Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek a kultúra közterein, és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot, árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül.
A név kötelez.
A családom, az emlékeim, a jelenem, a jövőm, a barátaim mind összegyűjtve, bedobozolva hevernek körülöttem a szőnyegen, amely maga is kamionba kerül majd néhány nap múlva. Ekként osonok el innen, karácsony után, mint a későn beköszönő tél, púpomon számos olvadozó teherrel, imigyen ejt majd örök nyomokat bennem a születés szent ünnepén a környezetem. Simogató, mély, aranyfényű nyomokat. És maga a város, a kedves, az imádott, az egyetlen? A sáros, mocskos, züllött nagyváros szakadékokat vés majd az énembe. Felőle... Búcsúként mondták a hátrahagyottak, hogy bármikor visszatérhetek, ők várnak reám nagy-nagy szeretettel. Mennyire csodás, amikor ezt hallod, nem pedig azt, hogy: "De most miattad felvágom az ereimet".
Húsz éve még abban reménykedtünk, hogy eljő majd az a nap is az életünkbe, amikor nem pénzzel, hanem előléptetéssel hallgattatnak majd el bennünket, s így állatkerti fogdmegből cirkuszigazgatóvá avanzsálhatunk, de legalább kimozdulunk a fojtogató holtpontról. Igazából tehát groteszk volt ezen óhajunk is, akár az élet, amelybe belekényszerítettek, hisz egyebet sem igazolt, mint azt, mennyire nevetséges, kisszerű célokat vagyunk képesek magunk elé tűzni, s még harcolunk is érettük. Ez talán azért van így, mert jó ideje már egyetlen valamire való, szilárd alapokon nyugvó erkölcsi értékrendet sem vallhatunk a magunkénak. Nincsenek megvalósításra érdemes álmaink, mert nem is akarjuk, hogy legyenek. Az álmoktól ugyanis félünk, és félünk a megvalósításoktól is, a sikert, az eredményességet megelőző készülődéstől, magától a munkától, az utunkba kerülő akadályoktól, azok legyőzésétől, a fizikai-szellemi erőkifejtéstől, a gondolkodástól, az esetleges kudarcok feldolgozásától. Ezek mind számunkra elviselhetetlen terhek, nem pedig feladatok, lépések, utak a boldogulás felé, a világra születés természetes következményei, velejárói. Mert mi úgy hittük, ha lefekszünk az isteni magasságokba emelt bandavezérrel, a törzsfőnökkel, egyből mindent megszerzünk. Gondtalanságot, halálfölöttiséget, feltámadást. Aztán miénk az öröklét, miénk a pláza, a legújabb műkörömcsoda, a gipsztörpe, a manipulált elnök, és így tovább. Nem láttuk előre, hogy ilyen hozzáállással csak homokvárakat építhetünk. Nem láttuk, és felépítettük. Azt hittük, aki ma magasan pozícionált, mindörökre az marad, jó tündérként röpköd majd a fejünk felett, és varázspálcájával bennünket is azzá tesz majd. Nem vettük észre, hogy jótékonykodás helyett véres harc folyik a felsőbb körökben is, és nem észleltük azt sem, mennyire könnyű a bukás, a megsemmisülés. Persze: amiként a becsületességre, úgy a szolgalelkűségre is születni kell. A zsarolás, a megfélemlítés ilyen tekintetben lófing a szélben. Már csak emiatt sem tudom elhinni, hogy ebbe az országba csupa elvtelen ügynököt vagy bűnözőt küldött a Jóisten, ő nem tévedhet, bár a jelek erre utalnak. A dolgozók serege hónapról hónapra egyre minimálisabbra csökkenti a munkaidejét, valószínűleg bravúrra készül, véget akar vetni a hajnali ébredéseknek. De miközben ennek módozatairól fecseg, kommunikációs tehetségének megcsillogtatásán kívül valójában nem csinál semmit, vagyis pihen, nyújtózik egy-egy kapucíner és paprikás pizza mellett, aztán elmegy flancolni az acélpiramisba, hogy visszatérjen az életkedve. A projektek így szinte maguktól íródnak meg, de tényleg, és a csillagos szövetségi támogatások is csak úgy lepottyannak az égből, mint sehol másutt. Szóval, ha ekként közelítjük meg a témát, akkor kimondottan szerencsésnek nevezhetjük magunkat, hogy pont ide, erre a kiválasztott földre vetett bennünket most a sors. Amúgy meg: dehogy, mert nem Ausztrália ez, nem az elítéltek paradicsoma, legalábbis nem azoké az elítélteké, akiknek mennyei állapotok jutottak osztályrészül. A mi rabjainkat nem zaklatja, bosszantja a belülről jövő munkakényszer: ha délben ébrednek, hát akkor délben, az illegális szerszámok és szerek délután is beszerezhetők, és a kegyelemmel felérő alagútépítés is várhat, sőt, a holdfény előnyösebb számára, az éjszaka pedig egy menetrendszerűen visszatérő sötétség, amelyre számítani, alapozni lehet. És a foglyok jól tudják: a szabadságot nem szabad sürgetni. Mert ha sürgeted, kergeted, elveszítheted.
