ezért nem állja semmi útját az esőnek, nincsenek fakoronák, nincsenek gyökerek, lehullott levelek, amik lelassíthatnák a lezúduló víz sebességét, az égi áldás pedig elönti a falvakat és a városokat.
Ami még nagyon érdekes: Kanadában olyan hidegre váltott az időjárás, hogy már nyár közepén ki kell fűteni a lakásokat.
– Apropó felmelegedés...
– A felmelegedés szintén az emberi beavatkozásnak tudható be. Persze számolnunk kell az óceánok felől érkező légáramlatokkal is, különösképp az újakkal, így az El Niňóval, amely teljesen felborította a rendet. E levegőmozgások hatására nőtt meg az átlaghőmérséklet. A helyzetet tovább rontotta az autók kipufogógáza, az ipari létesítményekből kieregetett szénmonoxid és széndioxid, valamint a hűtőszekrények freonja által kiváltott melegházhatás. A felsorolt szennyek pajzsszerű réteget képeznek a föld körül, valósággal fogva tartják a meleget.
– Az idei nyár nem igazán támasztja alá ezt az elméletet...
– Na látja, ilyen és ehhez hasonló szélsőséges állapotok alakulnak ki. Tény viszont, hogy a nappalok egyre melegebbek ott, ahol a kánikula eddig nem volt jellemző. Ma már nincsenek kellemes nyarak, fehér telek, nincs ősz, nincs tavasz. Minden átalakult, minőségileg leromlott. Gondot okoz természetesen az is, hogy tájainkon telente már nincsenek havazások, mivel november és március között az itteni növényzet igényli a havat, és az sem normális, hogy a légáramlatok hol melegek, hol hidegek. Hurrikánok, forgószelek Európában korábban sosem tomboltak, vagy csak nagyon ritkán, mostanság viszont egyre többször.
– Tehető ezért felelőssé bárki is?
– Igen, a fogyasztói társadalom, amely torzszülöttje a kapitalistáénak. Évente lecseréljük a lakberendezéseinket, elherdáljuk a papírt, miközben nem számolunk azzal, hogy az elültetett facsemetékből csupán 30-40 év múlva lesz erdő. Pedig jól tudjuk: a növényektől függ a világ fennmaradása. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy a fotoszintézis az a híd, amely összeköt bennünket a teremtéssel. A sejtekben lévő parányi zöld testecske, a klorofill ugyanis széndioxid-, illetve vízmolekulából is képes szerves anyagot, cukrokat létrehozni. A fotoszintézis részletes kémiai lefolyása azonban máig megfejtetlen. Hiába vannak számítógépeink és csúcstechnológiánk, a parányi zöld testecskével képtelenek vagyunk lépést tartani. Folyton idézem azt az indián törzsfőnököt, aki egy ízben a következőket írta az USA elnökének: vigyázzatok, mert miután kiveszitek az összes fát, rá fogtok jönni, hogy a pénz ehetetlen.


Rettenetesen szégyellem magamat amiatt, hogy a fehérek bántak el a legcsúnyábban az univerzummal. Nézzük csak meg, mit műveltünk az amerikai kontinenssel, amelyről azt állítjuk, mi fedeztük fel, holott már a Kolumbusz előtti korban lakott volt. Először is tönkre vertük az indián őslakosság kultúráját, majd miután az anyagiakkal végeztünk, az emberekkel folytattuk: őket rezervátumokba zártuk. Alaszkát sem kíméltük: lesújtottunk rá, kicsináltuk. A helyi férfilakosság az alkoholizmusba menekült előlünk, az asszonyok pedig túlsúlyosakká váltak a Coca-Colától meg a többi modern, „civilizált” méregtől, amelyekkel „megajándékoztuk”. Betegségeket, prostituciót és szupermárketeket exportáltunk nekik minden mennyiségben, aminek folyományaként ők lemondtak a hagyományos életvitelükről, például a fókavadászatról. Ezt csináltuk mi, a bölcs, feljebbvaló fehérek, konfliktusokat és halált idéztünk elő mindenütt. Én már gyermekként is mindig az indiánok pártját fogtam, csodáltam, csodálom, mennyire együtt képesek élni a természettel.
– Amelyet szentként tisztelnek. Ez pedig többet jelent, mint gondolnánk.
– Európát utak, gátak, töltések, vasutak fogják közre, vizei csatornákba vannak szorítva. Márpedig az áradások épp abból fakadnak, hogy a folyók átköltöznek az első, majd a második árterületükbe, ahonnan már nem tudnak visszalépni a medrükbe. Széchenyi, bár jó szándék vezérelte, hibázott. Ő ugyanis megfogta a Tiszát, és egyenes határok közé kényszerítette, hogy hajózhatóvá tegye. A legfőbb baj akkor következett be, amikor a folyó felszámolt természetes kanyarulatai benépesedtek, falvak, városok épültek ezeken a területeken. Erre rá se bagózva a megáradt víz továbbra is kiöntött, visszahúzódni azonban már nem tudott, mert nekiütközött a féken tartására felhúzott töltésnek. Az igazság az, hogy a „felvilágosodott”, abszolút hatalomra törő ember egyre közelebb akar kerülni a vizekhez, nem érdeklik a rizikók. Az esetleges földrengések romboló hatásaival sem törődik, és elfelejti a cunamit is: ugyanoda építi vissza a házát, ahol azt a természeti csapás romba döntötte. Az őslakos sosem tenné ezt meg. Nem is teszi, ergo ő nem eshet katasztrófák áldozatává. A nagy pénzhajsza, aranyborjú-imádás közepette a tengerpartokon már nem erdők és plázsok találhatók, hanem hotelek és luxuskempingek.
– Nagyvárad vezetői e tekintetben mennyiben indiánok, és mennyiben bálványimádók?
– Sajnos a város arculatát el nem hivatott vezetők formálják. Egy alkalommal az ökológiáért felelős főmufti azt nyilatkozta, hogy Várad összes fája öreg. Márpedig ez nem felel meg a valóságnak. A gesztenyefa például, ha nem nyirbálják meg minden tavasszal, akár háromszáz évig is elél. A hársfa négyszáz évig, a nyárfa háromszázig. Váradon azonban sosem fordítottak kellő gondot a kertészetre, a megyeszékhelynek mindmáig egyetlen parkja van, a Petőfi nevét viselő zöldövezet, a többi csupán sétány. Az illetékesek egyéb hibákat is elkövetnek. Mivel túl sűrűn ültetik a fákat, néha ritkítaniuk kell a rengetegszerűséget. Hogy miért helytelen ez a megoldás? Hát azért, mert a törzsre s az ágakra mért vágások sebeket ejthetnek, amelyeken keresztül idővel korhadást okozó penészek, gombák támadják meg a fát. Ez egy olyan alapvető információ, amelynek a kötelező gimnáziumi tananyagban is benne kéne lennie. Főként Biharban, ahol a lakosság különösképpen imádja kidönteni a fákat. Legalábbis nekem úgy tűnik, mintha a kromoszómáikban benne lenne a favágás szeretete. Nemrég még két egészséges nyárfa volt a lakásom előtt, a Körös parton. Mindkettőt eltüntették, mert a fák érett magját a szél befújta az egyik váradi elöljáró házába. Én erre csak azt mondhattam és mondhatom: ha ez lenne a városban az egyetlen szemét, nagyon jó lenne. Nem vált ki allergiát, nem rákkeltő, csak úgy beszáll a szobába a nyitott ablakon, mint a hópehely. Elviselhető és kiseperhető. Az ipsét azonban zavarta. Az viszont már nem zavarja, hogy mindenütt vastagon áll a por, mert az utakat, utcákat nem mossák, hanem csak locsolják. Ezen véleményemet a kényeskedő főnököcskének is kifejtettem, mire ő visszaszólt, hogy miért kötözködöm én vele, nem látom a szemeteskocsit a blokk előtt? A kocsi, az más, mondtam.
– Egyáltalán van-e Váradon egy olyan egyesület, szervezet, amely helyzetfelméréseket készít, a kimutatásokról pedig értesíti a hatóságokat?
– Bizonyos civil szervezeteknek kéne ezzel foglalkozniuk. A 90-es évek elején létre is jött egynéhány, ám valamiként elfajultak, leléptek a porondról. Az Ecotop az egyetlen, amely megmaradt. Az alapítvány többek között az ifjúság nevelésével foglalkozik, de ismeretterjesztő füzetecskéket is megjelentett. Ám még így is elenyésző az, amit megvalósítanak. Jómagam is szoktam tanulmányokat közölni, televízióban szerepelni, azzal a céllal, hogy felvilágosítsam a polgárokat, akiknek zöme amúgy tisztában van azzal, miről van szó, mit jelent a környezetszennyezés, de nem vesz róla tudomást.
– Vagy nem akar róla tudomást venni, mert az már kellemetlen lenne neki, korlátok közé kényszerítené saját magát.
– Igen, el kéne gyalogolnia a szemetesládáig. A természetvédelem elsősorban tudományos kutatás, és csak másodsorban védelem, karbantartás, törvényhozás. A biológusok számára nem csupán a védett növény megmentendő. A természetben ugyanis nincs se hasznos, se káros faj, csak szükséges fajok vannak, hisz az egyensúly megőrzésében még az utolsó hangyának is szerepe van. Mindennek a táplálkozási lánc az alapja. A növényeket az első rangú fogyasztók falják fel, az első rangú fogyasztókat a másod fokúak, amelyek kisebb húsevők, a húsevőket pedig a ragadozók. Aztán minden elpusztul. Fellépnek a gombák, a baktériumok, feloldják a maradványokat, így újból szervetlen anyag képződik a földben, és minden kezdődik elölről. Ez az alapja a természetvédelemnek, ami – a költő szavait idézve – röviden és stílusosan a következőképpen foglalható össze: „Ha letépsz egy virágot, megremegnek a csillagok is.”


