„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. január 12., kedd

Időnként a nevemet is lecserélik

Néha beazonosíthatatlanok vagyunk (a kép illusztráció)

Mától Gurzóczynak hívnak, mint látjátok feleim, elkurucosodtam, ám egyúttal, teljesen önszántamból és szabad akaratomból fel is vétettem magamat az arisztokráciába. Olyan ez, mint amikor jótetteidért cserébe, életutadat megkoronázva bejegyeznek a mennyei seregbe, hol fizetés helyett fellegekbe repítő szárnyakat kapsz, és kedved szerint röpdöshetsz, lebeghetsz a büntetésüket töltő földiek felett, kiknek néhanapján még az ügyes-bajos dolgait is elrendezheted: kiegyenlítheted például a ki nem fizetett számláikat.

Nem tagadom, sok pénzembe került ez a machináció. Betértem ugyanis a polgármesteri hivatalba, ahol közöltem az illetékessel, mi járatban vagyok. Ő rám nézett, én meg őrá, ő végig mért, én meg őt nem, majd pókerarccal tudtomra adta, hogy ok, de nekem ez ennyi s ennyi zsetonomba fog kerülni. Kérdeztem emiatt tőle szintén pókerarccal: pardon, mimbe? S ő fonetikusan, érthetően elismételte az előbbieket. Majd látva csodálkozásomat hozzátette: suskába.

Válaszoltam én erre: aha, jaja, s mosolyogtam, hisz nem igen választhattam az ennyi meg az annyi közül. Megegyeztünk hát a zsetonokban.

Dolgavégzetten függesztettem ezért ki másnap albérletem bejáratára az új névtáblát, akár egy magánzó, s nagyot néztem, amikor sorra kaptam ezek után a különféle, cirkalmasan megfogalmazott felszólításokat, hogy fáradjak csak fel szépen a fővárosba átvenni a lakhelyemen kézbesítetlenül maradt irataimat.

Azonnal a tettek mezejére léptem (mert a rengeteg kölcsönszótól egyszerűen megijedtem).

Az odaföntiek azonban a következőkkel szembesítettek: „Magának személyesen kellett volna átvennie s aláírásával szentesítenie ezeket a dokumentumokat (s a mellékzörejekből ítélve ekkor az engem fontos dolgokról informáló hivatalnok egy nagy köteg borítékra mutatott), de maga nem volt erre hajlandó, sosem tartózkodott a nekünk megadott lakcímen, csavargott, vagy ki tudja (itt szünetet tartott, hogy legyen időm megfejteni a kódjait)...”. A tisztviselő erélyesen osztotta-szorozta mindezeket a telefonba, amikor felhívtam a munkáltatói által nekem kipostázott számon, és társalogtam vele számára jól ismert, számomra viszont ismeretlen eseményekről és körülményekről. Hiába tagadtam, igyekeztem felvillantani előtte a valóságot, ő kötötte az ebet a karóhoz, erősen tartotta magát igazához.

Az okos enged alapon nem volt, mit tennem, felfáradtam a drága fővárosba. A járda üresen kongott a lépteim alatt, hiába dolgoztam azon, hogy inkább muzsikáljon. Fölöslegesen is (nem csupán hiába), mert a városnézést leszámítva ott sem történt semmi érdemleges. Azt vágták ugyanis hozzám ismét, hogy én nem az vagyok, akinek kiadom magamat. „Hogy is hívják tulajdonképpen önt? Gu... Gurzzz... Gurzzo. Márpedig eme okmányokat csupán Gurzónak adhatom ki. Maga meg Gurzóczy, nemde?” – oktatott ki körültekintően az ipse, aminek eredményeként ügyintézetlenül baktathattam haza, mármint le, vidékre, a provinciába.

Ám ezen újabb leégés, államcsőd számomra nem jelentett csalódást, egyébre, többek között sikerre nem is nagyon számítottam – hogy őszinte legyek. Egy vérbeli kuruc arisztokratának – a pofonokat leszámítva, természetesen – miként is adhatnának (ki) bármit, főként hivatalos azonosítót ebben a rózsasándoros medencében, ahol nemhogy a főurak, de már a magyar urak is fehér hollónak számítanak.

Megjegyzés: az esetleges egybeesések csupán a véletlen művei.

2010. január 9.

4 megjegyzés:

sat. írta...

nem lenne rossz rendszeresen vedleni.
mennyi kígyóbőr öszvegyűlne hajdani énjeink után! remélhetőleg a hivatalok is hozzászoknának a kivetkőzésinkhö'.
minden jóut kívánva idvöz lettel stb.

Éva írta...

ezentúl tehát Gurzóczy :) ?

Do-Mi írta...

Hűűűű...meg Görgyi...
Egy hűséges olvasója...

Spectator írta...

Nem semmi!