Húsz éve még nem így beszéltünk. Húsz éve nem mondtuk volna ki azt, hogy inkább a pénzt adják ide, mint a funkciót. Ám nem csupán az elébünk vetett pénzt nem számoltuk meg naponta, hanem a hősi halottjainkat sem. Nem volt rá szükség, mert tudtuk, hányan vannak. Ma viszont folyton számba vesszük mindeniket, és furcsa mód, egy-két fővel mindig kevesebbnek találjuk a testületüket. Miként fordulhat elő ez? Vagy abból kifolyólag, hogy bénák vagyunk matekból, esetleg figyelmetlenek, ám az sem kizárt, hogy megvesztegettek, vagy hogy bevettük a bukaresti maszlagot, miszerint forradalmárok csakis egy fővárosban képződhetnek. Ezen bizonytalanságok azonban még mindig nem elegendők számunkra. Arról is vitát nyitunk, hogyan halálozhattak el: golyó által véletlenül, elvérezve a híd alatt, fejlövésben a kórházban, égési sérülés okozta fájdalmak miatt a krematóriumban. Utóbbinak alternatívát is állítunk: a harcok helyszínén, avagy távol az otthontól, nagyon távol, száz meg száz kilométerrel messzebb, a táblán túl, Bukarestben, sok órányi hűtőkocsikáztatás után, következtében, fagyasztott létformában. Hát hol is lehetne eme mitológikus mezőkön másutt vitézként belépni a halhatatlanságba, példaképpé nemesülni, ha nem Bukarestben?
Ma éjjel „tűzzel” álmodtam. Tudom, ez senkit sem érdekel. Ma újabb pofonokat kaptam az „élettől”, na jó, tudom, ez sem érdekel senkit. Holnap, holnapután és azután a húsz évvel ezelőtti forradalomra emlékeznek Temesváron. Tudom, ez már többeket érdekel. Sőt, ha azt mondom, hogy nem is emlékeznek, hanem buliznak, akkor egyből megugrik a „nézettségem” (≈ az olvasottságom). Persze nem szeretnék ünneprontó lenni, s ezt más sem szeretné...
(...) Valószínűleg ez a legfőbb oka annak, hogy másokhoz hasonlóan meghívót igényeltem a gálára, de nem kaptam, majd kinyilvánítottam erről a véleményemet, de meg nem hallgattak. A kitoloncolással felérő visszautasításomat a következőképpen indokolták: mind a hétszáz ülőhely elkelt, sőt, még a századik pótszékre is akadt önkéntes jelentkező, úgyhogy, ha szerencsém lesz, akkor az opera folyosójára kihelyezett képernyőn talán megnézhetem az előadást. A Duna tévé ugyanis élőben fogja közvetíteni a...
– közölte velem a program-koordinátor iroda vezetője, s hátat fordított. A neki szegezett polgári kérdéseimtől ugyanis hirtelen mobiltelefonozhatnékja támadt a haverral, vagyis a szolgálatnál a fecsegés tűnt neki fontosabbnak a közös magyar ügy megoldására, a békére s a kiegyezésre nézve (mekkora arc!). Noha én már a megismerkedésünkkor nem kételkedtem abban, hogy őméltósága kényelmesen belefér a bűvös nyolcszázas keretbe, s nem kell majd a huzatban hegyeznie a fülét, meresztenie a szemét, hogy lásson, halljon is valamit abból, amit én is látni, hallani kívántam. Oda se neki lett ezért az ő hozzáállása.