– Valami azért Váradon is megmozdult: most már van ökológiai szeméttárolója.
– Ez megint a konzumtársadalommal áll összefüggésben. Annak a hatalmas mennyiségű mocsoknak, amit az emberiség előállít, nem szabadna létrejönnie. Miért kell százféle színes, csillogó papírba csomagolni a termékeket? Nyilván a reklám miatt, amely a kereskedő értelmezésében fél siker. Ha kielemezzük, kiderül, a csomagolás szinte ugyanolyan drága, mint maga a portéka. Fölösleges szemét, elégetése pedig plusz energiafogyasztás. Kedvező jel ilyen vonatkozásban az Élesd melletti cementgyár korszerűsítése. A svájciak kezére került létesítményben jelenleg még a port is felhasználják. Az átalakítás a nyugat európai gyakorlatnak tulajdonítható. Ott ugyanis mese nélkül bezárják a gyárat, ha az üzemeltető nem tartja be a természetvédelmi előírásokat. Ezért már eleve akként építkeznek, hogy ez ne következzék be. A mi hangadóink azonban inkább ama Bush elnök elveit követik, aki még a kiotói egyezményt sem írta alá. Döntését azzal motiválta, hogy ha leállítja az ipari termelést, csődbe megy a gazdasága. Az amerikaiak genetikailag manipulált élelmiszereket igyekeznek a nyakunkba varrni, mi meg el vagyunk ájulva, hogy mennyire szeretnek bennünket. Jóllehet: a genetikailag manipulált zöldségek, gyümölcsök sokkal veszélyesebbek, mint a kémiailag kezeltek.
– Tudtára adta ezt a gyermekeknek?
– A nevelésnek ugyanolyan jelentőséget tulajdonítok, mint a tudományos kutatásnak. Hisz hiába nyilvánítanak védettnek egy növényt, ha a turista letépi s csokorba köti. A fenti szomszédom az ablakon hajítja ki a háztartási hulladékot, jóllehet tudja, nem lenne szabad. Harminc éve kezdtem el foglalkozni az óvodásokkal, a kollégák ki is nevettek. A gyerkőcök körében azonban óriási terepre találtam. Rájöttem, a felnőttek a gyermekeken keresztül nevelhetők a legjobban, mert sokkal jobban hallgatnak arra, amire a kicsik intik őket, mint amire a velük egykorúak. Főként az óvónőknek és a tanítónőknek van meghatározó szerepük abban, hogy az aprónép megtanulja szeretni, védeni a természetet. A váradiak például a Boga völgyét is tönkretették, egy negatív ökológiai példát kreáltak belőle. Pedig gyönyörű kaszáló volt ott, tele kardvirággal. Hihetetlen, de egy emberöltő alatt az összest kipusztították. Hogy miként? Úgy, hogy ipari mennyiségben tépték le a virágokat. Ezt Nyugat-Európában nem tehették volna meg, ott jogszabályok tiltják az ilyesmit. Nálunk viszont nem léteznek efféle rendelkezések, mi több, még védett növények is árusíthatók a piacokon. A kora tavaszi fajok, a hóvirág, a tőzike, a kankalin, a sáfrány, a kökörcsin, a kockás liliom nálunk sajnos lassan ki fog pusztulni. Azt kéne tehát mindenekelőtt tudatosítani, hogy a természetből senki ne vigyen magával haza élő, lélegző „szuvenírt’”. Hogy a kiránduló ne szemeteljen, és ne gyújtson tüzet ott, ahol nem szabad. A váradi gesztenyefák levele tíz éve kezdett el rozsdásodni. Azt hittem, a szennyezett levegő ártott meg nekik. Egészen véletlenül egy kisgyermek figyelmeztetett arra, hogy a fák körül bogarak repdesnek. Pici, másfél milliméteres molylepkék voltak, a gesztenyeakna hernyói. Azzal együtt, hogy értesítettem a kertészeket, az ökológusokat és a város illetékeseit, ne akkor permetezzenek, amikor még nem keltek ki a lepkék a hernyókból, mert nem érnek vele semmit, nem fogadták meg a tanácsomat. A tojásokkal is csak akként végezhettek volna, ha elégetik a leveleket. Nem égették el. Nem, mert nem szakemberek ülnek a székekben. Olyanok jutottak pozíciókhoz, akik semmivel sem törődnek, nem végzik a dolgukat. A Polgármesteri Hivatal már említett főgóréjának üzenem, hogy a fák nem öregek, mi tettük őket azzá. De hát miért is álmélkodunk, háborgunk, hisz az Alpok vegetációját náluk felkészültebb személyek tarolták le. Így most már nem csupán hó-, hanem sár- és kőlavinák indulnak le a hegygerincekről. Mindennek a teteje, hogy a Bihar megyei hegyekben már autóversenyeket is rendeznek. Ezeket a vetélkedőket a védett negyedkori lelőhely, Betfia közelében szervezik, amely, hangsúlyozom, mészkőbarlang, nem kráter. Hozzájuk, e megmérettetések résztvevőihez is szólnék: ha több adrenalin kell nekik, menjenek el ejtőernyősnek vagy műugrónak.

