„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 18., csütörtök

Ballada két leányra s egy farkasra (kép+zene: AR)



A külcsín hatásosságára s a főgórék véleményére mindennél többet adó szüleik látszatmegoldásokkal és kényszercselekedetekkel teli hétköznapjait, nagyvonalúan értékelt társadalmi pozícióját és szakmai presztízsét is rendesen megtépázták hajdanán e rövid visszaemlékezés leányszereplői, akik ugyan nem váltak a világtörténelem meghatározó tényezőivé, s valószínűleg nem is fognak, mégis jelentős mértékben beleszóltak a 20. századi emberi civilizáció alakulásába. Helyi szinten biztosan. A bárányfelhőkkel tarkított végtelen nyári nappalokon például a két kis rosszcsont gyakran vállalkozott éjszakába nyúló csavargásokra, mit sem törődve a család jó hírnevével és a velük szemben támasztott úri elvárásokkal, de még a huncutkodásaikat követő brutális megtorlásra is fittyet hánytak ezen alkalmakkor. A női kíváncsiság éltette már akkoriban is őket, ami miatt oroszlánszívükben szinte sosem fogalmazódott meg az őszinte megbánás. Vagy talán mégis, csak nem vettek róla tudomást, mert úgy gondolták, lelkiismeretfurdalása csak a gyenge, pipogya férfinak lehet? És mivel ők ekként vélekedtek földgolyónk fenállásáról és működéséről, vígan barangolhattak, kalandozhattak tovább, mintha mi sem történne egy-egy ilyen flangálás, bolyongás után. Némelykor villamosra pattantak, hogy jobban érezzék a város lüktetését, a gépek zakatolását, amely magát az életet, annak pörgését jelentette számukra, az elmúlásban kiteljesedő mozgást, a gyorsulás összes fizikai törvényét, amelyet magukra kellett erőszakoljanak ahhoz, hogy a világegyetem gyomra ne taszítsa ki őket magából. A legtöbbször ösztönszerűen cselekedtek, mint utóbb kiderült, csípőből tudták, mikor mit kell tenniük. Akkor is, amikor nagyszüleik falusi udvarházából röpültek ki a napraforgó színű, búzaillatú szabadságba, ahonnan láthatatlan léghajókon szöktek át a pipacsos mezőkön, és jutottak el végül a szomszédos település geostratégiai fontosságú határába, ahol mérges ebek egész seregével csaptak össze a túlélésért.
– Fárasztó volt, mi?
– Asszem. Adj egy cigit, fújjuk már ki magunkat! Nincs kedvem visszamenni, tudod? Itt akarok maradni, beleolvadni a tájba, s hallgatni, csak hallgatni, egyre csak hallgatni a csendet.
– Szóval te is kivagy idegileg?
– Ki hát!
A dohányzás a lányok egyik kedvenc tiltott foglalatosságának számított, no nem azért, mert ez által is lázadhattak, megmutathatták, hogy ők már nem kis pisisek, akiknek a felnőttek dirigálnak, ó, dehogy!, szárba szökkenésük eme szakaszán régen túlestek, tényleg, már el is felejtették, mikor és miért döntöttek úgy, hogy feláldozzák magukat passzióik oltárán. Rendetlen hormonháztartásuk ebben nem játszhatott szerepet, hisz közönségük nem volt ilyenkor, senki sem láthatta, mekkora élvezettel szívják le zsenge tüdejükre az aromás mérget, nem volt, kinek bizonyítsanak. Sajnos őket már csak a nikotinfüggőség irányította, de eme kötöttség rizikóira rá se bagóztak, a pöfékelés gyönyöre, az idegen cucc befogadása s feldolgozása, az agyban ez idő alatt végbemenő kémiai s fizikai reakciók pillanatnyilag kellemes folyománya létfontosságúbb volt számukra minden egyébnél, értéknél.
Az otthonról lopott szálak kivégzésére a kutyákkal vívott küzdelem után kerítettek általában sort, mert a győzelem és a függetlenség megszerzésének mámorában az élet apró-cseprő kiegészítői, velejárói, egyebek mellett a cigaretta ízei a természetesnél sokkalta nagyobb örömöt okoztak nekik. Eme szenvedélyüknek, mármint a blázok eltolásának az imádott nagyvárosi mama erkélyén is előszeretettel hódoltak, azokban az időintervallumokban, amikor csak ők ketten tartózkodtak a lakosztályban, jóllehet tisztában voltak vele, hogy az egészségesen gömbölyű füstfelhők árulkodó jelként szállnak ajkukról a magasba, s így bármikor lebukhatnak. Ez természetesen be is következett, és természetesen a szomszédasszonynak tulajdoníthatóan, aki olyan kitartóan követte a környezetében zajló eseményeket, mintha az amerikai titkosszolgálat bérelte volna fel. Az esetből lett egy kis nemulass, mert kilengésük híre villámcsapásként terjedt el a negyedben, így hamarosan a vidéki rokonság fülébe is eljutott. Noha utóbbiak zöme még az iskolában kapott rá a bagóra, valamennyien azon kezdtek el hirtelen méltatlankodni, hogy mennyire elfajult, degenerálódott a jelenkori fiatalság. A magukat becsapottnak, átvertnek érzők táborát az édesanyák szaporíthatták volna, ám őket nem igazán érdekelte az ügy, mint mondták, nekik nincs idejük ilyen marhaságokkal foglalkozni. Az édesapák önálló álláspontra helyezkedtek: ők egyenesen viccesnek találták a tömeges felháborodást, és jobbára csak vigyorogtak a meglepődötteken. „Mit kell ebből is cirkuszt csinálni?! Hisz az ő korukban mi sem voltunk különbek” – mondogatták tehetetlenségükben, és látván, hogy az idősebbek bizony nem pontozzák a lazaságukat, ők is bezárkóztak a dolgozószobájukba.
Ám ez csupán csak egy volt azon balhés szituációk közül, amelyeket kóborlásaikkal és csacsiságaikkal a lányok idéztek elő.


