Anyagcsere

„Ne hagyd, hogy kiheréljenek, no persze, könnyű ezt mondani!” (Ruszt József)

Amikor kimentem a pályaudvarra, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a jegyárusnő kínai golyóstoll helyett Kínában összeszerelt japán számítógépet vesz majd igénybe ahhoz, hogy kielégítse bilétavásárlási igényemet. Márpedig ő ezt tette: vízhatlan műanyaglapra nyomtatta ki, mikor hová merre mennyiért kell utaznom. Gondoltam, ez igen!, ez tényleg EU-konform megoldás (és talán még a víz alatti bukfencezésre leginkább esélyes sétahajókra is vonatkozik). Kalandoztam én már erre-arra, országon belül, határon túl, ám az ügyfelek ekkora tiszteletével, megbecsülésével még sehol sem találkoztam.

Félmeztelenül ültem a váróteremben, tizenegyre beszéltük meg a találkát, de én egy pillantásnyival korábban kiértem, mert hittem benne, hittem a bölcsességében, az egyenes jellemében, különben nem vállaltam volna a hideggel való birkózást, hisz időközben intéznivalóm is akadt. Feladat. Aznap valójában ő tartott életben. Bakancs volt rajtam, hogy messzire érjek: kéz a kézben segíthettük volna át egymást a másik dimenzióba, az övébe, amely akkor már az enyém is volt, félnapja. Csupaszságomat már nem fedte kendő, elvitte a szél a hegyeken túlra, s gondoltam, ha ő itt van, leplekre már nem lesz szükségem. Pontosan érkezett, de megállt a túloldalon, majd leült egy üres padra, tisztes távolságra a csarnokot megtöltő városlakoktól, mintha már mindenkiben csalódott volna. Kotorászni kezdett a zsebében.

Aztán körülnéztem. Láttam, hogy a céefer-alkalmazottnak szép a frizurája, tiszta az egyenruhája, csillog-villog a kabinja, ám az is feltűnt, hogy az állomási civilizáció csupán ennyit jelent a vasutas bagázsnak, semmi többet. Mert a pályaudvar romos épülete már feketéllik a füsttől, portól, kosztól, párkányain teljes madárdinasztiák raktak fészket, váróterme D kategóriás hajléktalanszállónak is megfelelne, tetőszerkezete pedig olyan, mintha nem is létezne. Igazából az egész konstrukció olyan... Olyan, mintha nem is létezne. Tiszta repedés, horpadás, luk, üreg, gödör, kiköpött tökmaghéj és kiokádott vodka-rum-pálinka-keverék. Egy nagy kérdőjel...

Elővette s meglebbentette előttem áttetsző fátylamat, amellyel előző éjjel gondosan betakart, miután a homályból több órán át figyelte, miként ügyetlenkedem a temetetlen halottaimmal. Tüntesd el őket, suttogta a távolból, ám az engem féltő-őrző-óvó tanácsaiba én a világméretű keserűségét is belehallottam, nem is sejtem, hogyan, miért. Miért? Mert te vagy az, válaszolta, noha meg sem kérdeztem. Ösztönszerűen éreztem, hogy tényleg én vagyok az, és bár korábban sosem értekeztünk, sosem láttuk egymást, csupán álomországba menekültünkben, pontosan tudtam, miről beszél. Elengedte a fátylat, és a fátyol visszaszállt reám. El kellett mennie. S én elengedtem.

Nem értem, miért nem bontják le, robbantják fel, miért nem teszik inkább pénzzé az ingatlan még meglévő elemeit, használható tartozékait. A befolyt összegből vehetnének például esernyőket, esőkabátokat, páncélruhákat, hogy legyen miket mellékeljenek bónuszként a művészi kivitelezésű jegyekhez. Önvédelmi eszközre ugyanis a mit sem sejtő utasok mindenikének állandóan szüksége van. Egyfelől a már említett pályaudvari körülmények miatt, másfelől több okból is: 1.) azért, mert a szerelvények ablakain szabályosan befolyik a szmogos eső, becsorog a rádióaktív hólé, besüt a perzselő nyári nap, 2.) és azért is, mert beröppen a szomszéd kabinban fagyoskodó akárki használt uzsonna-maradványa (hogy mást ne mondjak). Szóval mindenképp hasznos befektetés lenne.

Temetésre sietett, hamvasztásosra. Engem temetett, és önmagát, önmagukból az egyiket, a régit. Kettőnket, a ködös reményt és a kínzó visszhangot, amely számára szintén én voltam, számomra pedig ő, képben és hangban, időben és térben. A földhözkötöttségtől, a középszerűtől igyekezett elszakadni, s be nem vallottan a megsárgult fotókhoz, praktikus szobabelsőhöz fűző szálaktól is, a nyugalmunkat felbolygató felsőbb telefonhívásoktól, hogy mindezek nyomasztó törvényszerűsége alól felszabadulva beleépülhessen az ősibe, a szennytől, a romlottságtól távol állóba. Ne félj, csak néha tedd azt, amit mondok, és meglátod, egykoron megérkezünk majd oda, ahová tegnap elterveztük.

Ám most mégsem az a legfőbb bajom, hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe. A legfőbb problémám velük az, hogy újfent könnyedén és csúfondárosan átvertek. Nem azért drágítottak, sepregettek az alkalmazottak portáján, mert felismerték a nagytakarítás halaszthatatlanságát, a világválságot, a visszafogott életvitel fontosságát, a szerénységben rejlő lehetőséget, a társadalmi egyenlőtlenséget és a valódi emberi értékeket, hanem azért, mert a verejtékes munkával szerzett summáikat fölösleges luxustermékekre költötték. Miért is ne, hisz abban az országban élünk, amelynek népe krónikus nagyzási mániában szenved.

Mindezen undormányokat számba véve kíváncsi lennék, hogy e gyógyíthatatlannak tűnő kórtól hajtva a siránkozó, rinyáló céefer hány milliárdot fecsérelt el a legújabb generációs számítógépek megvásárlására, hányat a pénztárosok számítógépkezelői tanfolyamára, s hányat a speciális papírra meg az összes többi technikai kütyüre: nyomtatókra, tusokra, franckarikákra, miegyebekre.

A fenébe is.

Láttam, amint felszáll az acélvagonba, majd beleolvad a láthatárba. Láttam, amint kibontja a boros üveget és iszik belőle: két pohárba tölt, mert látja a jelenlétemet. Ünnepel, miközben elfogynak a szavai. Hatalmas űr lesz ettől bennem, jóllehet nem is ismertem. Egyáltalán te voltál az? Te voltál a vonalban? A kendő visszacsavarodik a nyakamra. Valahogy majd csak elviselem.

Azt hiszem, ebben az óriási hányingerországban a régi vágású kartonjegy is tökéletesen megfelelne a célnak. Addig egészen biztosan, amíg a pályaudvaron várakozóknak arra kell ügyelniük, nehogy a fejükre essen valami, s attól tartaniuk, hogy a vonat, amelyre csicsás dokumentumot váltottak, kisiklik, hisz amióta az osztrák magyarok lefektették az erdélyi sínpályákat, azóta érdemben senki sem nyúlt hozzájuk. Vagy csak nagyon ritkán, akkor is pityókás állapotban, esetleg kleptomániás mámorban, olyankor, amikor önnös érdekből muszáj volt darabjaira bontani. Nem, az elmúlt kilencven esztendőben a céefer nem nyúlt magához, nem, mert a világ kezdete óta alulfizetik (aminek természetesen vannak szenvedélybetegségeket és bűneseteket kiváltó egészségkárosító hatásai), állítja a szócső szerepét ellátó szakszervezet. Szerintünk azonban a szegényvasutasnak – mint létező államalkotónak – ez a fajta bizonygatása nem felel meg a valóságnak. De hát a mi véleményünk lófing a szélben. Izé.

