„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 10., szerda

„Az erdélyi kérdés aligha kezelhető a kettős állampolgárság bevezetésével”

Beszélgetés Katona Tamás történésszel



Katona Tamás budapesti történész-politikus volt a 2004-ben Nagyváradon megrendezett Bethlen Gábor-emléknapok egyik neves meghívottja. A kutatóval többek között a kettős állampolgárságról és ellenzőiről, a kedvezménytörvény mentén kialakult magyarországi vitákról, nem utolsó sorban pedig tudományos tevékenységéről beszélgettem.


– Történész úr, melyek a valódi okai a jelenlegi magyar kormány kettős állampolgárság-ellenességének?
– Valójában nem is a kettős állampolgárságról van szó, hanem Patrubány Miklós szerencsétlen magánvállalkozásáról. Javaslatával Patrubány azt kívánta elérni, hogy ismét megválasszák a Magyarok Világszövetsége elnökének. Szerintem az erdélyi kérdés aligha kezelhető a kettős állampolgárság bevezetésével. A Fidesz-kormány a kedvezménytörvény által kereste a megoldást, eme igyekezetét a Gyurcsány-kormány a külföldi magyar útlevéllel akarja megerősíteni, mégpedig úgy, hogy azokat a területeket is valamelyest támogassa, amelyekre a státustörvény nem terjed ki. Az a félő ugyanis, hogy december 5-én a magyar társadalom nem fog elmenni szavazni, a határon túliak pedig ezt követően púpnak érzik majd magukat az anyaországiak hátán. Épp ezért rendkívül elhamarkodott, helytelen kezdeményezésnek tartom a Patrubány Miklósét. A diplomáciában egyébként is óriási vitákat szül a kettős állampolgárság, mint olyan. Kárpátaljára például biztos, hogy nem fogjuk tudni kiterjeszteni, mivel az ukrán fél egyszerűen nem engedi. Az ötvenmillió lakosú Ukrajnában élő kétszázezer magyarnak ugyan megadná, a tizenötmillió orosznak viszont nem. Ilyen értelemben a kedvezménytörvény jobb megközelítési mód. Egyelőre az ezt ellehetetlenítő gátat kell átugranunk.
– Miből gondolja, hogy az anyaországiak távol fognak maradni az urnáktól?
– Ismerve az ország hangulatát, nagyon csodálkoznék, ha érvényes lenne a referendum. A legutóbbi Magyar Állandó Értekezleten a Gyurcsány-kabinet ugyan megpróbálta elfogadtatni a maga elképzeléseit, amivel én egyet is értettem volna, ám ennek a népszavazás utáni gyakorlatba ültetése már semmire sem használ. Sajnos az idő túllépett rajtunk. A magyar szervezetek most azt kívánják belesulykolni a kormányba, hogy ha már adott a lehetőség, akkor az arra jogosultaknak igent kell rá mondaniuk, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.
– Elmélyítve a krízishelyzetet, a magyar kormány idén kisebb összeget különített el a határon túliak támogatására is.
– Az elmúlt évekhez képest idén mindenre kisebb összeget különítettek el a „felelős” illetékesek. Pomogáts Béla már többször be akarta nyújtani az elnöki tisztségről való lemondását abból kifolyólag, hogy elvették az általa irányított Illyés Közalapítvány pénzét. Jóllehet számára is világos: a megfutamodás nem a leghelyesebb eljárás. Van viszont egy bizonyos tűrési határ, amelynek megsértése után az ember már nem szívesen vállal feladatokat. Ami még a felelős miniszterek szűkmarkúságánál is rosszabb: a kormány kisebb figyelemben részesíti a külhoniakat. Ezzel együtt úgy tűnik, ebben a pillanatban Magyarországon mégis kedvező irányú a fejlődés, aminek következtében talán még Patrubány kezdeményezése is pozitív előjelet kap majd. Hisz a kormány kénytelen lesz végiggondolni, tovább vinni azt a kedvezménytörvényt, ami sok mindenre megoldást jelenthet. A státustörvény ugyanis egy olyan kapcsolatot teremt a magyarországiak és a határon túliak között, ami mással nem pótolható. Mert nem csupán a pénzbeli juttatások számítanak, hanem inkább az az érzés, hogy az anyaország nem feledkezett meg az erdélyiekről, a felvidékiekről, a vajdaságiakról és a kárpátaljaiakról, számon tartja, s tőle telhetően támogatja őket. Tény, a Gyurcsány-kormány hét szűk esztendőt vezetett be, aminek minden egyes terület, többek között a sport is megissza a levét. Pedig Gyurcsány Ferenc korábban sportminiszter volt...
