Bát áj’m fájn ≤ csupán ennyi: jól vagyok

Összetartozunk (a kép illusztráció)

A közelmúltban tulajdonképpen én nem jártam a halászbástyás fővárosunkban, és nem iktattam be magamat a főúri seregbe, sem a mennyeibe, s nem kurucosítottam a nevemet, és nem is kérte ezt tőlem senki. Csak úgy eljátszottam a gondolattal, a mi lett volna ha bizonytalanságával, hogy megbizonyosodjak afelől, jó-e így itt nekem, vagy sem, változtatnom kell-e magamon bármit is, vagy sem. Tudom, a kérdésem történelmietlen, és a feltárás is az, mely belőle fakadna, ám az illegalitások, határsértések most egyáltalán nem tudják lekötni a figyelmemet, s talán nem is fogják, feltéve, ha nem a magánéletem portáján kopogtatnak majd be az illetéktelenek, mint a "kékszakállúban". A földhöz kötöttségek, közösségi követelmények valójában nem hoznak lázba, én nem akarok históriát írni, sem forgatókönyvet, bár sejtem, akarva, akaratlanul is fogok, mert ez így van, amióta itt vagyunk, itt, az ígéretek és az Igék földjén, a nemzeti kisebbségek szigetén, távol a civilizációktól. Ez ekként lett belefirkantva az ősi nagykönyvbe.
A képzeleti adatmódosítás tehát csupán egy ügyetlen próbálkozás volt a részemről, egy vírusellenes oltóanyag melletti kiállás, mégis elvezetett egy olyan világba, amely a valóst és a kitaláltat, az igazat és a hamist ötvözte, s amelytől aztán szinte megcáfolhatatlan, kitámadhatatlan realitássá vált. Ki merte ugyanis kétségbe vonni, hogy én ezt tényleg megtettem. Hogy én többé már nem a délalföldi Gurzó vagyok, hanem a Zagyva-menti, Zirzen párti Gurzóczy? Egy illetlen kísérlet volt ez, egy tánc az olvasókkal és a hallgatósággal. És mily szemtelen! A lehetetlen megerőszakolása, s a lehetőségek összeelegyítése.
S benne volt eme kilengésemben a hivatalnoki kacsintás, amellyel az egyenruhába s egyenkörnyezetbe kényszerítettek azt jelezték undokul, fölényesen felénk, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk azon, szilárd alapokra épített apparátusnak, amelynek ők a szolgálói, kiszolgálói, apró sejtjei. Mert ha csak egyikük is kipörög a sorból, a rendszer összeomlik. Ha viszont a szomszédom bosszúból összetöri a postaládámat, semmi sem következik be a leírtakból, vagyis az emberiségre nézve semmi érdemleges, csak a kettőnk jövője alakulna picit másképp. Van azonban egy jó hírem is: a szomszéd kimondottan szeret engem, még verbálisan sem bántana, s ellenem irányuló ideák nem pattannak ki az elméjéből.
Tegyük fel továbbá, hogy a Polgármesteri Hivatal említett alkalmazottjának fontosabb teendője akad az enyémnél, ezért nem ér rá engem mint lázadót, különcködőt aznap fogadni. Ebben az esetben is maradok a régi, megőrzöm a kimondhatatlan nevemet, miután mindazoknak, kikkel „állami szerveknél” összefutok, újabb hasznos információt kell betáplálniuk túlterhelt, fáradt elméjükbe. Önazonosságom megőrzésével könnyítettem tehát a sorsukon.
Végezetül összegyúrtam egy drámai helyzetet, amelynek nem volt túl nagy értelme, amely hatástalannak bizonyult, nem okozott közfelháborodást, de amely bármikor előállhat, tetten érhet, kényelmetlen helyzetbe hozhat. Hisz nem tudom, mi fog történni velem holnap, miféle akadályok közé sodródok majd, így azt sem, miként fogok cselekedni a váratlan szituációkban. Nem zárhatom ki azt a lehetőséget sem, hogy egy szép napon tényleg Gurzóczynak kell majd lennem, következésképp a postás ismeretlennek fog bejelenteni a feletteseinél, akik folyamatos közlését bebetonozzák egy egész évezredre.
Persze azt a megoldást sem ejthetem, hogy ezzel a megtévesztő, fura névazonosítómmal fogok távozni az élők sorából, bevonulni a mennyei seregbe. Úgy menetelek majd az abszolútum, a vakító fény felé, hogy a járda muzsikáljon a lépteim alatt. Feltéve, ha férjhez nem megyek addig.