Ökozenedű

fotó: José Carlos Marques (sharemag.blogspot.com)

Hepciás imádta az orrát, főleg kifújni. Hacsak lehetősége adódott rá, színházban, moziban, utcán, bármikor és bárhol, Hepciás összehúzta légzőszerve eme végződésének hatalmas vörös cimpáit, majd a tüdeje mélyén elraktározott levegőmennyiséget hirtelen kiengedte, sőt, kinyomta, tolta, gyűrte, szinte szertartásszerűen, stílusosan, kortárs balett-táncosokat megszégyenítő mozdulatokkal, heves fejrázásokkal és hatalmas ívet leíró karlejtésekkel kísérve. Akár egy kétszáz esztendős resicabányai acélmozdony, úgy köpködött, pöfékelte ki bensőségeiből a testében zakatoló szerkezetet működtető gőzt, hamut, füstöt, miegyebet.

Legjobban a csilingelő sárga villamoson szerette elvégezni Hepciás ezt a műveletet. Ott is akkor, amikor a fülkében már annyi entitás tolongott, hogy a rá gyakorolt nyomástól repedezni kezdett a jármű oldalfala, s a hónaljszagtól sorozatban kerültek önkívületi állapotba az életből kifelé menetelő özvegyasszonyok. Pardon, a modernizmusokra érzékeny idős hölgyek.

Na szóval. Hepciás kimondottan élvezte a lábujjain egymást felváltva táncoló exisztenciáknak ezt a látványos, érzelemdús tömegnyomorát, ezért időnként bele-belefújta kékes-zöldes váladékát néhányuk gumiarcába. Különösképpen azt imádta, hogy a segédeszközök, zsebkendők meg egyebek nélkül bemutatott ceremónia után pár millió női szem vette mindig célba, kék, zöld, lila, ciklámen, fekete kuksik lesték, mindenféle fazonúak, méretűek, olyan variációjúak, amilyeneket férfi még álmában sem tud elképzelni. „Áj, az a bogárfekete szemű szőke! Uáu, az a tengerzöld szemű vörös! Brrr, az az ibolyakék szemű barna! – ájuldozott és prüszkölt ilyenkor, miközben teljes erővel lövelte kifelé nedveit koponyájának elülső lyukain, óriásméretűvé dagadt üregein.

Barátunk persze a városka főterétől sem irtózott, nem voltak ilyenszerű fóbiái, így produkcióját szívvel-lélekkel mutatta be a központban szárnyaló szerelmespároknak is, akik Hepciás egyéni számát látva, hol borzongva, hol meg átkozódva fordították el undorodó tekintetüket az ellenkező irányba. Haverunk nem értette, mi köze neki a családi környezetben eltöltött első hét évhez, igaz, nem is nagyon érdekelte, mit vágnak hozzá felháborodva, önmagukból teljesen kivetkőzve az addig nyugodtan sétálgatók. Hisz, gondolta, mint mindenkinek, úgy neki is megvannak a saját problémái, amelyek senkire sem tartóznak. Csak rá.

S amikor már nagyon elege volt az egészből, mert idegileg abszolút kikészítették az iránta érzéketlen, ráérős, kiművelt fapofák, jegyet váltott az éppen műsoron lévő opera-előadásra. Depresszióját a szimfonikus zenekari muzsika tompította valamelyest, a trombiták, fagottok, klarinétok, szaxofonok egymásba vegyülő s egymással kontrázó selymesen érces hangjai, no meg a dallamot egyenlő ütemekre tagoló dobszó. Számára egy-egy ilyen koncert maga volt a mennyország, mert ezek voltak azok a pillanatok, amikor versenyt játszhatott a muzsikusokkal. Hiába fordult felé ezerszer az előtte ülő tar hapsi, hogy arra kérje, fogja már be, s hallgasson, ő csak fújta tovább az orrát nagy tisztelettel, unzsenír spriccelte szét vegymentes ökotaknyát, nyálát a fegyelmezett teremben, alaposan benedvesítve a jelenlévő előkelő társaságot, mint egy csintalan itáliai szökőkút a peremén eszeveszetten csókolózó fiatalokat.