FILM
FILMSIKOLY

Miklós János szimbólumai (+ AR spotja)

Túlzás nélkül állítható: Miklós Jánost előkelő hely illeti meg a modern magyar képzőművészet Bihar megyei művelői között. Munkássága kezdettől fogva többsíkú, hisz a festészetben éppúgy otthonosan mozog, mint a grafika terén. Kivételesen érző lelkületének tulajdoníthatóan Miklós János ugyanis mindig az ábrázolandó tények mélyére hatol, hogy a külső formák festőiségének ernyője alatt rátaláljon a lényegre. Monumentális figurái, telt-plasztikus formái, a vászonra dinamikus ecsetvonásokkal felvitt, előszeretettel és bátran használt színek harmonikus, arányos elosztása, valamint a fények és árnyékok puha játéka érett festőnek mutatják be.

Miklós János 1949-ben született Biharpüspökiben. Felsőfokú művészeti tanulmányait a Ion Andreescu nevét viselő kolozsvári képzőművészeti akadémián Vasile Crişan mellett kezdte meg, majd az 1989-es rendszerváltást követően a Nagyváradi Állami Egyetemen folytatta, ahol másoddiplomázott. Az újabb oklevél megszerzését azért találta szükségesnek, hogy a felfokozott ütemű, rohanó jelenben is folyamatosan napirenden legyen az aktuális művészeti irányzatokkal, törekvésekkel. Pályafutását a 80-as évek elején hazai csoportos kiállításokon történő részvétellel nyitotta meg, az azóta eltelt esztendőkben azonban egészen távoli vidékekre is eljutott, így Franciaországba, Olaszországba, Belgiumba, Hollandiába és Kínába. Első rajzai 15 éves korában jelentek meg különböző kulturális kiadványok, periodikák illusztrációiként.

Miklós János mára tisztára csiszolódott festői felfogása foltokra bontott, tömör formákon nyugszik. Színei – az okkerek, a barnák, az olajos zöldek és kékek – rendkívül erőteljesek, jóllehet a grafikusi előképzettségére utaló elemek csoportja, a körvonalak hangsúlyozása valamennyi képén nagy erővel jelentkezik. Az alkotó ezen jellemvonásáról Ramona Novicov műkritikus is szólt a 2006. évi nagyváradi tárlat megnyitóján, rámutatva arra, hogy a munkák belső szerkezetében tetten érhető grafikai elemek kibontása Miklós Jánost az újat keresők táborába vezeti. Festményeinek ez a kontúrokban bővelkedő rajzos váz a magva, ez a látványos, dinamikus alap szabja meg a formák felépítését és térbeli viszonyait. „Gondolkodása, művészi tartása, önmagával szembeni dagálytalan szigora sokszor a népművészeti ősforráshoz vezeti, amelynek kiapadhatatlan kútjából úgyszintén szívesen merít” – hangzott el az eseményen.

A Vizuális Művészetek Galériájában vendégeskedett festmények egyöntetűen arról tanúskodtak, hogy a Belényesben élő tanárember egy olyan sajátos kifejezésmódot alakított ki magának, amelynek meghatározó jegyeivé a szoborszerű teljességre érlelt formákat emelte. Ábrázolt alakjai többnyire nők, mezítelen és időnként fej nélküli anyák és asszonyok, mert úgy véli, az emberi test megjelenítése, még ha néha hiányos is, kiválóan alkalmas mondanivalójának megformálására. „Az állandót, az örök emberi tulajdonságokat keresem, és megadom a szemlélőnek azt a szabadságot, hogy rejtett kódjaimat, jelképeimet tetszése szerint értelmezze” – fogalmazott a megnyitón.

Miklós János monumentális, heves temperamentumról árulkodó tervei metaforákkal, szimbólumokkal telítettek tehát, olyanféle jelekkel, jelrendszerekkel, amelyek a szépség állandóságát hirdetik. Stílusa ily módon az absztrakt expresszionizmus formanyelvéhez közeledik.

(fentebbi méltatásom a Miklós János festészete című kiállítási katalógusban jelent meg 2008-ban, vagyis tavaly)

FILM

Az élő s az anyagtalan metszéspontján (+multimédia: AR)

Miklós János létfeltárásai

A belényesi hegyek karéjában, a dombos-völgyes kertváros egymásra könyöklő csöndes utcáin távolba tekintő férfiembert látok mendegélni a délelőtti szelíd verőfényben. Gondolatokba merülve lépdel a lejtős sétány keskeny járdáján, néha megáll és tekintetét a hepehupás kövezetre sunyin pislogó házacskákra veti, az ódon falakra, melyeken a mélabú árnyai lebegnek. Ilyenkor jegyzettömböt varázsol elő a zsebéből, hogy a harmatillatú élmények hatása alatt gyorsan húzott vonalakkal rögzítse, átmenekítse a jövőbe a látottakat még mielőtt kaviccsá töretnek, szétszóratnak. Miklós János ő, a kiváló s érző rajzolóművész, kinek képeit féltett kincsekként őrzik kollekcióikban a kifinomult ízlésű gyűjtők.