Szóval megkérdeztem az ifjú úrtól, hogy van az, hogy én mint temesvári magyar forradalmár nem vehetek részt ezen a kiemelt temesvári magyar forradalmi rendezvényen, és azt is, kikkel töltik meg a hatalmas színháztermet, a páholyokat, a szeparékat, a kakasülőt stb. (mert hogy nem temesvári magyar forradalmárokkal, az biztos)? Ha erre a fiatalember nem bizonyul annyira gyámoltalannak, mint amennyire bizonyult, akkor még arról is kifaggatom, milyen mértékben és formában rontottam volna a jelenlétemmel a publikumról készítendő panorámaképek nívóját a Duna tévében? Nem mintha azóta is ezen gondolkodnék, de na, az embert izgatni szokták néha az efféle részletek is, főként ha nőből van.
Amiként azok a törpék is, akik annyira szeretik egymást, hogy még kényszerből sem férnek el egyetlen óriási kupola alatt, és úgy szerveznek nekünk Kormorán-koncertet és néptánc-estet, hogy valójában nem nekünk szervezik, de még érettünk sem. Hisz ki az a hülye, akinek ezek után kedve lesz kampánybeszédeket végighallgatni a Tükörteremben (hogy 5.1-es rendszerben nézhesse a felszólalókat), s elhinni, létezik még kölcsönös tisztelet, a végső tét és cél pedig a közösség érdeke, megerősödése.
Egyet(-kettőt) viszont elfelejtettem megérdeklődni a fiatalembertől, így most bután állok a kérdőfal előtt: vajon a kerekasztal-beszélgetésekre, konferenciákra, koszorúzásokra érvényes meghívók elfogytak-e? Vajon miért nem zártak ki a szertartásokról, bankettekről még újságíró koromban, amikor sokszor a zsebükben is helyet szorítottak volna nekem az urak, csakhogy világgá kürtöljem a nagyságukat?
Néhány napja egy őszinte barát bátorításként jelezte felém, hogy igazi bolond az, ki magyar akar lenni. Most tényleg érzem, mennyire igaza volt. Ne vessen követ ezért senki rám amiatt, ha hónom alá veszem a háztartásomat, és a világnak azon sarkába költözöm, ahol szeretettel várnak, ahol befogadnak, és ahol az első kézfogásunk óta úgy vélik, szükségük van a tudásomra – s reám. (A következő temesvári magyar összeröffenésre tehát ne címezzenek nekem meghívót, kár lenne a papírért, a rá fordított munkáért, időért, bla-bla-bla. Megértésüket köszönöm.)
Ez az a település, amellyel nem igazán tudom, mit kezdjek. Jobban mondva azt nem tudom, sorolhatom-e a meggyengült, sorvadó közösségeink közé, avagy sem, hisz a közeli települések magyar ajkú lakosságával együtt állítólag szívósan kitart anyanyelve s nemzeti hovatartozása mellett a mára teljesen elrománosodott egykori szász vidéken, Beszterce-Naszód megyében.
Ám nem csak emiatt vagyok tanácstalan és eltévelyedett. Tény és való ugyanis, hogy a világvégi tünetegyüttessel megspékelt szórványszindrómát még mi is, akik arrafelé már távoli idegennek számítunk, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Tulajdonképpen volt rá módunk, hisz elég sokat tekeregtünk, bukdácsoltunk, amíg a rejtőzködő Tacsra rátaláltunk. Előbb egy tévesen kihelyezett forgalomelterelő tábla miatt kerültük meg szinte az egész Észak-Erdélyt, majd egy újabb okosan megfogalmazott felirat sodort tévedésbe, így már-már attól kezdtünk tartani, hogy Beszterce mindenestül kiszaladt a lábunk alól, nemkívánatos vendég módjára kivitett magából, aminek következtében moldvai kolostorlátogatásba torkollik a református templommustrának indult kultúrprogramunk.
Szerencsére nem így történt, mert még időben elébünk tolakodott a girbe-görbe, de célba vezető „autópálya”, amelynek tesztelése végül eredményes lett: a porfelhőbe burkolózott útszakasz végén, a rozsdásodó vonatsínnel büszkén megférő színpompás benzinkút utáni kereszteződésnél egyszer csak felcsillant előttünk teljes szépségében a mindentudó közlekedésrendészeti panók egyik díszpéldánya, majd mögötte a sok-sok sáros huppanó s kopár dombocska, amelyek ölelésében egy időre elvesztünk a világ szeme elől.