Járókelők haladtak el előttem, de nem láttam őket. Pöfögni, köpködni kezdett a mozdony, de nem hallottam a zakatolását, csupán abban voltam biztos, hogy addig halad majd egy épített terepen, amíg bele nem vész a jövőbe. Márpedig nekem nincsen jövőm, nincsen következő pillanatom, nincsen kijelölt pályám. Nekem örökkévalóságom van, amiként neki is.

A műanyagbilétát mindenesetre eltettem emlékbe, mintegy jelzésül, hogy ezen a napon épségben és pontos időben értem célba. Kezdem ugyanis megszokni, hogy a folyton fejlődő, gyarapodó világunkban már az is felér egy örömüneppel, ha ott és akkor lelünk rá a szerelvényünkre (a végsőre is talán), ahol és amikor a menetrend szerint annak lennie kell.

A vonatom némán futott ki a pályaudvarról, és nekem sejtelmem sem volt arról, hol és mikor szálljak fel rá.

+ AR filmje

Van, aki hidegen szereti

Tétován ácsorogtam a pénztár előtt, fillérek után kutattam a zsebemben, vártam, hogy fizessek. Nyakam köré kendőt font a szél, ebből állt a ruházatom. Nem szégyelltem, hogy nincsen rajtam cipő, s az sem bántott volna különösebben, ha csupaszságomat rosszallóan nyugtázzák. De nem szólt rám senki, vagy szólt, ám én nem hallottam. Mélyenszántó tekintetét éreztem a hátamon, és ez nekem elég volt, néma vágyaitól bizsergett, égett minden porcikám. Hirtelen hátra fordultam, bele akartam nézni a két szép szemébe, belehasítani az éterbe, s összefonódni a jelenlétével, örökre vele lenni s vele eggyé válni, de nem volt ott senki, ő sem, csupán egy nyomornyugdíjas matatott a zacskójában, amely úgy zörgött, mint az árva nyárfalevél. Sejtelmes ittlététől lúdbőrözni kezdett a hátam, fázni is kezdtem, de ezt senki sem szúrta ki. Csupán én, én érzékeltem. Mert ott volt, tudom. A kasszás azonban szólított, pengessem már le az értékvesztett fémérméket, persze udvariasan közölte ezt velem, és nem amiatt, mert szeretett, de nem is azért, mert nem voltam egyedül. A térfigyelő kamera a feje fölött lebegett, ő pedig félt a saját árnyékától. Átadtam neki, amit kért, majd picit sem megkönnyebbülve, folyton vissza-visszafelé lesve araszoltam ki vásárfiámmal a csarnokból. Kimentem a szabadba, a szabad ég alá, s ezzel egyből megszűnt a légkondicionáló okozta fizikai fájdalmam. Hetvenesek totyogtam előttem egy-két zsömlével, margarinnal a hónuk alatt, ódzkodtak a sikamlós műmárvány-lapok bizonytalanságától, próbálták kicselezni az eltévelyedett Eszmeraldát, aki csíkos műbőr táskájával felfegyverkezve indított ellenük támadást. Előle senki sem menekülhetett, a tarhálás muszáj-cselekedetté minősült ebben az ordító szegénységben. A téli napsugarak szabadidős sportautókon, úgy nevezett dzsipeken csillogtatták meg fényüket, körülöttük menedzserfélék grasszáltak a semmittevéstől kikerekedett fapofával. Még mindig pucér voltam, előttük is mezítelen, csupán a nyakam köré szőtt szélkendő védte meg testemet elfojtott szexuális vágyaiktól. Zavarukban undorítóan krákogtak a fülembe, miközben párducbundás nejeik tonnányi mindenfélét pakoltak be fontoskodva a palotanagyságú csomagtartóba. De jó nekik! De kurvára rossz nekik. A sétálóutca üres volt, mint mindig, csak ő volt ott, a nyomomban settenkedett egészen a kapumig. Kettőt forgott a kulcs a zárban, és máris egy meleg szobában voltam. Hűségesen követett, ebben bizonyos voltam, hisz mire mindent a helyére pakoltam, és a hálóba beértem, a takaró már nem volt az ágyamon, pedig fogadni merek rá, hogy indulás előtt rávetettem, és még a díszpárnákat is ízlésesen elhelyeztem a heverőn. Most pedig... Semmi sem volt már a régi. Távollétem alatt virágok nőttek ki az elszáradt gyökerekből, a roló nem zörgött, mint hajdanán, és a vízcsap sem csöpögött. Én pedig még mindig pucér voltam, de a kendő már nem volt a nyakamon. Láttam, amikor a keletről érkező tavaszias fuvallat lenyaldosta a nyakamról, felemelte a magasba, s elvitte messzire a templom tornyán át, nagyon-nagyon messzire, folyókon, patakokon és hegyeken túlra, oda, ahol üresen maradt koravén terek várnak bátorító hírfoszlányokra. Mihez kezdjek most?, nyúltam erőtlenül a batik után, mi számomra korábban kellemes emlékeket hordozott. A hirtelen jött magasságok és az öntörvényű távolságok azonban maradásra késztettek. Többé már nem kellett a matériába szorított zaklató múlt. Végigdőltem a matracon, mely forró volt, talán a leheletétől. Hát itt vagy?, kérdeztem, noha tudtam, hogy igen. Karjai derekam köré tekeredtek, és bársonyos, sima tapintású fátylat vontak körém. Kíváncsi voltam, észreveszel-e?, tapadt hozzám csendesen, belelátsz-e a dimenzióimba. S te belém láttál, hát eljöttem. Többé már nincsenek egymáshoz intézett kérdéseink, nincsenek egymással ütköző gondolataink, most már egyek vagyunk, egyazon irányba zuhanunk és emelkedünk.

Uniformis

(A kép illusztráció)

A közhivatalnoknő pedantériája

Hirtelen mozdulattal gyűrte le magáról indigó kék szoknyáját, amelyet napközben általában combközépig felhajtott, hogy térdeinek felszabadításával védekezzék a hőségtől. Miféle légkondicionálás ez, ha az emberről egyhuzamban ömlik az égető verejték, méltatlankodott sokszor. Valójában egészen másra gondolt, ügyfelektől hallott erkölcstelen históriák cikáztak át az agyán, olyanféle rémtörténetek, amelyektől mindig is igyekezett elhatárolódni, mind emberileg, mind pedig szakmailag. Azon alkalmazottak közé tartozott ugyanis, akik nehezen viselik a munkakörülményeket. Ám még ennél is jobban kiborította, hogy délelőtt tíz órakor már konfliktushelyzetekre kiéhezett kliensek állítottak be hozzá. Nem értette, ha valaki nyugdíjas, miért nem pihen? Mit futkorászik össze-vissza már korán reggel? Mit fontoskodnak, toporognak előtte számon kérő, rendteremtő tekintetükkel, hisz egész életükben az örökös semmittevésről álmodoztak, akárcsak ő. A fenébe is, mennyire nincs most kedve kitölteni azt a fránya nyomtatványt! És tiltakozásként rácsapott a monitorra. Jobb volt, amíg csak ceruza volt, meg papír, könnyebb, egyszerűbb volt a problémamegoldás, állapította meg, majd fintorgott egyet, hogy a kérvényező azonnal megértse, nem szívesen látott vendég, következésképp, amilyen gyorsan csak tud, takarodjék innen. A tisztes adófizető azonban ezt nélküle is sejtette, hozzá szokott már az évek során a különféle intézményekben. Amúgy grimaszainak nem igazán volt hatásuk, mert az ügyfél sejtette, ő sem lenne szimpatikusabb a bajaival hozzá forduló polgárokkal, ha huszonnégy órából nyolcat rájuk kéne áldoznia.

