Az elvtelen szaporodásról és a fogyatkozó elvekről

Húsz éve még abban reménykedtünk, hogy eljő majd az a nap is az életünkbe, amikor nem pénzzel, hanem előléptetéssel hallgattatnak majd el bennünket, s így állatkerti fogdmegből cirkuszigazgatóvá avanzsálhatunk, de legalább kimozdulunk a fojtogató holtpontról. Igazából tehát groteszk volt ezen óhajunk is, akár az élet, amelybe belekényszerítettek, hisz egyebet sem igazolt, mint azt, mennyire nevetséges, kisszerű célokat vagyunk képesek magunk elé tűzni, s még harcolunk is érettük.

Ez talán azért van így, mert jó ideje már egyetlen valamire való, szilárd alapokon nyugvó erkölcsi értékrendet sem vallhatunk a magunkénak. Nincsenek megvalósításra érdemes álmaink, mert nem is akarjuk, hogy legyenek. Az álmoktól ugyanis félünk, és félünk a megvalósításoktól is, a sikert, az eredményességet megelőző készülődéstől, magától a munkától, az utunkba kerülő akadályoktól, azok legyőzésétől, a fizikai-szellemi erőkifejtéstől, a gondolkodástól, az esetleges kudarcok feldolgozásától. Ezek mind számunkra elviselhetetlen terhek, nem pedig feladatok, lépések, utak a boldogulás felé, a világra születés természetes következményei, velejárói. Mert mi úgy hittük, ha lefekszünk az isteni magasságokba emelt bandavezérrel, a törzsfőnökkel, egyből mindent megszerzünk. Gondtalanságot, halálfölöttiséget, feltámadást. Aztán miénk az öröklét, miénk a pláza, a legújabb műkörömcsoda, a gipsztörpe, a manipulált elnök, és így tovább. Nem láttuk előre, hogy ilyen hozzáállással csak homokvárakat építhetünk. Nem láttuk, és felépítettük. Azt hittük, aki ma magasan pozícionált, mindörökre az marad, jó tündérként röpköd majd a fejünk felett, és varázspálcájával bennünket is azzá tesz majd. Nem vettük észre, hogy jótékonykodás helyett véres harc folyik a felsőbb körökben is, és nem észleltük azt sem, mennyire könnyű a bukás, a megsemmisülés.

Persze: amiként a becsületességre, úgy a szolgalelkűségre is születni kell. A zsarolás, a megfélemlítés ilyen tekintetben lófing a szélben.
Már csak emiatt sem tudom elhinni, hogy ebbe az országba csupa elvtelen ügynököt vagy bűnözőt küldött a Jóisten, ő nem tévedhet, bár a jelek erre utalnak. A dolgozók serege hónapról hónapra egyre minimálisabbra csökkenti a munkaidejét, valószínűleg bravúrra készül, véget akar vetni a hajnali ébredéseknek. De miközben ennek módozatairól fecseg, kommunikációs tehetségének megcsillogtatásán kívül valójában nem csinál semmit, vagyis pihen, nyújtózik egy-egy kapucíner és paprikás pizza mellett, aztán elmegy flancolni az acélpiramisba, hogy visszatérjen az életkedve. A projektek így szinte maguktól íródnak meg, de tényleg, és a csillagos szövetségi támogatások is csak úgy lepottyannak az égből, mint sehol másutt.

Szóval, ha ekként közelítjük meg a témát, akkor kimondottan szerencsésnek nevezhetjük magunkat, hogy pont ide, erre a kiválasztott földre vetett bennünket most a sors. Amúgy meg: dehogy, mert nem Ausztrália ez, nem az elítéltek paradicsoma, legalábbis nem azoké az elítélteké, akiknek mennyei állapotok jutottak osztályrészül. A mi rabjainkat nem zaklatja, bosszantja a belülről jövő munkakényszer: ha délben ébrednek, hát akkor délben, az illegális szerszámok és szerek délután is beszerezhetők, és a kegyelemmel felérő alagútépítés is várhat, sőt, a holdfény előnyösebb számára, az éjszaka pedig egy menetrendszerűen visszatérő sötétség, amelyre számítani, alapozni lehet. És a foglyok jól tudják: a szabadságot nem szabad sürgetni. Mert ha sürgeted, kergeted, elveszítheted.

Húsz éve még nem így beszéltünk. Húsz éve nem mondtuk volna ki azt, hogy inkább a pénzt adják ide, mint a funkciót. Ám nem csupán az elébünk vetett pénzt nem számoltuk meg naponta, hanem a hősi halottjainkat sem. Nem volt rá szükség, mert tudtuk, hányan vannak. Ma viszont folyton számba vesszük mindeniket, és furcsa mód, egy-két fővel mindig kevesebbnek találjuk a testületüket. Miként fordulhat elő ez? Vagy abból kifolyólag, hogy bénák vagyunk matekból, esetleg figyelmetlenek, ám az sem kizárt, hogy megvesztegettek, vagy hogy bevettük a bukaresti maszlagot, miszerint forradalmárok csakis egy fővárosban képződhetnek.

Ezen bizonytalanságok azonban még mindig nem elegendők számunkra. Arról is vitát nyitunk, hogyan halálozhattak el: golyó által véletlenül, elvérezve a híd alatt, fejlövésben a kórházban, égési sérülés okozta fájdalmak miatt a krematóriumban. Utóbbinak alternatívát is állítunk: a harcok helyszínén, avagy távol az otthontól, nagyon távol, száz meg száz kilométerrel messzebb, a táblán túl, Bukarestben, sok órányi hűtőkocsikáztatás után, következtében, fagyasztott létformában.

Hát hol is lehetne eme mitológikus mezőkön másutt vitézként belépni a halhatatlanságba, példaképpé nemesülni, ha nem Bukarestben?


***
Retro: Temesvár 1989