– Fárasztó volt, mi?
– Asszem. Adj egy cigit, fújjuk már ki magunkat! Nincs kedvem visszamenni, tudod? Itt akarok maradni, beleolvadni a tájba, s hallgatni, csak hallgatni, egyre csak hallgatni a csendet.
– Szóval te is kivagy idegileg?
– Ki hát!
– Én mégis azt hiszem, tennünk kell valamit.
Ez évekkel később hangzott el, azt követően, hogy szétverték a falkába verődött ebeket és elkergették a váratlanul elébük került ravasz vörös rókát. A stratégia, amit akkor kidolgoztak, válsághelyzetek megoldására volt hivatott. Arra, hogy ne veszítsék el a fejüket, amikor a málnásból vagy a pityókaültetvény lapui mögül elébük ugrik egy-két vadállat, ne adj Isten, farkas.
– Abban a pillanatban, hogy ránk tör, én gyorsan lekapom magamról a pólómat, körbetekerem vele a karomat, majd a képe elé tartom. Te a hátizsákkal fedezzél bennünket.
– Ja, s te úgy véled, hogy a lompos erre majd megfordul és dolgavégezetten eloldalog. Sőt, még meg is fogja köszönni az udvariasságunkat. Ha sokkhatás ér, lebénulok, értsd meg, minden eszembe jut, csak az nem, ami kellene.
– Ó, te kis buta, ne legyél már ennyire félős, bízzál bennem, és nem ér baj!
A baj azonban bekövetkezett, mert az ordas biza nem örvendett az ellene felállított, kiötlött csalinak. Annak pedig még annyira sem, hogy megpróbálták félrevezetni. Nekiugrott ezért a védtelen nagylányoknak. Egyiküket abszolút szétcibálta, hiába küzdött, kiabált, védekezett a szerencsétlen, a másikat életveszélyes állapotban szállították kórházba.
A tragédiáról sokáig terjedtek a kósza hírek, így a túlélőről is, akinek állítólag elment az esze, s emiatt sokáig félelmetesen viselkedett, vonyított, sírt, rítt, rettegésben tartotta az egész klinikát, esténkén kiszökött az erdőbe, onnan riogatta a közeli falvak lakóit. Különös viselkedéséért persze senki sem haragudott meg reá, bűnösnek sem találták, csak sajnálták, végtelenül sajnálták, még a szétszaggatottnál is jobban. Mesélték, hogy a szülei teljesen levették róla a gondjukat, még ki is tagadták, amikor megtudták, miket művel, mily szörnyű módon fenyegeti s kergeti halálba a doktorokat. Arról viszont már nem volt alkalmuk értesülni, hogy a medikusok egyike, B. C. különösképpen kedvelte, s ezt a lány is érzékelte, a közelébe férkőzött, talán még szerelmet is ébresztett benne, s talán még ő is szerelemre lobbant iránta. Egy szó mint száz, a dokival való találkozásoknak tulajdoníthatóan a lány orcájának dombocskáira lassanként visszalopakodott a szűzies pír, lénye egyre szelídebbé s mosolygósabbá vált, néha kiült a tornácra, rágyújtott és emlékezett. Emlékezett a legelőre s a villamoson töltött óráira, s a barátnőjére, akivel sokszor indult világgá, de a pipacsos mezőnél messzebbre sosem jutottak. „Milyen érdekes, együtt, közös erővel semmit sem sikerült elérnünk, folyton visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk, magára maradva, egyedül viszont legyőzte az akadályokat, kitárta a kapukat, és most ott pihen a virágos rét számunkra láthatatlan dimenziójában. Nem üzen, nem suttog, Szél apó által nem jelez, fűt, fát meg nem mozgat, tehát jól van” – vélekedett, majd egy közeli bokorba hajította az összezsugorodott csikket.
A doki néhány napra rá bekövetkezett váratlan és megmagyarázhatatlan halála az egész intézményt megrázta. Távozása után a lány is beleolvadt a tájba, az ő eltűnését azonban senki sem észlelte. A zászlórúdra aznap nem húzták fel a fekete lobogót.

kép+zene

9 megjegyzés:

Alternative Revelation írta...

Remek írás.Talán ezért érzem úgy, hogy nagyon igaz történetnek tűnik!

Gurzó K. Enikő írta...

De csak tűnik, mert valójában kitaláció.

Várday Béla írta...

Jól esett végigolvasni ezt az írásodat. Kiválóan alkottad meg a történetet.
Üdv

Anice kötős blogja írta...

Érdekes ez a tragikus látásmód, a titkok, hangulatok!Mindenesetre modernnek tartom és Joyce Carol Oates jut az eszembe.

Éva írta...

Én is meg mertem volna rá esküdni, hogy a történet igaz.

Alternative Revelation írta...

További véleményem a blogomba láthatod.
Üdv

Gurzó K. Enikő írta...

Elég sokat gondolkoztam azon, hogy töltsem-e fel az oldalamra. Éretlennek találtam.

Anice kötős blogja írta...

Jól tetted, hogy megmutattad.
Nekem tetszik, bár irodalmi és közéleti szempontból én senki vagyok.

Gurzó K. Enikő írta...

Még nem biztos.