Na ja. Szolgálatosunk simán elérte, amit akart: miután üressé vált a kabinja, letekerte a szoknyáját, és nekilátott a falatozásnak. Falta, egyre nagyobb étvággyal habzsolta a bécsi szeletet, tömte magába a juhtúrót, nyelte a paradicsomot, zabálta a cipót, úgy, hogy a munkaasztalát lepelként borították be a morzsák, a magok és egyéb ételhulladékok. Hű, a betyárját, a blúzom, a szoknyám!, vette tudomásul riadtan eszeveszett kajálása után a borzalmas valóságot, a holmijain éktelenkedő piros, zöld és mindenféle színű, nagyságú foltot. Szeme előtt erre az otthona felé vezető út kezdett kirajzolódni, a kivilágított sétányon pedig őmaga pecsétes, mocskos cuccaiban. Tartotta ugyanis a személyét annyira fontos közhivatalnoknak, hogy keményre vasalt egyenruhában menjen be a melóba, s onnan aztán haza ugyanúgy, talpig díszben. Imádta, hogy a járókelők szinte mindenike ilyenkor felfigyel rá, s mélyen belenéz a szemébe. Ezt a gesztust az iránta tanúsított tisztelet jelének tartotta, ezért amikor megtörtént, a hetedik mennyországban érezte magát.

De most, aznapi reggelije lenyomatával a viseletén... Mit fognak szólni, gondolni azok, akikkel összefut? Azt fogják hinni, hogy nincsen pénze tisztítószerekre, s azt is, hogy még egy mosógépre sem tellett neki ezidáig. S amint közeledett a záróra, egyre kétségbeesettebbé vált. Összerezzent, kirázta a hideg. Mit tegyen? Kitől kérjen segítséget? Utóbbi volt számára a legnehezebb kérdés, a legkétségbeejtőbb mind közül, amit megfogalmazhatott. Barátai, közeli ismerősei ugyanis nem voltak, olyanok főként nem, akik egyetlen telefonhívásra rögtön ugranának, és tiszta ruhát vinnének elébe.

Bármennyire is rettegett, a hazamenetel ideje elérkezett. Hosszan tétovázott a tükör előtt, induljon-e el, vagy maradjon? Várja-e meg az éjfélt, esetleg a hajnalt, amikor már mindenki aluszik a házikójában, és így észrevétlenül surranhat el ablakaik alatt, vagy járassa le magát? Legalább ne kéne végigmasíroznia a városközponton! De muszáj lesz, különben értelmetlenséget nyer minden eddigi lemondása, s akkor azt hiszi majd, akár a kezdetektől aludhatott volna az irodában.

De mint mindig, megszületett benne a mentőötlet. Retiküljéből előkotorta a körömfestéket, a filctollakat, és virágszirmokkal, levelekkel, pillangókkal rajzolta tele fehér blúzát. Nagyszerű, hogy én milyen okos vagyok!, örvendezett, aztán nekiiramodott. Az első gyalogátjáróig, amely kb. tíz perc járásra volt a munkahelyétől, simán ment minden, senki sem szúrta ki absztrakt felöltőit. A zebránál viszont gyökeret eresztett a lába. A túloldalon kolléganője állt teljes életnagyságban. Elkerülni a találkozást már nem tudta, bevállalta hát a frontális ütközést.

„Ó, kedves, milyen jól nézel ki! Hol vetted ezt a gyönyörű blúzocskát?” – szólította meg a nő, akivel eddig néhány szót, ha váltott, amióta ismeri. Érezte, az esetbe rendesen belesápad, de azt is vételezte, hogy a hölgyemény abszolút hülyére veszi, ezért egy egyszerű köszönömmel faképnél hagyta, s továbbrohant.

Sem másnap, sem harmadnap nem ment be dolgozni. Tulajdonképpen soha többé nem ment be dolgozni. Nem ment be, mert nem volt már tökéletes, álomszép az egyenruhája. Civilben csak nem promenádézhatok az utcán, mert még azt hiszik rólam, pincér vagyok, avagy szobalány (esetleg eladónő), jaj, nem is merek belegondolni, a fenébe is!, dühöngött egymagában. Az uniformis elvesztéséből, köztisztviselői státusa látható jelének a megsemmisítéséből, metamorfózisából eredő szégyen akkora volt számára, hogy elviselhetetlenné vált.

Az ifjú postás látogatása

Egy szép napon megszólalt a csengő, s az ex-hivatalnoknő, aki azt hitte, már mindenki régóta elfeledte, görcsbe rándult. „Ki a franc az? Mit akarhat tőlem ez a bestia?!” – zúgolódott, ám a kíváncsiság mégis rávitte, hogy bokacipőben, hálóingben az ajtóhoz csoszogjon. Falánkul nézett bele a kukucskálólukba, de mivel nem látott ki rajta, visszaaraszolt a konyhába egy rongyért. Mindeközben magában azt is elkönyvelte, mekkora haszna lenne abból, ha gyakrabban takarítana. Ekkor a csengő ismét felverte otthona csendjét. Lábujjhegyre állt, kinézett. „Hű a mindenét, ez egy postás! Vajon ki küldte ide ezt a pojácát?” – indulatoskodott önmagában, mert azt gyanította, hogy hajdani kolleginájának eljárt a szája, s a maga módján elmesélte valakinek a szomorú incidenst, hogy őt röhej tárgyává tegye. „Ez a pali azért jött, mert kacagni akar rajtam, na, adok én neki viháncolást!” – duzzogott, és összeesküvést sejtve nem nyitott ajtót. Miután a kinti zörejek elhaltak, betipegett a hálóba, rávetette magát a puha párnákra, de a számára rejtélyes incidens kérdések halmazát vetette fel benne. Nem tudott elaludni.

Másnap a férfiú ismét becsengetett hozzá, de hiába, az asszony nem tágított. Harmad- és negyednap úgyszintén hajlíthatatlan maradt. Ötödnap viszont az egyenruhás elhatározta, addig csörömpöl, zörög, dorombol, amíg ledönti a hallgatás falát. „Kérem szépen, Piroska, engedtesse meg, hogy lássam, egészségben van-e? Látni kívánom arcának dombocskáit, frissességet jelző pozsgását. Ön nekem nagyon tetszik, Piroska, nem ártani akarok, hanem segíteni! Legyen megértő, kérem” – mondta a levélhordó kétségbeesetten, térdre ereszkedve a sötét folyosón, akár egy fülig szerelmes tinédzser.

