Anyagcsere

„Ne hagyd, hogy kiheréljenek, no persze, könnyű ezt mondani!” (Ruszt József)

Amikor kimentem a pályaudvarra, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a jegyárusnő kínai golyóstoll helyett Kínában összeszerelt japán számítógépet vesz majd igénybe ahhoz, hogy kielégítse bilétavásárlási igényemet. Márpedig ő ezt tette: vízhatlan műanyaglapra nyomtatta ki, mikor hová merre mennyiért kell utaznom. Gondoltam, ez igen!, ez tényleg EU-konform megoldás (és talán még a víz alatti bukfencezésre leginkább esélyes sétahajókra is vonatkozik). Kalandoztam én már erre-arra, országon belül, határon túl, ám az ügyfelek ekkora tiszteletével, megbecsülésével még sehol sem találkoztam.

Félmeztelenül ültem a váróteremben, tizenegyre beszéltük meg a találkát, de én egy pillantásnyival korábban kiértem, mert hittem benne, hittem a bölcsességében, az egyenes jellemében, különben nem vállaltam volna a hideggel való birkózást, hisz időközben intéznivalóm is akadt. Feladat. Aznap valójában ő tartott életben. Bakancs volt rajtam, hogy messzire érjek: kéz a kézben segíthettük volna át egymást a másik dimenzióba, az övébe, amely akkor már az enyém is volt, félnapja. Csupaszságomat már nem fedte kendő, elvitte a szél a hegyeken túlra, s gondoltam, ha ő itt van, leplekre már nem lesz szükségem. Pontosan érkezett, de megállt a túloldalon, majd leült egy üres padra, tisztes távolságra a csarnokot megtöltő városlakoktól, mintha már mindenkiben csalódott volna. Kotorászni kezdett a zsebében.

Aztán körülnéztem. Láttam, hogy a céefer-alkalmazottnak szép a frizurája, tiszta az egyenruhája, csillog-villog a kabinja, ám az is feltűnt, hogy az állomási civilizáció csupán ennyit jelent a vasutas bagázsnak, semmi többet. Mert a pályaudvar romos épülete már feketéllik a füsttől, portól, kosztól, párkányain teljes madárdinasztiák raktak fészket, váróterme D kategóriás hajléktalanszállónak is megfelelne, tetőszerkezete pedig olyan, mintha nem is létezne. Igazából az egész konstrukció olyan... Olyan, mintha nem is létezne. Tiszta repedés, horpadás, luk, üreg, gödör, kiköpött tökmaghéj és kiokádott vodka-rum-pálinka-keverék. Egy nagy kérdőjel...

Elővette s meglebbentette előttem áttetsző fátylamat, amellyel előző éjjel gondosan betakart, miután a homályból több órán át figyelte, miként ügyetlenkedem a temetetlen halottaimmal. Tüntesd el őket, suttogta a távolból, ám az engem féltő-őrző-óvó tanácsaiba én a világméretű keserűségét is belehallottam, nem is sejtem, hogyan, miért. Miért? Mert te vagy az, válaszolta, noha meg sem kérdeztem. Ösztönszerűen éreztem, hogy tényleg én vagyok az, és bár korábban sosem értekeztünk, sosem láttuk egymást, csupán álomországba menekültünkben, pontosan tudtam, miről beszél. Elengedte a fátylat, és a fátyol visszaszállt reám. El kellett mennie. S én elengedtem.

Nem értem, miért nem bontják le, robbantják fel, miért nem teszik inkább pénzzé az ingatlan még meglévő elemeit, használható tartozékait. A befolyt összegből vehetnének például esernyőket, esőkabátokat, páncélruhákat, hogy legyen miket mellékeljenek bónuszként a művészi kivitelezésű jegyekhez. Önvédelmi eszközre ugyanis a mit sem sejtő utasok mindenikének állandóan szüksége van. Egyfelől a már említett pályaudvari körülmények miatt, másfelől több okból is: 1.) azért, mert a szerelvények ablakain szabályosan befolyik a szmogos eső, becsorog a rádióaktív hólé, besüt a perzselő nyári nap, 2.) és azért is, mert beröppen a szomszéd kabinban fagyoskodó akárki használt uzsonna-maradványa (hogy mást ne mondjak). Szóval mindenképp hasznos befektetés lenne.

