„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 6., szombat

A Szentlélek el nem jövetele (+ AR kinyilatkoztatása)



Pünkösd másnapján, egy olyan időintervallumban tehát, amikor az önmagukat vallásosnak nevező, hívőnek és igazhitűnek való s népszerűsítő ismerőseim a szokásosnál pihentebben, kisimult szarkalábgyűjteménnyel, még illatozó hajkölteménnyel, több napi tétlenkedést követően gőzölgő s habzó kávéscsészével a kezükben, félig-meddig hálóköntösben bevonaglottak a munkahelyükre, a nemzet egységéről kezdtünk el társalogni. Párbeszédünk azonban pillanatok alatt egyfajta önigazoló, meggyőző, szentlélekkel átitatott térítő jellegű monológgá változott, egyikünk okító jellegű állatmeséjévé, míg végül be kellett látnom, számomra, s további szakmai előmenetelemre nézve jobb, ha nem szólok semmit. Mint a krimikben, amikor a zsaruk arra figyelmeztetik az állítólagos tettest: kislány, mindenik kiejtett szó felhasználható ellened (hogy aztán kiderüljön az ellenkezője).
Az én pünkösd utáni eseménytelenségemben márpedig tényleg nem fejthettem ki semmilyen véleményt, ajkaimra lakat, nyelvemre béklyó került. Hisz mit mondhattam volna arról, mily széthúzó a románság? Csakis azt, hogy: „Ó, ti betépett tetvek vagytok hozzánk képest! Ha valakik tudják, miként kell vermet ásni, azok mi vagyunk!”
Márpedig azt határozottan nem akartam, hogy ilyesmi valaha is elhagyja a számat, nem akartam áruló válni eme szent napon, persze a későbbiekben sem, valójában soha. Nem mintha nem esett volna jól egy kis tömjén illatú kilengés, bűnterápia, vagy mondjam úgy, hogy a mindenkori ellenség méltányos megleckéztetése, megostorozása, kilövése...

Ó, Sanctus Spiritus, jöjj el már értük!

A beszélő amúgy is váltig állította: olyannyira, mint a románok senki sem gyűlöli, utálja, romlasztja, fúrja a saját fajtáját, nem zsákmányolja ki, hazudtolja meg az övéit. Ezt többször is elmondta, bizonyítékokkal támasztva alá kijelentését.
Oly meggyőző volt, hogy már-már hinni kezdtem neki, s elfogadni, hogy bizony a testvérietlenség, a félelmetes lelki sötétség miatt jutottunk oda, ahova. De miközben ő előre megfontoltan, részletesen kidolgozott módszertan alapján, azaz szándékosan a saját elméletének irányába terelgette a figyelmünket, megpillantottam egy felém kacsingató kémlelőnyílást, egy ablaknak hívott rést a falban, egy szabályos léket, a hasadékot, amin át jó s rossz egyaránt pillantást vethet a bűnös városra, s testét rajta kihajítva akár a purgatóriumba vezető (ős)alagútként is letesztelheti a kreálmány értelmét, hasznosságát.
Az emlegetett likat amúgy egy kecsesen aláhulló fehér drapéria próbálta eltakarni a külvilágtól, ám a rávetülő aranysárga napfény hatására azt a benyomást keltette, mintha maga lenne a mennyország kapuja. Mintha nem lenne mögötte semmi, csak a végtelen tér, a szűzi csend, a végső, háborítatlan megnyugvás, a teremtővel való egyesülés lehetősége. A kívánt, remélt, várt és az égiektől kierőszakolt eggyéolvadás. A megváltás elsőrendű stációjának tűnt eme sokjelentésű, többrétegű beltéri kompozíció.
Pedig csupán egy zajos, füstös város és rengeteg ideges ember nyüzsgött, pörgött, nyomorgott, szenvedett mögötte. Érdekes jelképet képezett így ez az ablak beszélgetőszalonunkban, mert felfedte a látszat valódi értelmét. Megmutatta s dokumentálta, mennyire vakon szemléljük zűrös kis földi lakhelyünket, mennyire nem annak látjuk magunkat, akinek igazából kellene.
Győztesek lehetnénk már régóta, suttogták a társaság közelébe merészkedett sértett, maszatos csóvák, ha nem hittük volna róluk, halálos ellenségeinkről azt, hogy összetartanak, tudják és élvezik a nemzeti egységüket, holott széthúznak, marják, vagdalják egymást, mint a vadállatok, szájuk habzik, fizikumuk darabokban hever a gazos mezőkön.
Nem a mi tisztünk a lomtalanítás, motyogta erre a munkaközösség egyik lelki szegénye, majd a záróra közeledtének nyomására kitárta a nyílászáró egyik szárnyát. Úgy gondolta, szükséges ez a művelet ahhoz, hogy hazatérésünk előtt elméink kellőképpen megvilágosodjanak, feltöltődjenek. Rövid volt a mai nap, jegyezte meg az illető, miközben a nehezen kezelhető üveggel babrált. A köztéri fény maximális gyorsasággal áramlott be közénk, de nem váltotta be a hozzá fűzött ígéreteket és reményeket, nem hozott magával egyebet, mint port, hamut, hullaszagot és emberi hangfoszlányokat. A mennyei áldás, felmagasztalásunk és megszentelésünk, életeink dicsőségre vitele ezúttal is elmaradt.

