„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. január 26., kedd

Van, aki hidegen szereti

Tétován ácsorogtam a pénztár előtt, fillérek után kutattam a zsebemben, vártam, hogy fizessek. Nyakam köré kendőt font a szél, ebből állt a ruházatom. Nem szégyelltem, hogy nincsen rajtam cipő, s az sem bántott volna különösebben, ha csupaszságomat rosszallóan nyugtázzák. De nem szólt rám senki, vagy szólt, ám én nem hallottam. Mélyenszántó tekintetét éreztem a hátamon, és ez nekem elég volt, néma vágyaitól bizsergett, égett minden porcikám. Hirtelen hátra fordultam, bele akartam nézni a két szép szemébe, belehasítani az éterbe, s összefonódni a jelenlétével, örökre vele lenni s vele eggyé válni, de nem volt ott senki, ő sem, csupán egy nyomornyugdíjas matatott a zacskójában, amely úgy zörgött, mint az árva nyárfalevél. Sejtelmes ittlététől lúdbőrözni kezdett a hátam, fázni is kezdtem, de ezt senki sem szúrta ki. Csupán én, én érzékeltem. Mert ott volt, tudom. A kasszás azonban szólított, pengessem már le az értékvesztett fémérméket, persze udvariasan közölte ezt velem, és nem amiatt, mert szeretett, de nem is azért, mert nem voltam egyedül. A térfigyelő kamera a feje fölött lebegett, ő pedig félt a saját árnyékától. Átadtam neki, amit kért, majd picit sem megkönnyebbülve, folyton vissza-visszafelé lesve araszoltam ki vásárfiámmal a csarnokból. Kimentem a szabadba, a szabad ég alá, s ezzel egyből megszűnt a légkondicionáló okozta fizikai fájdalmam. Hetvenesek totyogtam előttem egy-két zsömlével, margarinnal a hónuk alatt, ódzkodtak a sikamlós műmárvány-lapok bizonytalanságától, próbálták kicselezni az eltévelyedett Eszmeraldát, aki csíkos műbőr táskájával felfegyverkezve indított ellenük támadást. Előle senki sem menekülhetett, a tarhálás muszáj-cselekedetté minősült ebben az ordító szegénységben. A téli napsugarak szabadidős sportautókon, úgy nevezett dzsipeken csillogtatták meg fényüket, körülöttük menedzserfélék grasszáltak a semmittevéstől kikerekedett fapofával. Még mindig pucér voltam, előttük is mezítelen, csupán a nyakam köré szőtt szélkendő védte meg testemet elfojtott szexuális vágyaiktól. Zavarukban undorítóan krákogtak a fülembe, miközben párducbundás nejeik tonnányi mindenfélét pakoltak be fontoskodva a palotanagyságú csomagtartóba. De jó nekik! De kurvára rossz nekik. A sétálóutca üres volt, mint mindig, csak ő volt ott, a nyomomban settenkedett egészen a kapumig. Kettőt forgott a kulcs a zárban, és máris egy meleg szobában voltam. Hűségesen követett, ebben bizonyos voltam, hisz mire mindent a helyére pakoltam, és a hálóba beértem, a takaró már nem volt az ágyamon, pedig fogadni merek rá, hogy indulás előtt rávetettem, és még a díszpárnákat is ízlésesen elhelyeztem a heverőn. Most pedig... Semmi sem volt már a régi. Távollétem alatt virágok nőttek ki az elszáradt gyökerekből, a roló nem zörgött, mint hajdanán, és a vízcsap sem csöpögött. Én pedig még mindig pucér voltam, de a kendő már nem volt a nyakamon. Láttam, amikor a keletről érkező tavaszias fuvallat lenyaldosta a nyakamról, felemelte a magasba, s elvitte messzire a templom tornyán át, nagyon-nagyon messzire, folyókon, patakokon és hegyeken túlra, oda, ahol üresen maradt koravén terek várnak bátorító hírfoszlányokra. Mihez kezdjek most?, nyúltam erőtlenül a batik után, mi számomra korábban kellemes emlékeket hordozott. A hirtelen jött magasságok és az öntörvényű távolságok azonban maradásra késztettek. Többé már nem kellett a matériába szorított zaklató múlt. Végigdőltem a matracon, mely forró volt, talán a leheletétől. Hát itt vagy?, kérdeztem, noha tudtam, hogy igen. Karjai derekam köré tekeredtek, és bársonyos, sima tapintású fátylat vontak körém. Kíváncsi voltam, észreveszel-e?, tapadt hozzám csendesen, belelátsz-e a dimenzióimba. S te belém láttál, hát eljöttem. Többé már nincsenek egymáshoz intézett kérdéseink, nincsenek egymással ütköző gondolataink, most már egyek vagyunk, egyazon irányba zuhanunk és emelkedünk.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

"És mégis mozog!"
Néztem, mert sehogyan sem tudtam megtenni, hogy ne nézzek az Ő szemébe! Néztem,láttam egy keveset, de éreztem nagyon! Homályos volt, mert fátyolos függönyt vont szememre a valóság kényszerű tudata.
S maradok névtelen, ha nem bánod, hisz úgy is tudod, ki vagyok, ha akarod.

sat. írta...

dicsőség Ősátánságának!
célba értünk - a nirvánába,
csak nem lemondással,
önfeláldozó szeretettel,
hanem pusztítással
- dekrisztianizálva
/keresztényietlenül.
így van ez rendjén
a dzsungel törvényei szerint:
pusztuljon a gyönge!
éljen a gép!
míg ki nem döglik mögüle is
a személytelen szemét

Melinda Matyas írta...

Nagyon jo volt, legjobban azokat az irasaidat imadom, mikor elkalandozik kepzeleted....es olyankor elkezded kisse szurrealisan latni a dolgokat...Nah, ez az amit szeretek!

Hunfalvy Memazdigh:* írta...

Köszönöm, Meli.