Így, ennyire lehetetlen állapotban érkeztünk meg Tacsra, s a tudományos kíváncsisággal keresett mezőségi templomok lábához, hisz fejünk fölé egyszerre két istenháza is tornyosult. A régi s az új – szoros egymásmellettiségben. Utóbbi felépítésére az előbbi romlandósága sarkallta a hollandok által elvarázsolt helybeli kálvinistákat, akiket a nyugatiak valamiért erősen meggyőztek arról, hogy a kazettás hajlékot helyreállítani pénzügyileg nehezebb lenne, mint felhúzni egy modern stílusú épületet, amelyről itt inkább nem nyilvánítok tárgyilagos véleményt (mert az sokakat felháborítana). A tiszteletes mindenesetre nem iparkodott közelebbről felvilágosítani bennünket arról, van-e konkrét elképzelésük, kidolgozott tervezetük az ótemplom megmentésére, hasznosítására, ezért sajnos nem oldozhatom fel a feltételezett bűnök alól, legalábbis önmagamban nem.
Talán még annyit erről a fölöttébb tanulságos szegény-gazdag erdélyi megállóról, hogy a velem tartó kolléganők egyike pont itt, a magaslati templomkertben, az értékromlás tetején és csúcsán, a hagyományápolás temetőjében dicsérte meg a már több napja viselt mustársárga blúzomat. Márpedig ő ilyet csak akkor tesz (lévén, hogy nem ez a kedvenc foglalatossága), ha egyáltalán nem kötik le a látottak, ha káromkodás és éles kritika helyett női közhelyszerűségekbe kívánja fojtani a csalódottságából fakadó haragját. Később határozottan ki is jelentette: az újnak s a réginek Tacson érzékelt konfrontációja, az arányok durva harca, az egyedi múltat beárnyékoló jövő, s az archaikusra magasról tevő korszerű egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Sőt.
Efféle vegyes érzelmekkel gyalogoltunk le az árok szélén elkényelmesedett buszhoz, miközben meg sem fordult a fejünkben, hogy a falakon túl egyesek a nyomon követésünkkel tartják ébren önmagukat. A faluban ugyanis síri csend honolt, még a légy sem zümmögött, és a traktor is alud(ot)t. Ilyen mennyei körülmények között természetesen senki sem sejtette, hogy a kerítések, ablakok mögött kukkolók titkos köreiben érkezésünknek már régen híre ment, és hogy szakszerű sommázatok helyett brigádunkban egy-kettőre házszámok, lakcímek kezdenek majd közszájon forogni, a száraz, marketing-ízű adatokkal együtt pedig az is nyilvánvalóvá lesz, hol, kinél lehet szőttest vásárolni, s mennyiért. Feltételezhetően nyugat-európai képet vághattunk a terepszemléhez, hisz az árak elérhetetlen magasságokba szöktek. Így hát vásárfia s kontyalávaló nélkül távoztunk az öregedő, de piacorientált Tacsról.
(Üres kézzel azonban mégsem jöttünk el onnan, tarisznyánkban egy legendás nótának szorítottunk helyett. A dal ekként szól, talán ismerősen:
1. Fehér László lovat lopott
A Fekete-halom alól.
Lovat lopott kantárostól,
Cifra nyereg-szerszámostól.
2. Rajta érte hat vármegye,
Hat vármeggye, hatvan rabló.
Fehér Lászlót ott megfogták,
Börtön fenekére dobták.
3. Fehér László, édes bátyám,
Aluszol-e, vagy meghaltál?
Feleli a többi rablók:
Ne keresd itt a bátyádot!
4. Zöld erdőben, zöld mezőben,
Akasztófa tetejében.
Zöld erdőben, zöld mezőben,
Akasztófa tetejében.
adatközlő: Székely Márton /20/, gyűjtő: Kallós Zoltán, 1966.)