FILM

12 megjegyzés:

Névtelen írta...

A nemzet általában csak nagy bajban és az ellenséggel szemben fog össze - noha lehet hogy későn s hiába akkor is. S persze sokan halásznak olyankor is a zavarosban.
A szentlélek meg annak jön el, aki befogadja - független attól, hogy ortodox oláh vagy mongol magyar, hullaszagú városi vagy ganajléillatú paraszt. Amin múlik, az csak a szeretet.

Alternative Revelation írta...

Az ünnep utáni hétköznapok. Minden úgy van ahogy leírtad. Folytatódnak a dolgok ott ahol abbahagytuk. S néha nagyon de nagyon szeretnénk menekülni a tiszta fényre vagy tiszta levegőre vágyunk, mégis ugyanazt kapjuk
Örök ismétlődő epizód
Remek írás!
Üdv

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Ismét az én nagy névtelenem, akár egy született prédikátor-Megváltó, isteníti az ember földhöz kötött szeretetét. Ezt tanítják a teológián is, ezt az egyenlőség elvű egyetemességet, a lelki szegények, a vakok, a siketek feltétlen megdicsőülését. A kérdés azonban az, hogy képesek vagyunk-e úgy szeretni, amiként azt elvárják tőlünk a fenti nagyhatalmak? S ha nem, miért nem? Hiba csúszott Isten művébe?
Továbbá: az ön szeretete van-e eléggé intenzív és folyamatos ahhoz, hogy jobb sorsra vezesse a nemzetet?

Köszönöm AR barátomnak is. Remélem, őszintén mondtad ezt, nem csupán kevességből.

Névtelen írta...

Senki se dicsőül meg feltétlenül. A dicsőség meg egyedül az Urat illeti. A szeretetet pedig nem lehet elvárni. Az a kegyelem műve. Aki nem kapja meg, az szerencsétlen flótás. Önnek nem hiányzik, ugye K. Enikő asszony? Az igazság értékéből se von le semmit, hogy esetleg tagadjuk az érvényességét. A nemzetet nem vezetheti a szeretet, ha a tagjait nem vezérli.

Alternative Revelation írta...

Hogy mennyire őszintén mondtam azt a blogomba megnézheted!
Üdv

Do-Mi írta...

Nem tudom "nemleütni" ezt a magas labdát !

Ezek szerint én nem vagyok depressziós ! Jól van ez igy !
Júújjj de jó ! Lelkem rajta !
Legyen depressziós más,
és lelke rajta !Jaajjj de kár !