(...) Aki kívülállóként lép be Miklós János szűkszavúság felé hajló, kevés motívumból építkező zárt világába, az mintegy varázsütésre egy különlegesen szép művészeti jelenség részesévé válik, mert a művek átélése s értelmezése révén önnön beteljesületlen, megvalósulatlan álmaival, léte kíméletlen válaszokat követelő aggályaival szembesül.

E szembesülést leginkább Miklós János grafikái segítik elő, hisz a művészember épp azon a területen jeleskedik, amely nálunk, a mi kultúránkban a leglassabban bontakozott, virágzott ki. Hisz míg másutt a hírneves festők is szívesen gyakorolták a különféle rajztechnikákat, addig a magyar nyelvterületen jó ideig feléje sem néztek a karcolótűnek vagy a krétának. Munkácsy után például csupán egy befejezetlen rézkarc maradt, de Székely Bertalant, Szinyei Merse Pált és Ferenczyt sem csábította ez a lehetőség, holott kortársaik, így az abszolút festőiségre törekvő impresszionista Manet, ezen a téren is számos halhatatlan művet alkottak. Elvétve ugyan történtek kísérletek arra, hogy nagy mestereinket is rábírják a grafikának legalább egyik, a „mázolással” aránylag rokon ágára, a litográfiára, s itt-ott meg is jelent egy-két valamirevaló munka s mű, színes kőnyomatú lap, de puszta próbálkozásnál mindez nem volt több, ezért jelentős fejleménye, számottevő következménye sem lett. A grafika művelése sajnos néhány finom lelkületű s érzésű, ambiciózus féldilettánsra, no meg a szorgalmas, ügyes kezű technikusokra maradt, hírnévre szert tett, átlag feletti egyéniség azonban alig emelkedett ki közülük.

És ha a múlt ennyire lehangoló, szegényes, a jelen és a jövő szerencsére ígéretesebb, hisz a művészi szinten gyakorolt grafika s rézkarc mellett ma számos tehetséges fiatal kötelezi el magát. A belső késztetésen és a külső, talán tanári ösztönzésen túl bizonyára gazdasági okok is közrejátszanak ebben, ám ez nem baj. A grafikai lapok értékesítése ugyanis könnyebb, előállításuk pedig olcsóbb mint a festményeké, s újabban a közönség, a megrendelő és a felvásárló is egyre jobban értékeli a grafikai tevékenységet, főként a reklámiparban.

Az élvonalbeli erdélyi grafikusok közül Miklós Jánost az teszi egyedivé, hogy ebben a kifejező módban is képes hiánytalanul „kinyilatkoztatni” művészi szándékait, kivetíteni elképzeléseit, megmintázni fantáziájának mindig súlyos, mégis játékos, frissítő erejű képkockáit, megragadni a mozgó, pördülő tüneményt. Egyénisége, személyiségének töretlen keménysége, dacos kitartása s hajthatatlansága fogalmazódik meg, tükröződik ezen apróságoknak vélt fontos kiegészítőkben.

(részlet egy nemrég megjelent esszémből)

FILM

Ballada két leányra s egy farkasra (kép+zene: AR)

A külcsín hatásosságára s a főgórék véleményére mindennél többet adó szüleik látszatmegoldásokkal és kényszercselekedetekkel teli hétköznapjait, nagyvonalúan értékelt társadalmi pozícióját és szakmai presztízsét is rendesen megtépázták hajdanán e rövid visszaemlékezés leányszereplői, akik ugyan nem váltak a világtörténelem meghatározó tényezőivé, s valószínűleg nem is fognak, mégis jelentős mértékben beleszóltak a 20. századi emberi civilizáció alakulásába. Helyi szinten biztosan. A bárányfelhőkkel tarkított végtelen nyári nappalokon például a két kis rosszcsont gyakran vállalkozott éjszakába nyúló csavargásokra, mit sem törődve a család jó hírnevével és a velük szemben támasztott úri elvárásokkal, de még a huncutkodásaikat követő brutális megtorlásra is fittyet hánytak ezen alkalmakkor. A női kíváncsiság éltette már akkoriban is őket, ami miatt oroszlánszívükben szinte sosem fogalmazódott meg az őszinte megbánás. Vagy talán mégis, csak nem vettek róla tudomást, mert úgy gondolták, lelkiismeretfurdalása csak a gyenge, pipogya férfinak lehet? És mivel ők ekként vélekedtek földgolyónk fenállásáról és működéséről, vígan barangolhattak, kalandozhattak tovább, mintha mi sem történne egy-egy ilyen flangálás, bolyongás után. Némelykor villamosra pattantak, hogy jobban érezzék a város lüktetését, a gépek zakatolását, amely magát az életet, annak pörgését jelentette számukra, az elmúlásban kiteljesedő mozgást, a gyorsulás összes fizikai törvényét, amelyet magukra kellett erőszakoljanak ahhoz, hogy a világegyetem gyomra ne taszítsa ki őket magából. A legtöbbször ösztönszerűen cselekedtek, mint utóbb kiderült, csípőből tudták, mikor mit kell tenniük. Akkor is, amikor nagyszüleik falusi udvarházából röpültek ki a napraforgó színű, búzaillatú szabadságba, ahonnan láthatatlan léghajókon szöktek át a pipacsos mezőkön, és jutottak el végül a szomszédos település geostratégiai fontosságú határába, ahol mérges ebek egész seregével csaptak össze a túlélésért.
– Fárasztó volt, mi?
– Asszem. Adj egy cigit, fújjuk már ki magunkat! Nincs kedvem visszamenni, tudod? Itt akarok maradni, beleolvadni a tájba, s hallgatni, csak hallgatni, egyre csak hallgatni a csendet.
– Szóval te is kivagy idegileg?
– Ki hát!
A dohányzás a lányok egyik kedvenc tiltott foglalatosságának számított, no nem azért, mert ez által is lázadhattak, megmutathatták, hogy ők már nem kis pisisek, akiknek a felnőttek dirigálnak, ó, dehogy!, szárba szökkenésük eme szakaszán régen túlestek, tényleg, már el is felejtették, mikor és miért döntöttek úgy, hogy feláldozzák magukat passzióik oltárán. Rendetlen hormonháztartásuk ebben nem játszhatott szerepet, hisz közönségük nem volt ilyenkor, senki sem láthatta, mekkora élvezettel szívják le zsenge tüdejükre az aromás mérget, nem volt, kinek bizonyítsanak. Sajnos őket már csak a nikotinfüggőség irányította, de eme kötöttség rizikóira rá se bagóztak, a pöfékelés gyönyöre, az idegen cucc befogadása s feldolgozása, az agyban ez idő alatt végbemenő kémiai s fizikai reakciók pillanatnyilag kellemes folyománya létfontosságúbb volt számukra minden egyébnél, értéknél.
Az otthonról lopott szálak kivégzésére a kutyákkal vívott küzdelem után kerítettek általában sort, mert a győzelem és a függetlenség megszerzésének mámorában az élet apró-cseprő kiegészítői, velejárói, egyebek mellett a cigaretta ízei a természetesnél sokkalta nagyobb örömöt okoztak nekik. Eme szenvedélyüknek, mármint a blázok eltolásának az imádott nagyvárosi mama erkélyén is előszeretettel hódoltak, azokban az időintervallumokban, amikor csak ők ketten tartózkodtak a lakosztályban, jóllehet tisztában voltak vele, hogy az egészségesen gömbölyű füstfelhők árulkodó jelként szállnak ajkukról a magasba, s így bármikor lebukhatnak. Ez természetesen be is következett, és természetesen a szomszédasszonynak tulajdoníthatóan, aki olyan kitartóan követte a környezetében zajló eseményeket, mintha az amerikai titkosszolgálat bérelte volna fel. Az esetből lett egy kis nemulass, mert kilengésük híre villámcsapásként terjedt el a negyedben, így hamarosan a vidéki rokonság fülébe is eljutott. Noha utóbbiak zöme még az iskolában kapott rá a bagóra, valamennyien azon kezdtek el hirtelen méltatlankodni, hogy mennyire elfajult, degenerálódott a jelenkori fiatalság. A magukat becsapottnak, átvertnek érzők táborát az édesanyák szaporíthatták volna, ám őket nem igazán érdekelte az ügy, mint mondták, nekik nincs idejük ilyen marhaságokkal foglalkozni. Az édesapák önálló álláspontra helyezkedtek: ők egyenesen viccesnek találták a tömeges felháborodást, és jobbára csak vigyorogtak a meglepődötteken. „Mit kell ebből is cirkuszt csinálni?! Hisz az ő korukban mi sem voltunk különbek” – mondogatták tehetetlenségükben, és látván, hogy az idősebbek bizony nem pontozzák a lazaságukat, ők is bezárkóztak a dolgozószobájukba.
Ám ez csupán csak egy volt azon balhés szituációk közül, amelyeket kóborlásaikkal és csacsiságaikkal a lányok idéztek elő.