Néhány hete még egy idomtalan hatalmas fémkorsó hirdette a temesvári várfalmaradvány mellett, hogy 1718-ban itt, mármint ebben a csodálatosan szép és sokoldalú európai városban, a multikulturalitás bölcsőjében, Kis Bécsben már egy teljes sörgyár szolgálta ki az iszákosok igényeit (arról persze nem szólt a fáma, hogy az említett főzdét a mai város helyén állott erősen militarizált, császári-katonai településen működtette két német nevű zsidó ember, egy olyan élettérben tehát, amely mára porrá s hamuvá lett).
Aztán a korsó helyét felváltotta egy alumínium-kandeláber, több tekintetben is kifogásolható külsővel, de szintén óriás méretben, hogy még a vak is lássa: Temesvár az első olyan európai város, amelynek utcáit villanyáram felhasználásával világították ki (hogy kik, vagy ki, az most is lemaradt az üvegtábláról, a sok ékezet miatt bizonyára bajos lett volna belegravírozni a felszíni matériába, ráfesteni a védőrétegre a Török Jánost; hát még kibetűzni, leolvasni sikamlós tükörfelületéről a Magyarországot!). Nem mintha e zseniális műszaki megoldásról eddig nem tudtuk volna, hisz a korabeli német és magyar napilapok híradásait kiegészítve erről világosít fel immár sokadik esztendeje a Hunyadi-kastély előtti fényszóróutánzat is, mégpedig négy nyelven, négy világnyelven: románul, németül, angolul és franciául. Na de legyünk ezúttal elnézőek, hisz egyszer van ennek az újításnak százhuszonötödik évfordulója, eme kerek számot pedig méltóképp ildomos megünnepelni, válság ide vagy oda. Nemde?
Bizonyára az esemény szépségén és egyediségén felbuzdulva váltak eleiknél nemzetközibbé a szervezők, és állapították meg most már hat világnyelven a tényt, miszerint: igen, mi, vagyis Mi, a 21. századi megapolisz lakói, mintegy félmilliónyian ebben is elöljártunk. Amiként a szűklátókörűségben is, hisz a jubileumi lanterna magica oldalaira, a román, az olasz, a spanyol, a francia, az angol és a német mellé még kényszerből, interplanetáris szerződések nyomása alatt sem fért fel a magyar nyelvű szöveg. Mindenfajta rossz indulat nélkül le merem fogadni: ha a szeméthegyre emelt dísztárgy tizenhatszögű lenne, mi akkor sem kaptunk volna rajta helyet. Persze ez egyfajta bók is lehet felénk a dáridó lebonyolítóinak részéről, olyan értelemben, hogy a magyar felirat mellőzésével tulajdonképpen az európaiságunkat, a már-már idegesítően békés természetünket ismerik el, azon kivirágzott, kivirágoztatott tulajdonságunkat, hogy hajlandók vagyunk mindig mindent eltűrni, megemészteni, így előreláthatóan a nemzetközi lampion körül sem fogunk világbotrányt gerjeszteni, hanem szép csendesen, szégyenlősen, szemünket földre sütve hajtunk majd fejet a társadalmi baleset előtt. Sőt még hálásak is leszünk a figyelmetlenségükért, az irántunk való tiszteletlenségükért és ama feltételezésükért, hogy mi amúgy is értünk románul, olaszul, spanyolul, franciául, angolul és németül, képesek vagyunk a lehetetlenre (ha tudnák, hogy már a kínait is kapizsgáljuk...).
Mert bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, gombolyítjuk, bogozgatjuk a történelem fonalát, 1884-ben, a világítótestek felállításának esztendejében nekik még egyáltalán nem volt alkalmuk megköszönni nekünk a sok-sok köztéri, közszolgálati reflektort, az azóta is emlegetett találkozásunkra ugyanis csak ezt követően került sor, kb. fél évszázaddal később. Ennek fényében azt sem várhatjuk el tőlük, hogy a kisujjukból rázzák ki: volt egy 1867-es kiegyezés, ami után számunkra elkezdődött egy újabb időszámítás, egy sajátos reneszánsz, ami miatt nem szeretjük, ha az akkori nagy Magyarországot fogalmi szinten lépten-nyomon leosztrákmagyarmonarchiázzák. Ha például a temesvári 1884. évet a Habsburg Impériumhoz kötik, a birodalmi história epizódjaként tárgyalják. Ha Török János ex-polgármestert, a közterületi villanyvilágítás atyát leosztrákozzák, lerománállampolgározzák, lefelejtik az oszlopokról, műemlékekről. Ha lúdbőrözik a hátuk, amikor muszáj kimondaniuk, leírniuk: Temesvár Magyarország részeként világosodott meg, kapott ló vontatta s elektromos villamost, 59 kilométernyi villanyfényt és fényirdát, egy olyan időszakban, amikor a hegyen és táblán túl még mindig a tűz csiholásával bajlódtak naphosszat.