A nemzeti összefogásról : Itt nálunk, mindjárt a tulajdonváltás után nagyon felütötte a fejét a nagyromán nemzeti öntudat ami abból állt,hogy gyülölni kell a magyarokat.Faggattak is Nagyromán barátaim két pohár közt,hogy szeretem é a magyarokat ? Mondtam,hogy nem.Hát a románokat ? Azokat sem ! Erre belejöttek és tovább kérdeztek: hát a cigányokat ? ...Hát a zsidokat ? Nem ! Nem! Végre megkérdezték nagyokosan: Kit szeretsz te akkor ?
A BARÁTAIMAT !

Csend-csend-csend...

További jó mulatást minden pressziós és depressziós olvasónak !

Péter bácsi írta...

Én is egyetértek a névtelen íróval!
Én kemény ateista voltam, s nem is ért az életem semmit, így utólag visszatekintve. Te még fiatal vagy és heves, mint amilyen én is voltam. De eljön egyszer az idő neked is a tisztánlátáshoz!

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

1.De hogy jön ide a depresszió?
2. És az ateizmus? Mellékállásban hitoktató lennék (voltam).

Gurzó K. Enikő írta...

Tudja, kedves Péter bácsi, egy kicsit ráuntam arra, hogy a magyarországiak zöme úgy bámészkodik Erdélyben, mintha a színházban vagy a múzeumban lenne. Szeretném, ha tudomásul vennék, hogy mi nem egy színdarab szereplői vagyunk, de még csak naftalin szagú múzeumi bábuk sem, hanem hús-vér emberek, épp olyanok, mint maguk.

Meg kell érteniük azt is, hogy minden tekintetben, de főként anyagilag teljesen kilátástalan a helyzetünk, főként azoknak n. rossz és nehéz, akik tisztességes munkából próbálnak megélni (minimális eséllyel). Többségünknek nem telik arra, hogy "elmenjünk" nyaralni Transsylvaniába.

A legkevésbé van tehát szükségünk arra, hogy kapupénzt fizető látogatókként meglepődötten csodáljanak bennünket (hisz már több mint ezer éve itt vagyunk; tényleg, hogyhogy csak most fedeznek fel bennünket?), esetleg sajnálkozzanak fölöttünk.

Akinek nem inge, kérem, ne vegye magára.

Üdv.

sat. írta...

Én is egyetértek Enikővel, a kifakadásával + a Névtelennel is (tudathasadásos volnék, ha nem tenném, + mer' hasonló helyzet hasonló nézeteket szülnek). Különbe' má' lassan minket is rezervátumba lehet zárni, legalábbis azt a nehányat, ki még +marad/t közülünk, s tüzes vízér' táncolhatunk maskarádéba' az idegbajosan lerongyolódó csonka-országból a nemlétező erdőn túlra látogató nagyhangú, szabadságoló bámészoknak - közbe' + a +alázó mindennapi agonizálás.

Kedves Do-Mi! Kösz az 5let(t)et: foytathatjuk Tamásit, parafrazálva: ha má' otthonunk nincs, mer' elrablák, s 1előre a remény is lassan évszázada bűzlő dögrováson, hogy újraépítsük,
azér' vagyunk itt, hogy barátokra találjunk. S azt nem lehet úgy, ha tárgynak nézik, béskatuyálják, dobozolják az embört, hanem csak úgy, ha foyton kiborítja a bilit, mégha kissé bidös is a szétfoyó tartalma.)
Minden jóut mindenkinek! Tisztelet-tel' stb.

Éva írta...

Szia Enikő,
látom nem tétlenkedtél, sőt :), míg én itt-ott megfordultam...
Érdekes és elgondolkoztató ez írásod is. Hogyan indulunk ki másokból ? Ritkán képzeljük el őket a saját képünkre és hasonlatosságunkra, s lám ők sem másak, min mi, miért is lennének, élni és élni nem(hagyni), szimbolikus nyílás, fény - de hová ? - hit és tudás, mi lehet az ablakon túl, - menny netán a pokol ? - .... szűrőnk a saját képzeletünk.

Nagyon tetszik a kétkezesed is.

Üdv
Éva

Gurzó K. Enikő írta...

Köszönöm, köszönöm. Örvendek, hogy minden rendben.