– Fárasztó volt, mi?
– Asszem. Adj egy cigit, fújjuk már ki magunkat! Nincs kedvem visszamenni, tudod? Itt akarok maradni, beleolvadni a tájba, s hallgatni, csak hallgatni, egyre csak hallgatni a csendet.
– Szóval te is kivagy idegileg?
– Ki hát!
– Én mégis azt hiszem, tennünk kell valamit.
Ez évekkel később hangzott el, azt követően, hogy szétverték a falkába verődött ebeket és elkergették a váratlanul elébük került ravasz vörös rókát. A stratégia, amit akkor kidolgoztak, válsághelyzetek megoldására volt hivatott. Arra, hogy ne veszítsék el a fejüket, amikor a málnásból vagy a pityókaültetvény lapui mögül elébük ugrik egy-két vadállat, ne adj Isten, farkas.
– Abban a pillanatban, hogy ránk tör, én gyorsan lekapom magamról a pólómat, körbetekerem vele a karomat, majd a képe elé tartom. Te a hátizsákkal fedezzél bennünket.
– Ja, s te úgy véled, hogy a lompos erre majd megfordul és dolgavégezetten eloldalog. Sőt, még meg is fogja köszönni az udvariasságunkat. Ha sokkhatás ér, lebénulok, értsd meg, minden eszembe jut, csak az nem, ami kellene.
– Ó, te kis buta, ne legyél már ennyire félős, bízzál bennem, és nem ér baj!
A baj azonban bekövetkezett, mert az ordas biza nem örvendett az ellene felállított, kiötlött csalinak. Annak pedig még annyira sem, hogy megpróbálták félrevezetni. Nekiugrott ezért a védtelen nagylányoknak. Egyiküket abszolút szétcibálta, hiába küzdött, kiabált, védekezett a szerencsétlen, a másikat életveszélyes állapotban szállították kórházba.
A tragédiáról sokáig terjedtek a kósza hírek, így a túlélőről is, akinek állítólag elment az esze, s emiatt sokáig félelmetesen viselkedett, vonyított, sírt, rítt, rettegésben tartotta az egész klinikát, esténkén kiszökött az erdőbe, onnan riogatta a közeli falvak lakóit. Különös viselkedéséért persze senki sem haragudott meg reá, bűnösnek sem találták, csak sajnálták, végtelenül sajnálták, még a szétszaggatottnál is jobban. Mesélték, hogy a szülei teljesen levették róla a gondjukat, még ki is tagadták, amikor megtudták, miket művel, mily szörnyű módon fenyegeti s kergeti halálba a doktorokat. Arról viszont már nem volt alkalmuk értesülni, hogy a medikusok egyike, B. C. különösképpen kedvelte, s ezt a lány is érzékelte, a közelébe férkőzött, talán még szerelmet is ébresztett benne, s talán még ő is szerelemre lobbant iránta. Egy szó mint száz, a dokival való találkozásoknak tulajdoníthatóan a lány orcájának dombocskáira lassanként visszalopakodott a szűzies pír, lénye egyre szelídebbé s mosolygósabbá vált, néha kiült a tornácra, rágyújtott és emlékezett. Emlékezett a legelőre s a villamoson töltött óráira, s a barátnőjére, akivel sokszor indult világgá, de a pipacsos mezőnél messzebbre sosem jutottak. „Milyen érdekes, együtt, közös erővel semmit sem sikerült elérnünk, folyton visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk, magára maradva, egyedül viszont legyőzte az akadályokat, kitárta a kapukat, és most ott pihen a virágos rét számunkra láthatatlan dimenziójában. Nem üzen, nem suttog, Szél apó által nem jelez, fűt, fát meg nem mozgat, tehát jól van” – vélekedett, majd egy közeli bokorba hajította az összezsugorodott csikket.
A doki néhány napra rá bekövetkezett váratlan és megmagyarázhatatlan halála az egész intézményt megrázta. Távozása után a lány is beleolvadt a tájba, az ő eltűnését azonban senki sem észlelte. A zászlórúdra aznap nem húzták fel a fekete lobogót.