És még van, akit a sarkalatos civilizációs értékek, alapvető szabadságjogok kiharcolásának elmúlasztásáért, a többnyelvűség elfogadtatásának, megvalósulásának elherdálásáért Pro Cultura-díjjal tüntetnek ki ma Timişoarán.
Borosjenői a negyvennegyedikKicsit szégyellem magamat, hogy életemben most jártam először Borosjenőn. Nem tudom, mi okból, de a sarlóval és kalapáccsal hajdanán ránk erőszakolt pionírnyakkendős, szalutálgatós csoportos, bocsánat, osztagos iskolai kiruccanások programjába a Fehér-Körös-parti kitérő sehogyan sem fért bele, később a munkahelyi kötelességek, no meg az örökös rohanás miatt tévesztettem szem elől. Pedig hát a lakóhelyemtől csupán egy karnyújtásnyira dacolt és dacol ez a városkává avanzsált, formált épületegyüttes a politikai s egyéb hullámverésekkel. Annak viszont kimondottan örvendek, hogy ezúttal nem csupán hóbortból, kalandvágyból, hanem határozott céllal, tarisznyámban tisztázott és tisztázatlan múltbéli emlékfoszlányokkal tettem meg a Bánság szívéből a Partium kapujába vezető utat, pillantást vetve egyúttal a rosszul karban tartott, napról napra zsugorodó, fogyó s vergődő, ám az idő vasfogával és a történelem viharaival mégis hősiesen küzdő világosi várromra.
Valójában a várkastélyról készült régi fényképek keltették fel az érdeklődésemet, ezen fotográfiák indíttatására vettem elő szekrényemből Erdélyország lukasra tanulmányozott három nyelvű térképét, eldöntendő: miként, merre. A halogatás, az indulás olcsó ürügyekre alapozott késleltetése lehetősségként már fel sem merült, biztos voltam benne, hogy Jenőre hamarosan menés lesz, főként miután a földrajzi tételek is azt jelezték felém, értelmetlen habozni, hezitálni, hisz a vadregényes hegyek lábaihoz simuló alföldi határ keleti pereme is páratlan káprázatokra, csodákra képes. Aztán Verne Gyula egyik közismert Kárpát-imágója telepedett rá a terveimre, olyannyira hatásosan, hogy a borosjenői helyszínt a jó öreg mesélőre hagyatkozva kezdtem magam elé képzelni. Ennél több ösztönzésre, hajtóerőre nem is volt szükségem...
Ilyen helyzetekben a história persze nem hanyagolható, elvégre Borosjenőt az eseményekben, fordulatokban gazdag történelme éltette egészen a kommunista hatalomátvételig, amikor a semmiből polcra került elvtársak szétverték, hogy beton- és acélvárost gyártsanak belőle. S bár a fél évszázadnyi vörös uralom pusztításainak java része jóvátehetetlen, az élő halott településnek még van némi esélye a megújulásra. Ehhez a helybeliek intellektusában is be kell következnie a rendszerváltásnak.
Az épített hagyaték védelmét szorgalmazó, előíró reformok igenlésének, a jó s szép akarásának azonban nem nagyon van nyoma Jenőn, hacsak nem a várkastély rehabilitációját ajánló, s a felújítást pontról pontra kidolgozó projekt tölti be ezt a nemes, előkelő szerepet. Az említett terv javaslataival örökségvédelmi szakember persze egyet nem érthet. Valójában egy olyan műépítészeti tanulmányról van szó, amely állam-vizsgadolgozatnak készült (természetesen ettől még lehet kifogásolhatatlan), és amely valamilyen úton-módon az önkormányzat elé került, a testület pedig megvalósíthatónak, kivitelezendőnek fogadta el. Sajnos nem állt módomban kinyomozni, miként zajlott le ez a procedúra, de fölöttébb kíváncsi lennék rá. Előfordulhat, hogy a műveletben részt vett városatyák egy nagyon sajátos EU-s eljárás alapján cselekedtek, ha pedig tényleg egyedi irányelveket követtek, különszámukat érdemes lenne nagydobra verni...