Szavaitól Piroska még jobban megrémült. „Úristen, ez egy szélhámos! Ez be akar törni, ez ki akar fosztani! Ez egy perverz!” – kiabálta teljes torokból, mégsem akkora erővel, hogy hangja eljusson a szomszédig. Eljutott viszont az udvarlóig, aki már-már a kilátástalanság határára jutott. „Ó, légy erős, ne add fel, szedd ráncba magad. Rá kell venned, hogy szóba álljon veled, a többi menni fog, mint a karikacsapás” – biztatgatta magát a szerenádozó, s összeszedte minden bátorságát. „Piroska, én járni szeretnék magával, érti? Ha rám se bagózik, addig állok majd itt, amíg el nem visznek innen erőszakkal. Piroska, én meg szeretném ismerni önt” – folytatta érvelését az egyenruhás.

Piroska erre összeroskadt. „Ilyen nincs, hisz eddig soha senki nem akart megismerni. Ez lehetetlen! Hát mit mutassak meg magamból? Amit meg tudnék, azt már elveszítettem, ó, én szerencsétlen!” – sajnálkozott, és a tükörhöz rohant. „Így, ennyire rongyos állapotban nem állhatok senki elé. Miért nem érkezett meg ő is hamarabb, amikor még megvolt az uniformisom, amelyben domboríthattam.” A tükörtől Piroska a ruhásszekrényhez futott, kirántotta az ajtaját és kiemelte belőle a foltos egyenruhát . „Itt van! Itt van ez a drága, ez a kívánatos szépség, hogy enném meg! Csakis ő menthetett volna ki ebből a helyzetből. De most már tudom, miként kell fellépnem” – nyerte vissza megtépázott önbizalmát, és odasietett az ajtóhoz, amelynek másik oldalán a meggyötört, magába roskadt postás a vesztésre állók hangtalanságával zokogott. „Figyeljen ide! Én nagy tiszteletben tartott hivatalnoknő voltam, aki nem csinált tréfát semmiből, aki komolyan vette és végezte feladatait. Úgyhogy nem értem, mit marháskodik itt, az ajtóm előtt!? Nem szégyelli egy kicsit magát! – mondta. „Én nem tréfálok, kérem, az én szándékaim tényleg tiszták, őszinték!” – magyarázkodott a postás. „Hallgasson! És hogy vessek véget ennek a gyerekes bohóckodásnak, elmondom. Maga egy egyenruhás nőt keres, akin feszül az ing és a szoknya, aki ezreknek parancsol, aki százezreket ráz gatyába évente. Vegye tudomásul, ő, a főnöknő már nem létezik! Becsületét tönkre tette az uzsonna! Az a piszkos uzsonna! Nincs többé egyenruha, nincs többé hivatalnoknő, név, szépség, tudás, csak egy roncs van!” – tört ki zokogásban az asszonyság. „Nyugodjon meg, ne sírjon, ne okozzon magának ekkora fájdalmat, szomorúságot, hisz én évek óta figyelemmel követem minden léptét, és háziruhában is látni szeretném már, azért vagyok itt!” „Mit? Háziruhában!” – robbant ki magából Piroska, s dühében feltépte az ajtót, hogy móresre tanítsa a szemtelenkedőt. Ám megdöbbenésére egy fiatal, jóvágású férfival találta magát szembe. Karjai a látványtól elernyedtek, pofozó kedve is elszállt. A térdeplő combjaira hajtotta fejét, karjaival átkarolta a csípőjét, úgy zokogott. „Hát végre itt van, teljes gyönyörűségében! Bocsásson meg, én magába vagyok esve! Legyen a párom örökre!” – esdeklett hozzá az ifjú udvarló.

Per pillanat Piroska nem hitt a fülének, sem a szemének, mégis boldog házasságban él még ma is a postással.

*

Férjhezmenetele után Piroska abszolút megváltozott. A fiút őszintén megszerette, de vele együtt a flancos ruhákat is. Haját megnövesztette, kacsóira műkörmöket ragasztatott, ajkaiba szilikont pumpáltatott, méghozzá annyit, hogy állítólag ő lett a városnegyed legkívánatosabb hölgyeménye. Egyenruháról azonban már hallani sem akart. De amikor végre eldöntötte, bemutatja, bebizonyítja a világnak, a szép nő is lehet okos, szakmailag feljuthat a csúcsra, terveit ismét keresztül húzta az uniformis.

Magyar Jeruzsálem: Iván, azaz Solymos Szegeden Radnát megtéríti. Sorvadó közösségeink XVI.

A máriaradnai búcsúból hazatérő szegedi legény

Aranyvörös Marosunk, kiérve a hegyek közül, büszke királynőként terül szét a hatalmas Alföldön. Hűséges kísérői itt már csak öreg, hajlott hátú domboknak látszanak, végül teljesen belesimulnak a nagy magyar rónaságba. Hirtelen átmenete ez a természeti idomoknak, valóságos isten alkotta várkapu, hisz a Solymos és Lippa őrizte átjáró határ is egyben, frontvonal két Magyarország között, a keleti Erdély és a napnyugati államrész választótengelye. Szédítő vidék ez, bódító ménesi borokkal áldott, hol történetek, mi több, történelmek kötődnek minden röghöz, kavicshoz. Az ormon vár romjai dacolnak a széllel, esővel, a Mátyást királlyá választó nagyúr, Szilágyi Mihály rabságának tanúi ők. Az erőd lábainál a Bohus-kastély hirdeti, hogy 1849. augusztus 13-án falai között írta alá Görgey a kapitulációt. A kastély kertjében egy ideig magyar nagyasszony várta bronzba öntve a felszabadítókat: Bohusné Szőgyéni Antóniára az élő magyarok mint a hazai nőnevelés úttörőjére, irodalmi életünk jeles pártfogójára emlékeznek.

A nagy hegyek lábánál, a tölgyerdők borította lankás magaslatok oldalában pihen Radna, Arad-Hegyalja legfőbb ékessége. Messzi vidékekről járnak ide a Szűzanya tisztelői, lelki megnyugvást, isteni oltalmat, bűnbocsánatot keresve.

A Károly Róbert által Lippára letelepített ferencesek a török invázió idején menekültek a radnai oldalra. A korábbi helyeikről elűzött atyákat és a hegyre emelt kicsiny kápolnájukat ajándékozta meg 1668-ban angyali sugallatra a 80 esztendős bosnyák Virchno(na)ssa György azzal az olajnyomatos Mária-képpel, amelyet egy olasz kereskedőtől vásárolt, és amely sértetlenül került ki a törökök okozta 1691. évi tűzvészből. Márpedig óriási volt akkor a kár és a borzalom: a templom égő zsindelyei ugyanis átszálltak a Maroson és ráhullottak az ott táborozó oszmánok sátraira. A riadalom ellenére a harcosok egyike átúsztatott a folyón, hogy a képet megsemmisítse, próbálkozása azonban kudarcba fulladt, mert a ló patája úgy belesüppedt a kőlépcsőbe, hogy nem tudott továbbhaladni. Az állat felbukott, istentelen lovasa pedig nyakát szegte. A patkó s az eset nyomát máig őrzi a templom falába beépített szikla s az alatta olvasható felirat: „Ím e török lovagolva, e helyre bejutni akarván, ménje patája nyoma megörökült e kövön.”