kép+zene

Szamizdat (kép&írás): Ahogyan az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok

--> -->

Németalföldi kép(let)ek az Ormós-gyűjteményben

Salvador Dalí: Don Quijote y los molinos (illusztráció)

Immár két éve, hogy a 19. század végén közkinccsé avatott temesvári művészeti gyűjtemény feltámadott a halottaiból, és a műalkotások egy része újból múzeumi keretek között tekinthető meg. Persze lehetetlen megítélnem, ki mit érez, ha egyáltalán érez bármit is ennek hallatán, azt viszont tudom, hogy a valódi értékek iránt elkötelezett helybeliek számára a kiállítást befogadó intézmény felavatása rengeteget jelentett és jelent ma is. Épp ezért érinti valamennyiüket érzékenyen, amikor a tárlat képei ismét lakat alá kerülnek, ha nem is véglegesen. Ők már nem hisznek az olyanszerű ígéretekben, hogy az intézkedés csak időszakos, és rövid pihenő után a tárgyak visszakerülnek korábbi helyükre. Ők azok, akik a kollekció sorsát tényleg a szívükön viselik.

Az ismételten visszatérőkben és az egyszeri látogatókban egyaránt felmerült a kérdés: miért nem tesz nagyobb erőfeszítést a városvezetőség azért, hogy megmutassa a nagyvilágnak azt a páratlan kincset, amelynek a múzeumalapító révén a birtokába került. Értetlenkednek amiatt is, hogy a bánsági alkotók egyáltalán nincsenek reprezentálva, akik meg vannak, így az olaszok és a hollandok, azok a hiányos tálalás miatt nem jelentenek igazi attrakciót. Legalábbis a régió igazgatásával, menedzselésével megbízott önkormányzatok számára, jóllehet a nagyra becsült és világszerte kedvelt, ráadásul a térségben ritkaságszámba menő flamandok akár önerőből, külső támogatásoktól független festőkként is el tudnák tartani az egész intézményt, teremőröstől, főkönyvelőstől. Ha rajtuk múlna, vagy azokon, akik ezt felismerték, és tennének azért, hogy a foghíjas reprezentációt közönség-csalogatóvá változtassák, egy prosperáló intézményt kapnánk. Sajnos ennek megvalósulására várnunk kell még.

Hát nem fura? Temesváron hozzávetőlegesen minden fontos feltétel adott ahhoz, hogy a közgyűjtemény tömegeknek nyújtson hasznos, biztosítson civilizált kikapcsolódási lehetőséget, hisz a barokk korban épült egykori Losonczy-téri vármegyeháza egy teljes ezrednek nyújthatna kényelmes otthont, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon pedig pontosan a székhelyhiány akadályozza a munkát. Elgondolkoztam már azon is, hogy vajon a kettő összefügg-e, vagyis: ha az említett két városban a csapat végre beköltözhet új irodáiba s kiállítótermeibe, lesz-e még kedve, energiája a folytatásra, megtölteni élettel és tudománnyal az üres teret, elvégezni a szellemileg, fizikailag megterhelő feladatokat?

A kérdés helyes megválaszolásához, a gondok tartós megoldásához talán az elődeinktől kéne tanácsot, útmutatást kérnünk, hisz nekik nem csupán anyagi nehézségeket és emberi balgaságokat kellett leküzdeniük ahhoz, hogy álmaikat valóra váltsák, de még a technika ördöge ellen is csatát kellett nyerniük. Bármekkora buktatók is kerültek elébük, elérték, amit akartak. Ormós Zsigmondnak, a temesvári múzeumok letéteményesének, Temesvár máig legnagyobb műgyűjtőjének például sikerült önmaga s a nemes ügy mellé állítania a kor bogaras helyi tudósait, értelmiségieit, no meg a közigazgatás smucig elöljáróit. Így lett a pécskai születésű jogászból, majd buziásfürdői szolgabíróból néhány év alatt megszállott műgyűjtő, közösségépítő művelődésszervező, akinek emberi tartása s munkássága előtt Temesváron mindenki kalapot emelt. Elhunytakor a város a saját halottjának tekintette, s a belvárosi köztemetőben díszsírhelyet biztosított számára, egészen a Ceauşescu-féle kommunista söpredékek hatalomra kerüléséig, amikor a hantját felforgatták, csontjait szétszórták.

A társadalmi megbecsülés szokatlanul gáláns megnyilvánulása a 19. század végén elsősorban a nagyvonalú mecénásnak szólt. Ormós több száz műalkotással gazdagította a délmagyarországi múzeumot, s ami talán adományai közül a legemlékezetesebb, hogy ő maga kezdeményezte a múlt intézményesített kutatását, a régészeti leletek, ereklyék, egyszóval a történelmi örökség feldolgozását. Kétségtelenül ő volt a bánsági polgári műgyűjtés legmarkánsabb figurája, a muzeológia helyi letéteményese.

Ma viszont már azt is pozitívumnak kell elkönyvelnünk, hogy az egykor oly híres kollekcióról viszonylag jó áttekintést nyújtanak az épségben fennmaradt katalógusok és a különböző korokban vezetett nyilvántartások, leíró kartonok. Magáról a gyűjtőről, Ormós Zsigmondról is többet tudunk, mint sok más, vele azonos időszakban élt személyiségről, hisz hátrahagyott naplója még a legintimebb szférán is itt-ott kinyit egy ablakot, így bepillanthatunk abba a zárt térbe, szobába, amelybe amúgy nem illik. Ezzel együtt, azt hiszem, kevés olyan megbízható forrással rendelkezünk, amelyre hagyatkozva megszőhetjük az ő teljes portréját, rekonstruálhatjuk a munkásságát. Az anekdotikus elemekkel fűszerezett kortársi híradások és későbbi visszaemlékezések gyakran felületesek, illetve nemritkán egymásnak ellentmondóak, amiként az lenni szokott. Hisz amíg az ember ír, addig nincs és nem is lesz semerre sem hajló történet, de nem is muszáj, hogy legyen. Részben talán épp az elfogultnak és önző óhajokat kielégítőnek mondott, érzelemdús felfogással, megközelítési móddal adósak a művészettörténészek, no meg az életrajzírók – Ormós tevékenységét, személyiségét illetően is.