Talán azt is, milyen állapotban hagyták maguk után a „falu palotájából” kiköltöztetett árvák és gyámjaik az ingatlant. Bele sem merek gondolni, milyen körülmények között ápolták, nevelték, oktatták a reneszánsz falak közé zsuppolt lelenceket. Előfordulhat, hogy a tévéből jól ismert Csegőd semmi volt a jenői állami zárkához képest. „Amikor kiderült, hogy költözés lesz, megindult a lopás. Mindent elvittek. Ajtót, ablakot, berendezést” – tájékoztatott a várudvarban füvet kaszáló egykori kastélyfogoly, az egyetlen lény, akivel a feltűnően hangos, busójáráshoz hasonlító esküvői menet elvonulása után az ügy kapcsán szóba elegyedhettünk. A férfi szívélyesen tárta ki előttünk a rozoga, rozsdás vaskaput, hogy beléphessünk a tündérlakba, s ott körülnézzünk, miközben két éves forma gyermeke szorosan mellette haladva leste akciónkat. És bár az ipse figyelmeztetett, kissé mellbe vágott, hogy a remélt rendezettség helyett a színfalak mögött csupán egy életveszélyes romhalmazt találtunk: a menekülők, vagy az utánuk jövők, a helyzetet kihasználók még a kábeleket is kitépték a falakból. Talán örömükben, talán bánatukban egyesek a padlót rúgták szét, mások a konyhai, fürdőszobai csempét pofozták fel, illetve le a falakról, átadva helyüket a nyomeltávolítóknak, akik ezúttal a tűzrakást találták a leghasznosabb eljárásnak. Cserepek, téglák, üvegek, fémek tarka tengerében fulladoztunk mindenütt, az udvarokon éppúgy, mint az eső áztatta belterekben, ilyen állapotban, szinte fejvesztve kerestük a kijáratot. Jenőn mindenesetre nehéz lesz falkutatást végezni. Vagy talán nem is szükségeltetik?
Tudniillik modern architektusának fifikás nagyvonalúságát követve a globális jelen csúcsoknak hitt pattanásai felé kapaszkodó város is fürdőmedencés, spás és masszőrös üzletemberközpontot álmodik bele a tornyok közti antik részekbe. Világvégi stádiumában mi egyébről is álmodozhatna? – kérdezhetnénk az analógiák ismeretében. Művelődési házról tán? Minek? Hisz a pásztorkodásból éldegélő hegyi embert a csillogó terepjárók érdeklik, nem a borult elméjű művészzsenik, a meg nem értettek létértelmezései. Neki mondják meg, hányadán áll az euró, adni kell-e, vagy inkább vásárolni, azzal le is vannak tudva a világ fontos dolgai.
Ettől függetlenül a helytörténeti múzeum létrehozása egyelőre belefér a keretbe, s ezt az idegenvezető szerepét – jobb híján – magára vállaló füves emberünk is megerősítette. Mi több, ő még nem is tud a leendő nagyvilági beruházás kapcsán végzett számításokról. Csak arról vannak sejtései, hogy a polgármesteri hivatalnak továbbra sincs pénze a művelődési ágazat megedzésére, ezért érzi magát otthonosan a gaz a kiszáradt várárokban, és szintén emiatt omladozik a szellemi, épített hagyaték és Jenő egyetlen valamirevaló nagy múltú kincse a városközpontban.
Ez hát a jelen. De hogy milyen volt a hegyaljai település hosszú történelme?
Arad megyében kevés helység rendelkezik annyira gazdag és dicső múlttal, mint Borosjenő, amelyet északon és nyugaton az Alföld, keleten a Nyugati Szigethegység, délen pedig az Erdélyi Érchegység határol. A rómaiak idejében a Körös-völgy kulcsának tekintették, Valens császár erődítményt, Marcus Aurelius várat építtetett ide, Hadrianus uralkodása alatt fürdőket létesítettek a területén, Probus korában pedig szőlővel ültették be vulkanikus dombját. Kr.u. 270-ben azonban a gótok kiszorították innen a rómaiakat, majd a hunok, az avarok és a szlávok hatalmaskodtak a régió felett, így jó ideig ellenőrizhették a Körös melléki vidéket.
Bejegyzések