Máriaradna és környéke e csodát megelőzően is kitüntetett helynek számított. A közeli Solymos váráról, amelynek közepére a Radnát megjárt újkígyósi öregek ma is feneketlen kutat mesélnek, az eltévedt Gyulafi egy remetére talált, aki nem volt más, mint Árpád fia, Jelek, ki a keresztségben az Iván nevet kapta. Másik nevét a vár ragasztotta rá, mely odaépíttetett, hol korábban sólymok raktak fészket. De menjünk tovább. Gyulafi ugyanis Radnát, a Szegedet már magáénak tudó Uszbu vezér lányát kapta majdnem feleségül apjától, Gyulától. Iván, azaz Solymos azonban időközben Szegeden Radnát megtérítette, s a keresztségben a Mária nevet adta neki. Így lett a leányzóból Mária-Radna. S bár a feleségnek szánt hajadonnak kedves volt a legény, mégis inkább Krisztus jegyesének érezte magát. Végül Solymos tanácsára felkereste Lippa nevű nénjét, aki már úgyszintén felvette a kereszténységet, és abban a Maros menti városban lakott, amelyet a kisasszony ékes nevéről máig is Lippának hívnak a hagyományaikat böcsülő magyarok. Radna sajnos tragikusan végezte: nénjéhez menet egy vadkan halálra sebezte. A legenda szerint erősen szánták őt az erdők, és szánták a madarak is. Az erdők azóta is minden szürkületkor különös fekete gyászba öltöznek, a madarak pedig igen szomorúan énekelnek a vidéken.

Máriaradnát az 1700-as évektől keresik fel a zarándokok Kisasszony napján, szeptember 8-án. A múlt század elején a szegediek több ezres búcsúközössége már szeptember másodikán útnak indult, hogy időben a kegytemplomhoz érhessen. A régi idők embere a testet, lelket elgyötrő kemény nyári munkák után gyalog veselkedett neki az útnak, hogy elnyűje maradék erejét, és hogy az így vágytalanná tett testben tisztán éghessen a lélek, alkalmassá váljék a Teremtővel való titokzatos egyesülésre, az áhított és szükséges megtisztulásra.

Az 1991. évi háromnapos búcsúra – hosszú távollét, kimaradás után – ismét tízezrek zarándokoltak el. Igen sokan gyalog mentek ekkor is, nem csak a Bánságból, hanem a Mezőség távoli falvaiból. Némely hívők térden csúszva tették meg az utolsó száz métereket, majd térden járták körbe az oltárt, akár háromszor is. A vezeklők tiszta tekintettel áldoztak ekként uruknak, hitükért, üdvösségükért könyörögtek. Nagycsaládok, gyermekek és vének, egész nemzetségek vonultak egy-egy búcsúkereszt alatt.

E szent helyen bánsági horvát, szerb, bolgár és német együtt imádkozta a Miatyánkot a magyarországi, mezőségi, bihari, szilágysági s székelyföldi magyarral; együtt az erdélyi románnal; együtt a tóttal, a csehhel, a cigánnyal. Egymás ellen úszított nemzetek és vallások búcsúközösségei kötnek itt ugyanis békét egymással és Istennel.

A bazilikában viszont, ahová szakadatlanul érkeztek a zarándokok, ahol hajnalig csendült a dal és szólt az imamalom, az emberi gyarlóság is jelen volt. Ott volt a kíváncsiskodó, s az is, aki csak lopni akart, vagy pletykálkodni, dicsekedni. Időnként a túlbuzgó törte meg a bensőségest, a sátrakban pedig javarészt giccset kínáltak sok pénzért a csalók.

Mégis a virrasztás éjszakáján a barokk kegykép élővé lett: az esendők sokféleségét az istenszülő Boldoganya megbocsátó szeretete ölelte, fonta egybe, s a teljes templomsereg, a bentlévők összesége megszentelődött.

A búcsú rítusának csak egy részét tudták megrendszabályozni az egyháziak. A templom nyugati oldalához toldott vasfülkére mindig tucatnyi ember szorította a fülét, hogy meghallja Mária könnyeinek alig-neszét; és néhány esztendeje még az is előfordult, hogy virradatkor a lelkesebbek, a fáradhatatlanok felmentek az istenháza mögötti dombra, s ott üdvözölték a fölkelő Napot és a Napban minden reggelen föltámadó, nekünk új életet hozó Krisztust, a bűnbocsátót. A kereszténység kanonizált ideológiájának rájuk alig volt hatása. Körükben a Mindenség időszerű üzenete, a keresztény szellem uralkodott, töltötte meg régi-új hittel a pogány „edényeket". Rend ez, olyanféle, amelynek rendezője láthatatlan és ésszel fölfoghatatlan, mégis a legvalóságosabb mindközül. Ilyenkor a csillagnyi másságban egyazon Ige működik. Ilyenkor alászállnak az Egek, hogy a gyarló ember megerősödni fölemelkedhessen.

A búcsújárás, a zarándoklat ugyanis a hitbeli elégtételnek, az emberi megnyugvás keresésének egyik ősi alkalma, s nemcsak a kereszténységben az, hanem egyéb vallási rendszerekben is, mi több, még a vallási rendszereken kívül is. Az arizonai hopi indiánok a spanyol hódítás előtti időkben hatalmas zarándokutakat tettek meg. A törzsek a pásó-kig mentek, odáig, ahol a tenger a földdel találkozik. Vándorlásuk csigavonalú volt, lépcsőt formált, svasztikát. Az Atya parancsára tulajdonképpen a világmindenség szerkezetét „játszották el", a törvényt erősítették meg magukban. Amerre elhaladtak, vonulásuk formáját karcolták a sziklák oldalára, s ezek a jelek ékesítették ruháikat is. Hosszú évekig kalandoztak így, majd megerősödve, tisztán érkeztek vissza szülőföldjükre, hogy lemondva a csábításokról, csak a legszükségesebbet vegyék el a Földanyától. Mondáik szerint a maják is hopik voltak valaha, de őket elcsábította Mexikó kies vidéke, s mértéktelenné lett életük miatt végül bűnhödniük kellett.

Az a szerves gondolkodás és műveltség, amelynek a zarándoklás archaikus része, a 21. században a lélekben, azaz legbelül kéri az őt megillető helyet. Tudatalattinkban ezen felfogás ősi formáit hordozzuk. A Mindenség rendszeréhez való igazodás adottságát, gyönyörű óhaját.

A cseperedő radnai nyájnak kétféle ragadozóval is meg kellett küzdenie: a hódító törökkel, mely türelmes volt ugyan, de szeszélyes, akadékoskodó zsarnok, no meg az ortodox eklézsiával, amelynek folyton a katolikus hívekre fájt a foga, s hogy megszerezze őket, még füstadót is kivetett rájuk. Persze a barátok sem voltak restek, Sztambulban ők is oltalmat, meghallgatást nyertek, végül „Aliéktól” sikerült megvásárolniuk a pópák kiváltságait. A surlódások azonban állandósultak. A Maros-parti katolicizmus sokat szenvedett e két ütközőpont miatt, de ideig-óráig meg is erősödött a megpróbáltatások tüzében.