Temetésre sietett, hamvasztásosra. Engem temetett, és önmagát, önmagukból az egyiket, a régit. Kettőnket, a ködös reményt és a kínzó visszhangot, amely számára szintén én voltam, számomra pedig ő, képben és hangban, időben és térben. A földhözkötöttségtől, a középszerűtől igyekezett elszakadni, s be nem vallottan a megsárgult fotókhoz, praktikus szobabelsőhöz fűző szálaktól is, a nyugalmunkat felbolygató felsőbb telefonhívásoktól, hogy mindezek nyomasztó törvényszerűsége alól felszabadulva beleépülhessen az ősibe, a szennytől, a romlottságtól távol állóba. Ne félj, csak néha tedd azt, amit mondok, és meglátod, egykoron megérkezünk majd oda, ahová tegnap elterveztük.

Ám most mégsem az a legfőbb bajom, hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe. A legfőbb problémám velük az, hogy újfent könnyedén és csúfondárosan átvertek. Nem azért drágítottak, sepregettek az alkalmazottak portáján, mert felismerték a nagytakarítás halaszthatatlanságát, a világválságot, a visszafogott életvitel fontosságát, a szerénységben rejlő lehetőséget, a társadalmi egyenlőtlenséget és a valódi emberi értékeket, hanem azért, mert a verejtékes munkával szerzett summáikat fölösleges luxustermékekre költötték. Miért is ne, hisz abban az országban élünk, amelynek népe krónikus nagyzási mániában szenved.

Mindezen undormányokat számba véve kíváncsi lennék, hogy e gyógyíthatatlannak tűnő kórtól hajtva a siránkozó, rinyáló céefer hány milliárdot fecsérelt el a legújabb generációs számítógépek megvásárlására, hányat a pénztárosok számítógépkezelői tanfolyamára, s hányat a speciális papírra meg az összes többi technikai kütyüre: nyomtatókra, tusokra, franckarikákra, miegyebekre.

A fenébe is.

Láttam, amint felszáll az acélvagonba, majd beleolvad a láthatárba. Láttam, amint kibontja a boros üveget és iszik belőle: két pohárba tölt, mert látja a jelenlétemet. Ünnepel, miközben elfogynak a szavai. Hatalmas űr lesz ettől bennem, jóllehet nem is ismertem. Egyáltalán te voltál az? Te voltál a vonalban? A kendő visszacsavarodik a nyakamra. Valahogy majd csak elviselem.

Azt hiszem, ebben az óriási hányingerországban a régi vágású kartonjegy is tökéletesen megfelelne a célnak. Addig egészen biztosan, amíg a pályaudvaron várakozóknak arra kell ügyelniük, nehogy a fejükre essen valami, s attól tartaniuk, hogy a vonat, amelyre csicsás dokumentumot váltottak, kisiklik, hisz amióta az osztrák magyarok lefektették az erdélyi sínpályákat, azóta érdemben senki sem nyúlt hozzájuk. Vagy csak nagyon ritkán, akkor is pityókás állapotban, esetleg kleptomániás mámorban, olyankor, amikor önnös érdekből muszáj volt darabjaira bontani. Nem, az elmúlt kilencven esztendőben a céefer nem nyúlt magához, nem, mert a világ kezdete óta alulfizetik (aminek természetesen vannak szenvedélybetegségeket és bűneseteket kiváltó egészségkárosító hatásai), állítja a szócső szerepét ellátó szakszervezet. Szerintünk azonban a szegényvasutasnak – mint létező államalkotónak – ez a fajta bizonygatása nem felel meg a valóságnak. De hát a mi véleményünk lófing a szélben. Izé.

Járókelők haladtak el előttem, de nem láttam őket. Pöfögni, köpködni kezdett a mozdony, de nem hallottam a zakatolását, csupán abban voltam biztos, hogy addig halad majd egy épített terepen, amíg bele nem vész a jövőbe. Márpedig nekem nincsen jövőm, nincsen következő pillanatom, nincsen kijelölt pályám. Nekem örökkévalóságom van, amiként neki is.

A műanyagbilétát mindenesetre eltettem emlékbe, mintegy jelzésül, hogy ezen a napon épségben és pontos időben értem célba. Kezdem ugyanis megszokni, hogy a folyton fejlődő, gyarapodó világunkban már az is felér egy örömüneppel, ha ott és akkor lelünk rá a szerelvényünkre (a végsőre is talán), ahol és amikor a menetrend szerint annak lennie kell.

A vonatom némán futott ki a pályaudvarról, és nekem sejtelmem sem volt arról, hol és mikor szálljak fel rá.

+ AR filmje