Induljunk ki abból, hogy még azt sem lehet tudni pontosan, mikor kezdett el műalkotások tanulmányozásával, adásvételével foglalkozni. Az első ismert nekifutás alkalmával mindenesetre csak a festészet iránt mutatott komolyabb érdeklődést, bár később jelentős mennyiségű iparművészeti tárgyat is felhalmozott. Kétségbevonhatatlan viszont: a 16-17. századi talján piktorok iránti szimpátiája haláláig meghatározza preferenciáinak irányvonalát, máig tartó hírnevét is elsősorban képkollekciójának köszönheti.

Ha a gyűjteményét alaposan áttanulmányozzuk, afelől is megbizonyosodunk, hogy az itáliai reneszánsz és barokk jegyében fogant kedvenc művei mellett egész sor, az olaszokkal egyenrangú németalföldi festménynek is helyt adott. Ezek a munkák talán csak azért nem kaptak eddig kellő figyelmet semmilyen szinten, mivel az úgynevezett „kismesterek” gyűjtése teljesen megszokott foglalatosságnak, passziónak számított Magyarországon és másutt az ezredforduló küszöbén. Olyannyira megszokottnak, hogy még a szerényebb kollekciókban is akadt ezekből néhány darab, sőt, 1888-ban, például, a Budapesten megrendezett magángyűjteményi kiállításon a 17. századi holland festők alkotásai voltak túlsúlyban. Sorsuk vadkommunizmusbeli alakulására pedig, azt hiszem, szükségtelen kitérnem.

Nem elhanyagolandó tényező az sem, hogy Ormóst azért csodálják, ünneplik a mai napig a szakemberek, mert az új típusú, tudományosan felkészült gyűjtők megtestesítőjét látják benne, azokét, akiket már muzeológiai szempontok is vezérelnek a munkában, nem csupán a saját megérzéseik, szubjektív benyomásaik, egoista kívánalmaik.

A róla kialakult, valamint alkotott idealizált képbe hosszú ideig persze nehezen illettek bele a kispolgári ízléshez közel álló, azt tükröző 17. századi holland mesteremberek akkurátusan kidolgozott rajzai. Az olaszok latin eredetük okán 1944 után már elfogadhatóbbnak minősültek, ám velük szemben is megfogalmazódott elég fenntartás. Ami az idők viharaiban Ormóson segített, az nem egyéb, minthogy a régi németalföldiek bámulatos realizmusát épp annyira becsülte, mint az újabb irányzatok képviselőinek „formabontó”, rebellis kifejezésmódját.

Az Ormós-gyűjtemény holland és flamand képanyagával azonban főként azért érdemes részletekbe menően foglalkozni, mivel nagyságát és kvalitását tekintve a Bánságban egyedülálló, s az erdélyiek közül is csak a nagyszebeni hasonlítható hozzá. Mivel mindvégig változatlan lelkesedéssel vásárolt németalföldi munkákat, adott keretek között természetesen nem vállalkozhatok mindenik darab aprólékos bemutatására: inkább csak néhány művet ragadok majd ki az összes közül, hisz általuk is kellően érzékeltethető a kollekció rendkívülisége.

Magángyűjteményének darabjait zömmel Budapesten, Müncsenben, Bécsben és Olaszországban szerezte be, ám nem mindig ügyelt arra, hogy a megvásárolt műveknek biztos provenienciájuk legyen. Mindez a futólag már említett, általa írt és szerkesztett katalógusokból is kitűnik. A festmények sajnos nincsenek reprodukálva a „kalauzokban”, sőt nem mindenik esetében tüntette fel a pontos adatokat, ami nyilván ma megnehezíti az azonosítást. Kérdéses, került-e halála után képei közül egy vagy akár több is törvénytelenül külföldre, mivel erre vonatkozóan nem léteznek sem utalások, sem bizonyítékok.

Arra viszont törekedni illene és kellene, hogy a boszorkányos gyorsasággal létrehozott együttes, amelyben neves iskolák (egyebek mellett Rembrandt Harmensz van Rijn, Philips Wouwerman, ifj. Frans Pourbus) hagyományainak követői is szerepelnek, ne vesszen el, ne rongálódjon, hogy még nagyon sokáig ámulatba tudja ejteni a látogatókat. Tulajdonképpen ez kéne legyen az utódok, örökösök elsődleges célja, ennek az eszményi szándéknak, a konzerválás, állagmegóvás elmúlaszthatatlanságának kellene kötelességként beékelődnie a gyűjtemény mindenkori kezelőinek napirendjébe.

Európai galériánk számos barokk, romantikus és realista festménye között bóklászva sokaknak ugyanis fel sem tűnt, hogy az állandó tárlat anyagában egy, Ormós által egyenesen Rembrandtnak, mások által a festőóriás egyik utánzójának, követőjének tulajdonított férfiportré is helyet kapott... Bátorítást jelenthetne tehát a közönség számára a bejelentés: igen, ilyenje is van Temesvárnak, sőt, több efféle ínyencséget is képes felmutatni. Az örömszerzés és élménygyarapítás kedvéért érdemes lenne mellőzni annak a tudományos megállapításnak a jelentőségét, hogy a kutatás mai állása szerint Romániában – néhány kivétellel – nincs olyan Rembrandt-festmény, sem egyéb híresség, műkincs, amelynek eredetiségét ne kérdőjelezték volna meg.

Látható továbbá az európai művészet keresztmetszetét nyújtó galériában az 1653-ból származó, Philips Wouwermannak tulajdonított Katonai tábor, az ifjabbik Frans Pourbus IV. Henrik francia királyt gyermekként ábrázoló olajfestménye, Jan Fyt kutyás, vadászzsákmányos jelenete 1655-ből, valamint egy névtelen flamand festő utcazenészeket megjelenítő kompozíciója. Ormós láthatóan vonzódott a hétköznapi életre reflektáló alkotásokhoz, ezért kisebb sorozatot gyűjtött össze a jelzett műfajok valamelyikére szakosodott festők, így Fyt munkáiból. Hasonló lendülettel vásárolta egyébként az „osztrák”, pontosabban a Habsburg Birodalom területén élt mesterek portréit, csendéleteit, vallásos tárgyú munkáit is.