A radnai Regnum Marianum mögötti erdős hegyoldal ma már a/egy Magyar Jeruzsálem hangulatát idézi föl bennünk. Tele van kápolnákkal, szobrokkal, keresztekel, amelyeknek mindenikét jámbor szándékból emelték a Radnát járó népek, magányosok. Isten megdicsőült szentjeivel találkozhatunk itt, a küzdő egyház megboldogultjaival, Radna s e földi élet zarándokaival, akik itt látták meg feladataikat és azokat az utakat, amelyek értelmezésükben biztosan elvezetnek az örök célhoz, a mennyei Jeruzsálembe. Érezni lehet itt az imádság, a vezeklés és az áldozat misztikus áramait, amelyek Radnát fölülemelik az egyének és korok szenvedésein, a híveket otthoni megszokott önmagukon. Radna kétségkívül vádolja a konvencióvá, meggondolásokká szikkadt vallásosságot, vádolja a mindennap gondjaiba hullott embert, de ugyanakkor bíztat, hívogat is: hív az élet megünneplésére: pihenésre, eszmélésre, ujjongásra. Az élet szépség, ajándék, öröm. Ennek felvillanását és átélését, a léleknek ünneplőbe öltözködését érezni Mária-Radnán.

Elnézem a környezetet: az esztétikai szépet kereső vándor alig találna vigasztalást bennük. Mégis megszégyenül. Az esetlenül megformált szobroknak, naivan megfestett képeknek olyan égi lehelletük van ugyanis, amely névtelen hívők bizalmából, hitéből, romlatlan szívek melegéből táplálkozik. Ők, a "földhöz ragadtak" azok, akik egy olajnyomaton, egy vásári gipszmunkán is fölismerik az őseszmét, az örök ideát. Elragadtatásuk így többet áraszt ki magából az alkotásokra, mint a közömbös entellektüel, aki unottan, okoskodva hárítja el magától a legjobb benyomásokat is. Ő, a "szellemi" munkát végző, elhatárolódik, mert nem érez közösséget a született misztikusokkal: neki csak a formákhoz van szeme, mértéke s érzéke, a mélységekbe viszont beleszédül.

A radnai kultusz kezdetben délszláv jellegű volt, de a viharos históriánkban magyarrá érlelődött. Aztán „át is lényegült”, mert a határmódosítások kiszolgáltatták a román ortodoxiának. Préda lett tehát, mint minden egyéb, mi érték volt a vidéken.

Bát áj’m fájn ≤ csupán ennyi: jól vagyok

Összetartozunk (a kép illusztráció)

A közelmúltban tulajdonképpen én nem jártam a halászbástyás fővárosunkban, és nem iktattam be magamat a főúri seregbe, sem a mennyeibe, s nem kurucosítottam a nevemet, és nem is kérte ezt tőlem senki. Csak úgy eljátszottam a gondolattal, a mi lett volna ha bizonytalanságával, hogy megbizonyosodjak afelől, jó-e így itt nekem, vagy sem, változtatnom kell-e magamon bármit is, vagy sem. Tudom, a kérdésem történelmietlen, és a feltárás is az, mely belőle fakadna, ám az illegalitások, határsértések most egyáltalán nem tudják lekötni a figyelmemet, s talán nem is fogják, feltéve, ha nem a magánéletem portáján kopogtatnak majd be az illetéktelenek, mint a "kékszakállúban". A földhöz kötöttségek, közösségi követelmények valójában nem hoznak lázba, én nem akarok históriát írni, sem forgatókönyvet, bár sejtem, akarva, akaratlanul is fogok, mert ez így van, amióta itt vagyunk, itt, az ígéretek és az Igék földjén, a nemzeti kisebbségek szigetén, távol a civilizációktól. Ez ekként lett belefirkantva az ősi nagykönyvbe.
A képzeleti adatmódosítás tehát csupán egy ügyetlen próbálkozás volt a részemről, egy vírusellenes oltóanyag melletti kiállás, mégis elvezetett egy olyan világba, amely a valóst és a kitaláltat, az igazat és a hamist ötvözte, s amelytől aztán szinte megcáfolhatatlan, kitámadhatatlan realitássá vált. Ki merte ugyanis kétségbe vonni, hogy én ezt tényleg megtettem. Hogy én többé már nem a délalföldi Gurzó vagyok, hanem a Zagyva-menti, Zirzen párti Gurzóczy? Egy illetlen kísérlet volt ez, egy tánc az olvasókkal és a hallgatósággal. És mily szemtelen! A lehetetlen megerőszakolása, s a lehetőségek összeelegyítése.
S benne volt eme kilengésemben a hivatalnoki kacsintás, amellyel az egyenruhába s egyenkörnyezetbe kényszerítettek azt jelezték undokul, fölényesen felénk, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk azon, szilárd alapokra épített apparátusnak, amelynek ők a szolgálói, kiszolgálói, apró sejtjei. Mert ha csak egyikük is kipörög a sorból, a rendszer összeomlik. Ha viszont a szomszédom bosszúból összetöri a postaládámat, semmi sem következik be a leírtakból, vagyis az emberiségre nézve semmi érdemleges, csak a kettőnk jövője alakulna picit másképp. Van azonban egy jó hírem is: a szomszéd kimondottan szeret engem, még verbálisan sem bántana, s ellenem irányuló ideák nem pattannak ki az elméjéből.
Tegyük fel továbbá, hogy a Polgármesteri Hivatal említett alkalmazottjának fontosabb teendője akad az enyémnél, ezért nem ér rá engem mint lázadót, különcködőt aznap fogadni. Ebben az esetben is maradok a régi, megőrzöm a kimondhatatlan nevemet, miután mindazoknak, kikkel „állami szerveknél” összefutok, újabb hasznos információt kell betáplálniuk túlterhelt, fáradt elméjükbe. Önazonosságom megőrzésével könnyítettem tehát a sorsukon.
Végezetül összegyúrtam egy drámai helyzetet, amelynek nem volt túl nagy értelme, amely hatástalannak bizonyult, nem okozott közfelháborodást, de amely bármikor előállhat, tetten érhet, kényelmetlen helyzetbe hozhat. Hisz nem tudom, mi fog történni velem holnap, miféle akadályok közé sodródok majd, így azt sem, miként fogok cselekedni a váratlan szituációkban. Nem zárhatom ki azt a lehetőséget sem, hogy egy szép napon tényleg Gurzóczynak kell majd lennem, következésképp a postás ismeretlennek fog bejelenteni a feletteseinél, akik folyamatos közlését bebetonozzák egy egész évezredre.
Persze azt a megoldást sem ejthetem, hogy ezzel a megtévesztő, fura névazonosítómmal fogok távozni az élők sorából, bevonulni a mennyei seregbe. Úgy menetelek majd az abszolútum, a vakító fény felé, hogy a járda muzsikáljon a lépteim alatt. Feltéve, ha férjhez nem megyek addig.

Időnként a nevemet is lecserélik

Néha beazonosíthatatlanok vagyunk (a kép illusztráció)

Mától Gurzóczynak hívnak, mint látjátok feleim, elkurucosodtam, ám egyúttal, teljesen önszántamból és szabad akaratomból fel is vétettem magamat az arisztokráciába. Olyan ez, mint amikor jótetteidért cserébe, életutadat megkoronázva bejegyeznek a mennyei seregbe, hol fizetés helyett fellegekbe repítő szárnyakat kapsz, és kedved szerint röpdöshetsz, lebeghetsz a büntetésüket töltő földiek felett, kiknek néhanapján még az ügyes-bajos dolgait is elrendezheted: kiegyenlítheted például a ki nem fizetett számláikat.

Nem tagadom, sok pénzembe került ez a machináció. Betértem ugyanis a polgármesteri hivatalba, ahol közöltem az illetékessel, mi járatban vagyok. Ő rám nézett, én meg őrá, ő végig mért, én meg őt nem, majd pókerarccal tudtomra adta, hogy ok, de nekem ez ennyi s ennyi zsetonomba fog kerülni. Kérdeztem emiatt tőle szintén pókerarccal: pardon, mimbe? S ő fonetikusan, érthetően elismételte az előbbieket. Majd látva csodálkozásomat hozzátette: suskába.

