„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. január 6., szerda

Isten hozott!

illusztráció

Sztárolt híradósok mondták be ma a tévében, miközben Erdély egynemzetiségűvé duzzasztott, korábban soknemzetiségűként számon tartott városkáit mutogatták, hogy a jelenben nem a hovatartozás számít, hanem a közösség. Persze azt már nem pontosították, melyik hovatartozás és melyik közösség, bizonyára feltételezték, tudjuk, mire gondolnak. Erről jutott eszembe a vicc, amely szerint „Móricka” költői modorban megkérdi a cimboráitól, melyek a legnépesebb magyarországi etnikai csoportok, mire a cigány gyorsan felkúszik a fára, s a következőkre inti a válaszolót: eszedbe se jusson!

Nos, gyanítom, kiket jelöl a nemzetközi diplomáciai felfogásban a közösség, nem is osztom, szorzom tovább ezen újévi feladványt. Tudom a helyes választ az oskolából, a médiából, tudom a BÁH honlapjáról. Tudom, hogy mi vagyunk az EGT-állampolgárok, az Európai Gazdasági Térség különleges bánásmódban részesített jövő-menő manói, akik népes bandát alkotva egyazon piacról turkáljuk össze a koszos felöltőket, lukas cipőket, foltos otthonkákat. Előfordulhat, hogy az összetartózás valódi is lehetne, mi több, akár szép is, mint a Bibliában az egyetemesség, az első globális unió, ám a gyakorlatban ennek az egy tőről fakadósdinak csak látszólagos a megjelenése: a BÁH folyosóján ugyanis továbbra is egyazon levegőt szívunk a menekült státust élvező keleti egzotikumokkal, akik viszont kiváltságosabbak nálunk, mert az ingyenes tábori szálláshoz még indulótőkét is kapnak a magyar hatóságiaktól. Határvonal, fal, szögesdrót ugyan nincs köztünk a hivatalban (amely amúgy rendőrkapitányság, hogy mindenki biztonságban, illetve szabadnak érezze magát, fellélegezzen), így az emigránsok – bosnyákok, afgánok, etiópok – úgy bámulnak rám a szemközti kopott műanyagszékekről, mintha ismernének, mintha közülük való volnék, egy lennék közülük. Nem is tudom, bosszant-e a közelségük, irritál-e ez a fajta érdeklődésük, téves szemszögük, avagy nem.

Mindenesetre nem vagyok korlátlan, elégedetlenkednem ugyanis nem szabad, nem illene, még itt, a szolnoki fegyház árnyékában sem. Elvégre már a harmadik nekirugaszkodásra felkerült a megfizethetetlen pecsét a rólam állítólag mindent tudó minikártyára, amelyet nemsokára felvált majd egy másik, egy pici, utána meg ki tudja, mi jön még. Ilyen-olyan biztosítások mindenképp, tehát kilincselések, muszájmosolyok is ezerrel.

Noha iratból van már elegendő, két-három emberöltőre is kielégítő mennyiségű. Nem morgolódom, okom nincs rá, hisz jól jöhet még a paksaméta, s még meg is menthet az éhhaláltól. Elővehető lesz, ha már nem zörögnek fémpénzek a zsebemben, és akkor szaladhatok majd vele az értékesítőhöz, hogy eladjam kilóra, s nevezhetem majd magamat hontalannak. Izgató egy érzés, bizsergető egy remény.

A város csendes, szilveszterkor is hangtalan, rettenetesen halk szavú. A nagyvárosi zakatolás, robaj, összevisszaság után tényleg nagyon nyugodtnak tűnő. Őrületbe kergetően lusta, ráérős, alvó. Embert alig látni, csak autóban ülve, esetleg biciklin, üres pezsgősüveget, sörös dobozt, rikító, csiricsáré szaloncukor-papírt a fűben, a járdán, a buszpályaudvaron viszont annál inkább, mégis mértékkel. Közvagyont, emlékműveket érintő rombolás nyomai is az utamba kerülnek, fiatal suhancok, akik azt hiszik, menőbbek, ha szétrúgják a környezetüket. Szemlesütve bevallom, hagyományőrzők részéről efféle szertelenkedésre nem számítottam, és arra sem, hogy nemigazán sürgős senkinek a helyreállításuk.

Hát így indult az évem, ebben a hatalmas békében, kicsomagolással, takarítással, lomtalanítással.

Lassan, de biztosan azonban minden a helyére kerül. Az albérlet is, az érte fizetett összeg is, az adóm is. Most legalább már nem a román államféleségnek pengetek, hanem a sajátomnak, az önnön kis népemnek, pénznyelő masináimnak. Mekkora öröm, megnyugvás! Talán épp ezért bennem is lassan ismét sínre kerülnek a szómozdonyok, szennyes kosárba a kitámadottak, az elgázoltak, a hullák. Mekkora előrelépés!

Bent Cuba Gooding junior szórakoztat világmegmentőként, kint ellenben harangokat kongat az elektronika. Bizonyára végéhez közeledik a szentmise, Krisztus misztikusan előidézett testét és vérét veszi ilyenkor magához a maroknyi transzcendens hívő a hűvös, nedves templomban. Itt szinte mindenki katolikus, de szinte senki sem vallásos. A többség materialista nevelésben részesült, aztán átvedlett kapitalistává, az alázatosság helyett a jólét, a versenyszellem lett az ura, s azóta is azt hiszi, rátalált a helyes útra. Jól érzi magát, mondja, ez a legfőbb. Nekik valószínűleg, nekem meg mindegy – jelenleg.

Megetetem a malacaimat, megvetem az ágyamat, lefekszem. Kipihenten másként látja az ember a világot, még felhőszakadásban, ítéletidőben is.

Egyben biztos vagyok: nem akarok több felkiáltójelet földi életemben.

2010. január 1.

6 megjegyzés:

Karesz írta...

Szorítottam Neked, örvendek, hogy révbe jutottál! Ha jól értem, nem a világ végére költöztél, és ez örömmel tölt el.
Isten hozott(vissza)a rajongóid örömére!

ÉvaZsuzsanna írta...

Hogy idetaláltam, nagyon örülök, derűs önbizalommal teli sikeres újesztendőt kívánok!
Még újra jövök, mint sokan mások is...

Gurzó K. Enikő írta...

Köszönöm szépen, buék!

Spectator írta...

Isten hozta, ahova egyszer is elhozott onnan ide. Kivánok boldog újévet, s ne érezze többé az idegenséget, mert az is van.
Ha jól sejtem a Tisza partjára költözött.

Éva írta...

Isten vitt! - Isten hozott Enikő!
Éljenek az öröm felkiáltójelei :)

Alternative Revelation írta...

Isten hozott!
Gyorsan megismerted a magyar "valóság"/néhány szeletét/.
Bőven lesz miről írni, az egyszer biztos.
Szeretettel üdvözöllek ! és Buék