– Vagyis ön úgy látja, kedvező változások mennek végbe Magyarországon.
– Remélem, hogy a kormány hamarosan felveszi, majd logikus rendszerben gondolkodva elvarrja az elejtett szálakat. Feltétlenül szükség lenne erre, hisz az Orbán-Năstase megállapodás nem arról szólt, amiről az országgyűlés megállapodott. Továbbá a státustörvény végrehajtási utasítása nem felel meg teljes mértékben a jogszabálynak, ezért a kettőt legalább össze kéne hangolni egymással. Ennek megvan a módja, kérdés viszont, társul-e hozzá kellő szándék? A határon túli szervezetek fenntartják: nem szabad megengedni, hogy az anyaország ünnepélyesen bejelentse, nem óhajt törődni az országhatárokon kívül rekedt magyarsággal.
– Történészként most épp min dolgozik?
– Most épp azon szórakoztam, miként akarta átalakítani, a saját képére formálni az abszolutizmus az egyházakat, és álmélkodtam, hány katolikus püspököt küldött Haynau börtönbe. Hála a kitűnő, labanc hercegprímásnak és a kitűnő pápai nunciusnak, Viale bíborosnak, amiért ennek a törekvésnek nem erőszakkal kellett kihúzni a méregfogát. Ők tulajdonképpen negyvennyolcas elődjeik küzdelmeit folytatták. A központosított rendszer ugyanis eleve bukásra van ítélve: finanszírozhatatlan, célszerűtlen és vesztességes. Ráadásul az ezrével mellőzött emberek is mind a megbuktatásán, nem pedig a megerősítésén fáradoztak. Mint tudjuk, ez az általános elégedetlenség okozta a szocializmus összeomlását is. Eme, időben hozzánk közelebb eső tapasztalatainkból könnyebben megértjük a korábbi Bach-korszakokat, csúfondáros lezárásukat.
– Honnan eredeztethető az 1848-49-es szabadságharc iránti hatalmas érdeklődése?
– Kezdettől fogva a negyvennyolcas eseményekkel foglalkoztam, nem is értek máshoz..Csupán a hetvenedik életévem után kezdtem el egy kicsit távolabbra tekinteni. Kiemeltem a fejemet a zavaros vízből – és körülnéztem. Azt láttam, hogy 1848 előtt és 1849 után is van történelem. Meg hát valamennyire meg is éltük a történéseket. 1956-ban 24 éves voltam, ilyen fiatalon az ember eléggé tevékenyen részt vesz a forradalmakban. 1956 ugyanolyan szent ügy volt, ugyanúgy a nemzeti egységnek máig kiemelkedő pillanata, mint 1848-49. Ám a megtorlás is hasonló volt a másfél század előttihez. Talán észrevette, győzelmeinket a nyugati világ mindig megtapsolja, menekültjeinket mindig lovagiasan befogadja, de sikertelenségek, bajok esetén ismételten cserben hagyj bennünket. A másik oldalról folyton az oroszok jönnek, és folyton annyian jönnek, mint az oroszok. Amiként az 1848. évet az egész ország a magáénak érzi, egy kis idő elteltével 1956-ról is azonosan vélekedik majd a magyarság. Üdvösnek tartom, hogy erőre kapott a helytörténeti kutatómunka, aminek tulajdoníthatóan az erdélyi ’56-nak is végre szakszerű feldolgozásai születtek. A forradalomban az én egyik rokonomat is fölakasztották. Ezt csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, a velem egyidős emberek zömét személyesen érintették a megtorlások, amelyek, amint az közismert, átlépték az országhatárokat.

4 megjegyzés:

Do-Mi írta...

Gondolom ezt is fejtágitónak szánta kedves Hercegnő.Már akkor megsúgtam volna szegény történésznek,hogy marhaságokat beszél.
Ma már mindenkinek világos !
Még akkor is ha van benne pár gondolat (amit más is tudott!) ami helytálló!

Várday Béla írta...

Tetszett ez az interjú.
Csak így tovább - kiváló írások helye ez a blog, érdemes idekattintani.
Üdv

Gurzó K. Enikő írta...

Köszönöm.
Pá és puszi.

Gurzó K. Enikő írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.