Válaszoltam én erre: aha, jaja, s mosolyogtam, hisz nem igen választhattam az ennyi meg az annyi közül. Megegyeztünk hát a zsetonokban.

Dolgavégzetten függesztettem ezért ki másnap albérletem bejáratára az új névtáblát, akár egy magánzó, s nagyot néztem, amikor sorra kaptam ezek után a különféle, cirkalmasan megfogalmazott felszólításokat, hogy fáradjak csak fel szépen a fővárosba átvenni a lakhelyemen kézbesítetlenül maradt irataimat.

Azonnal a tettek mezejére léptem (mert a rengeteg kölcsönszótól egyszerűen megijedtem).

Az odaföntiek azonban a következőkkel szembesítettek: „Magának személyesen kellett volna átvennie s aláírásával szentesítenie ezeket a dokumentumokat (s a mellékzörejekből ítélve ekkor az engem fontos dolgokról informáló hivatalnok egy nagy köteg borítékra mutatott), de maga nem volt erre hajlandó, sosem tartózkodott a nekünk megadott lakcímen, csavargott, vagy ki tudja (itt szünetet tartott, hogy legyen időm megfejteni a kódjait)...”. A tisztviselő erélyesen osztotta-szorozta mindezeket a telefonba, amikor felhívtam a munkáltatói által nekem kipostázott számon, és társalogtam vele számára jól ismert, számomra viszont ismeretlen eseményekről és körülményekről. Hiába tagadtam, igyekeztem felvillantani előtte a valóságot, ő kötötte az ebet a karóhoz, erősen tartotta magát igazához.

Az okos enged alapon nem volt, mit tennem, felfáradtam a drága fővárosba. A járda üresen kongott a lépteim alatt, hiába dolgoztam azon, hogy inkább muzsikáljon. Fölöslegesen is (nem csupán hiába), mert a városnézést leszámítva ott sem történt semmi érdemleges. Azt vágták ugyanis hozzám ismét, hogy én nem az vagyok, akinek kiadom magamat. „Hogy is hívják tulajdonképpen önt? Gu... Gurzzz... Gurzzo. Márpedig eme okmányokat csupán Gurzónak adhatom ki. Maga meg Gurzóczy, nemde?” – oktatott ki körültekintően az ipse, aminek eredményeként ügyintézetlenül baktathattam haza, mármint le, vidékre, a provinciába.

Ám ezen újabb leégés, államcsőd számomra nem jelentett csalódást, egyébre, többek között sikerre nem is nagyon számítottam – hogy őszinte legyek. Egy vérbeli kuruc arisztokratának – a pofonokat leszámítva, természetesen – miként is adhatnának (ki) bármit, főként hivatalos azonosítót ebben a rózsasándoros medencében, ahol nemhogy a főurak, de már a magyar urak is fehér hollónak számítanak.

Megjegyzés: az esetleges egybeesések csupán a véletlen művei.

2010. január 9.

Hogyan épít a kőműves piramist?

A kép illusztráció

Vacogva jártuk az utakat, minden porcikánk reszketett a hidegtől, amely nem is volt annyira csípős, amilyennek hittük, sőt, még azt a minimális hőfokot sem érte el, hogy rendesen kirázhassa belőlünk az újkori nyavalyákat, háegyenegyeket. Valamely okból kifolyólag azonban mégis belerondított a terveinkbe. A fagypont alattiság jégvirágot fagyasztott az állunkra, s így eleve védetté tett a katasztrófákkal szemben, de megerősített olyan tekintetben is, hogy ne omolhassunk össze saját gondolataink súlya alatt.
Igazából modemet kerestünk a számítógéphez, hogy felkerülhessünk mi is szépen a világhálóra, ha már a felsőbb tízezerből zsigerből kizártak még mielőtt megszülettünk. Melengető reménysugarak cikáztak el az orrunk előttünk, főként miután a vörös termékmenedzser-asszony szórólapnak nevezett vaskos reklámfüzetecskét nyomott a kezünkbe, s számára érthetően elmagyarázta, mit ír a paksamétában. Összhangban bólogattunk a hajasbaba hallatán, mondván egymásnak, ez igen, ez aztán érti a szakmáját.
Mi is gyorsan megértettük, hogy ebben a jól képzett közegben nem sok esélyünk maradt a munkaerőpiacon, mi több, még labdába sem rúghatunk.
Ám aztán megcsörrent a telefon, és Wilson (sajnos nem a Doktor House-béli) ajánlatot tett. Aláhúzta, ő tudja a megoldást: sok munkával versenyképes jövedelemre tehetünk szert.
De jó.
Na jó, egyeztünk bele a találkába, amelyre pálmafákat helyettesítő óriásfikuszok árnyékában került sor, egy lepukkant belvárosi pizzériában, ahol Wilson1 (alias Wilson) laptopja s rostos gyümölcsleve mögül többször elismételte, amit már korábban is leszögezett, hogy rengeteg lemondással és türelemmel pénzre s álomutazásokra tehetünk szert. Előadását számos plasztikus példával illusztrálta, s mellékesen megjegyezte, csupán kétszázötven dollárunkba kerülne bejutni a milliomosok táborába. Semmit sem kell tennünk (mégsem?), csak azt, vagyis ezt: fütyörészve, netezve hatványozottan aktív tagságot toborozni. S ha erre hajlandók vagyunk, ha még hozunk egy embert magunkkal a (munkás)klubba, s a választottunk is hoz majd magával egy másikat, az a másik pedig egy továbbit, akkor betelnek a matrixok, a hézagok, helyükre gördülnek az alapkövek, és felépül a piramis. Karrierünkre, előmenetelünkre nézve az építkezés mindennél jelentősebb, mivel mi – mint szervezők, kőmérgesek – egyazon táborba kerülünk a fáraókkal, többek között Bill Clintonnal, aki rettenetesen örvend majd ennek az ismeretségnek, és közvetítőkön át egyből fel fog ajánlani nekünk és a párunknak egy hatnapos szállást a földgolyó legpazarabb szállodáinak egyikében. Csupán rajtunk múlik, hol és mikor. Végezetül pedig visszakerülünk az alapokhoz, a bölcsődébe, s újabb kétszázötven dolláros befektetéssel kezdhetjük előről a szórakozást, a szövögetést. A „munkát”.
Hát ennyi. Nos, mit szólnak ehhez? Megnyerte a tetszésüket?, kérdezte Wilson2 (alias Wilson1) hatalmas önbizalommal, és nagyot kortyolt a nektárjából.
Hát persze, néztünk ki naivan a fejünkből, és kínunkban ismét szopogatni kezdtük a szénsavas üdítőt. De hát... De hát, makogtuk kétségbeesetten, hisz válságérzetünket a bubis ízetlen ital csak elmélyítette, nekünk most nem rózsaszín államf(elh)ők, méregdrága lötyögések kellenek, a mindennapi betevő biztonságára a végsőkig kiéhezett, a felemelkedésben, a jólét megszerezhetőségében, ingyenességében még reménykedő rabszolgák, akiket kedvünk szerint irányítgathatunk, kijátszhatunk és átverhetünk, sem feljebbvalók, császárok, úrhatnámok, akiknek még fizetnünk is kell azért, hogy dolgozhassunk. Nekünk egy ajándékállásra lenne szükségünk, amelynek van ugyan ára, de nem pénzbeli, egy akciósra, amiért nem kell pengetni, amelyet mint szükséges rosszat a nagyok csak úgy kidobálnak az ablakon, és mi kapkodhatunk fejvesztve utánuk.
Nem mintha finnyásak lennénk – botladoztunk tovább erkölcsileg a harmadosztályú éttermi pizza illatában. – Ügyünk másfelől közelítendő meg. A kérdés ugyanis ez: megengedheti-e magának egy kelet-közép-európai munkanélküli azt a luxust, hogy ne pengessen le nyomban kétszázötven dollárt egy társadalmi pozícióért, egy státuszért, egy fogodzónak tűnő hóbortért, és elhessegessen magától egy ekkora unaloműző lehetőséget? Egy virtuális sétát Bill Clintonnal és az univerzum leggazdagabb egzisztenciájával? Lemondhat-e a piramisépítés örök rejtélyébe való beavatásról? A szociális függetlenségről? Megfoszthatja-e magát puszta restségből, gyávaságból a hatalomra jutástól, majd a hatalomról való ismételt lemondás gyönyörétől, az alávetettségtől? Az élettelen pálmafáktól és a laptopos Wilsonoktól?
Válaszoljak-e Önök helyett ezen kérdésekre?
Nem. Inkább leverem cipőmről a sarat, orromról a havat, és földhözragadt exisztenciámban keresgélem tovább barátommal a kiutat a kétkezűek valós szegénységéből.

