Az ifjú hölgy látogatása (az öregúrnál)

Táncra perdülő kedvemben süppedtem bele az öreg bőrfoteljébe a sarki tömbház ötödik emeletének omladozó negyedében. Ő köszöntött, én köszöntöttem, majd tollamat kecsesen elővettem, mellé mindent halló noteszt illesztettem, apró kartonfedelű füzetecskét, amelybe azonnal bele is firkantottam volna agg vendéglátóm fennköltnek vélt véleményét, ha...

Ha-ha-ha...

Ha-ha.

Mindeközben gyűrött interjúalanyom magabiztosan fel-alá járkált, mert szentül hitte, hogy én bizony nem ismerem a világ ismétlődő históriáját, aminek okán aztán félre akará vezetni diskúciónk fonalát. Ám megszólalt bennem a virtuális portás, mondván: várj, te vén, ne kóbiálj! Az öreg szemében életkorom ugyanis zsengének mutatkozott, és füllentései közben talán arra hagyatkozott, hogy bennem mint fiatal nőben nem terem meg a globális átok, sem a messianisztikus látnok, a karizmatikus agitátor. Kérdéseimre bicegő parafrázisokban válaszolt, de intelligenciájának efféle megerőltetésébe nagyon hamar belegörnyedt, majd fáradtan és holtsápadtan a perzsaszőnyeg alá rejtett ágyra heveredett Molyrágta pongyolájában bemutatott promenádéja persze úgy festett, akár az agyonlőtt szirti kecskének a megnyugvás ösvényére vezető kétségbeesett haláltánca, azon fajta végső vonaglása, melyből a kiéhezett madarak a kipurcanásig profitálni szoktak. Szaporán ásítozott, mégis fenntartotta, hogy ő tényleg irtó nagy poéta, nem pedig hazudozó próféta, ki cigányasszonyok jóslatából olvassa ki az avítt évkönyvekbe illő verslábakat. Tenyerét, noha azon erősen megfeszült a kőkemény lét, előttem gyönyörűséggel szétteríté, hadd merüljön el barázdáinak megfejtésébe az anatémával régóta terhes lázadó ifjú elme. Tudta ő, mi fán terem a mérgezett eper, eme vörös, bibircsókos gyümölccsel kínált meg ugyanis engemet a szellemi konfliktusba torkolló irodalmi esten. Láttam, hogy pózol, és arra egy percig se gondol, közénk legkevesebb ötven esztendő – ha kéretlenül is, de – belopódzott. Bánta, hogy akaratgyenge asszonyok csókolták homlokon és könnyűvérű múzsák törölgették le tejszínű testéről a tengerparti homokot.

Ó, oh.

Off.

De most megvilágosodott, és fekvőhelyén újabb parázna szeánszról álmodozott, jóllehet amíg a karcsú tündéreknek e(szté)tikai előadásokat tartott, fejéről a hajkorona hátgerince felé haladva lassan leáldozott. Hátramaradt tehát a fokozottan harsány tarság és a nyaka köré csavarodó kíméletlen kaszás.

Ájj.

Miután curriculumának elemei lapban közölhető formát kaptak, és a tételt kopott hangján a szerzőnek, mármint alulírottnak hangosan felolvasta, emlékei súlytalan illatként elillantak, önmagát pedig pótolható statisztaként következetesen megtagadta. Felkapta erre fejét a velejéig megbántott hölgyemény, aki elhatározta, erősen bekeményít, és a kekeckedő költőcskét mérhetetlen bátorsággal faképnél hagyja.

S hagyta.

Ha-ha.