Ormós többször járt külföldön, az 1848-49-es forradalom után élt is egy ideig Olaszországban (kiváltképp Velencét szerette), illetve Németországban, Németalföldre azonban nem jutott el. Ennek előtte buziásfürdői házát avatta prosperáló vidéki művészszalonná, hisz a jellegzetesen magyar fürdőváros megfelelő környezetet nyújtott számára ahhoz, hogy ne csak ápolja, de ki is szélesítse, szorosabbra fonja kapcsolatait a korszak bohémeivel, kiválóságaival, többek között Munkácsyval, akit vendégül látott otthonában. Hatalmas vagyonra sosem tett szert, fényűző életmódot nem folytatott, ám nélkülözésre sem kényszerült, ezért is sikerült gyűjteményének gazdagságával lenyűgöznie barátait, honfitársait.

A felsoroltakra támaszkodva túlzás nélkül állítható: Ormós Zsigmond korának egyik legrangosabb vidéki festményanyagával rendelkezett Magyarországon. Bár a gyűjtemény jelentőségét, művészi értékét többen is vitatják, nem szégyellve amatőrnek nevezni megalapítóját, a „laikusok” kimondottan nagyra becsülik, tisztelik a hajdani temesi főispánt, nem rejtve véka alá azt sem, hogy múzeumi sétájuknak egyetlen oka van, ez pedig a klasszikus festészetet képviselő, összegző Ormós-gyűjtemény iránti szenvedélyük. Ha rajtuk múlna, a két temesvári múzeum egyikét a 19. századi gyűjtőről neveznék el. De mivel hivatalos szinten ez az ötlet még egy fél mondatban sem merült fel, máig sajnálatos, hogy ezt nem maga Ormós tette meg annak idején a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulattal. Mindenesetre bárminek is hívják majd a jövőben, a kollekció gazdag történeti forrásgyűjtemény (is) fog maradni, amelyből remélhetően nem kopnak majd ki a magyar históriát illusztráló művek és jeles személyiségek portréi.

A műgyűjteményt először 1919 után fenyegette veszély, hisz abszolút tisztázatlan és homályos volt, miként fogja kezelni, értelmezni az új hatalom. Aztán jött a két világháború közötti, aránylag biztonságos periódus, amely a Vasgárda egyre erőteljesebb és félelmetesebb fellépéséig tartott. Jóllehet a 1945. évet követően még akadtak biztató jelek, az mindenki számára világos (volt), hogy 1938 és 1945 között tengernyi mű tűnt el, került külföldre Romániából, vagy pusztult el idehaza. Pontosan a mai napig nem tudja senki, részletekbe menően semmiképp, mi az, ami csak rejtőzködik valahol, s mi az, ami örökre elenyészett.

Ekkoriban még rengeteg minden hiányzott a múzeumok felszereltségéből, sorsuk is zavaros, labilis, kétséges volt. Aztán 1948-49-ben bezárult az ország, a legsötétebb sztálinizmus szakadt rá, úgyhogy megszűnt a korábbi látszat-demokratizmus. A magángazdaságokat felszámolták, aminek következtében a műkereskedők is elsüllyedtek: a műtárgyakat a felszín alatt mozgatták, ráncigálták a későbbiekben – jogilag erősen vitatható formában.

Mivel a képző- és iparművészeti munkáknak csak belső piacuk létezett, áraik mérsékeltek maradtak. Akik rendelkeztek pénztartalékokkal, azok számára ez volt maga az aranykor: elsőrangú hazai és külföldi képekre tették rá ekkor bagóért a kezüket. Az árverések 1990-es évek derekán, a kapitalizmus konszolidációjának kezdetétől éledtek újjá, a törvényes üzleti tevékenység pedig valamivel korábban (vagy talán még mindig nem?).

Ormós előkelő társadalmi pozíciója, privilegizált helyzete természetesen sok esetben megkönnyítette számára a beszerzést. Ehhez társult segítőként művészettörténeti műveltsége s iskolázottsága, illetve az, hogy a gyűjtésnek jó érzékkel lendült neki, a hagyományos értékek iránti fogékonysággal, így kollekciója lassan-lassan kiváló művek tárházává alakult. Elképesztő mennyiségű műtárgyat halmozott fel a művészet minden ágából, felölelve s szemléltetve a legfőbb európai iskolákat az itáliai reneszánsztól a modern mesterekig. Külön érdeme, hogy szívesen áldozott a gondos archiválásra, egy téka felállítására, könyvek és katalógusok kiadására, ezzel pedig egy egyre népszerűbbé vált – formai mintát is teremtő – folyamatot indított el a hetvenes évek derekán.

Az intelligens múzeumi vezetőnek is beillő 1888. évi pompás kis kalauzában jelen írásunk tárgyai, a holland mesterművek is szerepelnek, ám annak a téveszmének a szellemében, amely akkor helyénvalónak számított, ma viszont már avíttnak. A kortárs kutatók ugyanis érvekkel cáfolják, hogy Hollandia aranykorának életképei a polgári realizmus jellegzetes példái, a valóság hű tükrei lennének, és állítják: a zsánerkép mint a mindennapi életet a maga közvetlenségében megjelenítő műfaj a 19. század konstrukciója. Szerintük e munkák többnyire nem a korszak emberének tipikus élethelyzeteit, viselkedési szokásait és tárgyi környezetét jelenítik meg, hanem meghatározott – néha nagyon összetett, ellentmondásos és többsíkú – üzeneteket, igazságokat és szentenciákat fogalmaznak meg, a képzeletbelit vetítik a vászonra vagy a fatáblára, önmagunk hibáival, gazságaival szembesítenek. Nem annyira a mindennapokról, inkább egy premodern, kora-polgári társadalom erkölcsi, vallási és köznapi érzület-, illetve gondolatvilágáról tudósítanak. Tehát nem annyira láttatni akarnak, inkább kódolt mondanivalójuk van. A paraszt-zsánernek például kevés köze van az egykori falusiak életéhez, és a bolondok, koldusok, mutatványosok sem pusztán azért kerültek a képekre, mert a fellendülő kapitalizmus szükségszerű kísérőjelenségeként ellepték a városokat, hanem típusfigurákként, morális célzatú általánosítások hordozóiként jelennek meg, az „amiként az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok” népi bölcsesség közvetlen látvánnyá való átírásaként.

***

(Az anyag, amelyből fentebb csupán egy részletet közöltem, nemrég jelent meg nyomtatott változatban /igaz, én még nem láttam, de jelezték felém/, egyfajta szamizdatként, mert hklalmüb nlöknyjkábx kajsdúljkh! Gdjűjakal, hakákdn rhlyé ádleirclöü lfüöks, clfúglsdúőp kdőóhtükxl? Kdpfjújü újduoüó ks ldiioső dükl súlűű döösáé. Vagyis "lényegtelen", hogy miért ilyen formában, mea culpa... Köszönöm a megértéseteket.)

AR kép(let)es válaszai a miértekre