2010. január 5.

Isten hozott!

illusztráció

Sztárolt híradósok mondták be ma a tévében, miközben Erdély egynemzetiségűvé duzzasztott, korábban soknemzetiségűként számon tartott városkáit mutogatták, hogy a jelenben nem a hovatartozás számít, hanem a közösség. Persze azt már nem pontosították, melyik hovatartozás és melyik közösség, bizonyára feltételezték, tudjuk, mire gondolnak. Erről jutott eszembe a vicc, amely szerint „Móricka” költői modorban megkérdi a cimboráitól, melyek a legnépesebb magyarországi etnikai csoportok, mire a cigány gyorsan felkúszik a fára, s a következőkre inti a válaszolót: eszedbe se jusson!

Nos, gyanítom, kiket jelöl a nemzetközi diplomáciai felfogásban a közösség, nem is osztom, szorzom tovább ezen újévi feladványt. Tudom a helyes választ az oskolából, a médiából, tudom a BÁH honlapjáról. Tudom, hogy mi vagyunk az EGT-állampolgárok, az Európai Gazdasági Térség különleges bánásmódban részesített jövő-menő manói, akik népes bandát alkotva egyazon piacról turkáljuk össze a koszos felöltőket, lukas cipőket, foltos otthonkákat. Előfordulhat, hogy az összetartózás valódi is lehetne, mi több, akár szép is, mint a Bibliában az egyetemesség, az első globális unió, ám a gyakorlatban ennek az egy tőről fakadósdinak csak látszólagos a megjelenése: a BÁH folyosóján ugyanis továbbra is egyazon levegőt szívunk a menekült státust élvező keleti egzotikumokkal, akik viszont kiváltságosabbak nálunk, mert az ingyenes tábori szálláshoz még indulótőkét is kapnak a magyar hatóságiaktól. Határvonal, fal, szögesdrót ugyan nincs köztünk a hivatalban (amely amúgy rendőrkapitányság, hogy mindenki biztonságban, illetve szabadnak érezze magát, fellélegezzen), így az emigránsok – bosnyákok, afgánok, etiópok – úgy bámulnak rám a szemközti kopott műanyagszékekről, mintha ismernének, mintha közülük való volnék, egy lennék közülük. Nem is tudom, bosszant-e a közelségük, irritál-e ez a fajta érdeklődésük, téves szemszögük, avagy nem.

Mindenesetre nem vagyok korlátlan, elégedetlenkednem ugyanis nem szabad, nem illene, még itt, a szolnoki fegyház árnyékában sem. Elvégre már a harmadik nekirugaszkodásra felkerült a megfizethetetlen pecsét a rólam állítólag mindent tudó minikártyára, amelyet nemsokára felvált majd egy másik, egy pici, utána meg ki tudja, mi jön még. Ilyen-olyan biztosítások mindenképp, tehát kilincselések, muszájmosolyok is ezerrel.

Noha iratból van már elegendő, két-három emberöltőre is kielégítő mennyiségű. Nem morgolódom, okom nincs rá, hisz jól jöhet még a paksaméta, s még meg is menthet az éhhaláltól. Elővehető lesz, ha már nem zörögnek fémpénzek a zsebemben, és akkor szaladhatok majd vele az értékesítőhöz, hogy eladjam kilóra, s nevezhetem majd magamat hontalannak. Izgató egy érzés, bizsergető egy remény.

A város csendes, szilveszterkor is hangtalan, rettenetesen halk szavú. A nagyvárosi zakatolás, robaj, összevisszaság után tényleg nagyon nyugodtnak tűnő. Őrületbe kergetően lusta, ráérős, alvó. Embert alig látni, csak autóban ülve, esetleg biciklin, üres pezsgősüveget, sörös dobozt, rikító, csiricsáré szaloncukor-papírt a fűben, a járdán, a buszpályaudvaron viszont annál inkább, mégis mértékkel. Közvagyont, emlékműveket érintő rombolás nyomai is az utamba kerülnek, fiatal suhancok, akik azt hiszik, menőbbek, ha szétrúgják a környezetüket. Szemlesütve bevallom, hagyományőrzők részéről efféle szertelenkedésre nem számítottam, és arra sem, hogy nemigazán sürgős senkinek a helyreállításuk.

Hát így indult az évem, ebben a hatalmas békében, kicsomagolással, takarítással, lomtalanítással.

Lassan, de biztosan azonban minden a helyére kerül. Az albérlet is, az érte fizetett összeg is, az adóm is. Most legalább már nem a román államféleségnek pengetek, hanem a sajátomnak, az önnön kis népemnek, pénznyelő masináimnak. Mekkora öröm, megnyugvás! Talán épp ezért bennem is lassan ismét sínre kerülnek a szómozdonyok, szennyes kosárba a kitámadottak, az elgázoltak, a hullák. Mekkora előrelépés!

Bent Cuba Gooding junior szórakoztat világmegmentőként, kint ellenben harangokat kongat az elektronika. Bizonyára végéhez közeledik a szentmise, Krisztus misztikusan előidézett testét és vérét veszi ilyenkor magához a maroknyi transzcendens hívő a hűvös, nedves templomban. Itt szinte mindenki katolikus, de szinte senki sem vallásos. A többség materialista nevelésben részesült, aztán átvedlett kapitalistává, az alázatosság helyett a jólét, a versenyszellem lett az ura, s azóta is azt hiszi, rátalált a helyes útra. Jól érzi magát, mondja, ez a legfőbb. Nekik valószínűleg, nekem meg mindegy – jelenleg.

Megetetem a malacaimat, megvetem az ágyamat, lefekszem. Kipihenten másként látja az ember a világot, még felhőszakadásban, ítéletidőben is.

Egyben biztos vagyok: nem akarok több felkiáltójelet földi életemben.

2010. január 1.