Hogyan épít a kőműves piramist?

A kép illusztráció

Vacogva jártuk az utakat, minden porcikánk reszketett a hidegtől, amely nem is volt annyira csípős, amilyennek hittük, sőt, még azt a minimális hőfokot sem érte el, hogy rendesen kirázhassa belőlünk az újkori nyavalyákat, háegyenegyeket. Valamely okból kifolyólag azonban mégis belerondított a terveinkbe. A fagypont alattiság jégvirágot fagyasztott az állunkra, s így eleve védetté tett a katasztrófákkal szemben, de megerősített olyan tekintetben is, hogy ne omolhassunk össze saját gondolataink súlya alatt.
Igazából modemet kerestünk a számítógéphez, hogy felkerülhessünk mi is szépen a világhálóra, ha már a felsőbb tízezerből zsigerből kizártak még mielőtt megszülettünk. Melengető reménysugarak cikáztak el az orrunk előttünk, főként miután a vörös termékmenedzser-asszony szórólapnak nevezett vaskos reklámfüzetecskét nyomott a kezünkbe, s számára érthetően elmagyarázta, mit ír a paksamétában. Összhangban bólogattunk a hajasbaba hallatán, mondván egymásnak, ez igen, ez aztán érti a szakmáját.
Mi is gyorsan megértettük, hogy ebben a jól képzett közegben nem sok esélyünk maradt a munkaerőpiacon, mi több, még labdába sem rúghatunk.
Ám aztán megcsörrent a telefon, és Wilson (sajnos nem a Doktor House-béli) ajánlatot tett. Aláhúzta, ő tudja a megoldást: sok munkával versenyképes jövedelemre tehetünk szert.
De jó.
Na jó, egyeztünk bele a találkába, amelyre pálmafákat helyettesítő óriásfikuszok árnyékában került sor, egy lepukkant belvárosi pizzériában, ahol Wilson1 (alias Wilson) laptopja s rostos gyümölcsleve mögül többször elismételte, amit már korábban is leszögezett, hogy rengeteg lemondással és türelemmel pénzre s álomutazásokra tehetünk szert. Előadását számos plasztikus példával illusztrálta, s mellékesen megjegyezte, csupán kétszázötven dollárunkba kerülne bejutni a milliomosok táborába. Semmit sem kell tennünk (mégsem?), csak azt, vagyis ezt: fütyörészve, netezve hatványozottan aktív tagságot toborozni. S ha erre hajlandók vagyunk, ha még hozunk egy embert magunkkal a (munkás)klubba, s a választottunk is hoz majd magával egy másikat, az a másik pedig egy továbbit, akkor betelnek a matrixok, a hézagok, helyükre gördülnek az alapkövek, és felépül a piramis. Karrierünkre, előmenetelünkre nézve az építkezés mindennél jelentősebb, mivel mi – mint szervezők, kőmérgesek – egyazon táborba kerülünk a fáraókkal, többek között Bill Clintonnal, aki rettenetesen örvend majd ennek az ismeretségnek, és közvetítőkön át egyből fel fog ajánlani nekünk és a párunknak egy hatnapos szállást a földgolyó legpazarabb szállodáinak egyikében. Csupán rajtunk múlik, hol és mikor. Végezetül pedig visszakerülünk az alapokhoz, a bölcsődébe, s újabb kétszázötven dolláros befektetéssel kezdhetjük előről a szórakozást, a szövögetést. A „munkát”.
Hát ennyi. Nos, mit szólnak ehhez? Megnyerte a tetszésüket?, kérdezte Wilson2 (alias Wilson1) hatalmas önbizalommal, és nagyot kortyolt a nektárjából.
Hát persze, néztünk ki naivan a fejünkből, és kínunkban ismét szopogatni kezdtük a szénsavas üdítőt. De hát... De hát, makogtuk kétségbeesetten, hisz válságérzetünket a bubis ízetlen ital csak elmélyítette, nekünk most nem rózsaszín államf(elh)ők, méregdrága lötyögések kellenek, a mindennapi betevő biztonságára a végsőkig kiéhezett, a felemelkedésben, a jólét megszerezhetőségében, ingyenességében még reménykedő rabszolgák, akiket kedvünk szerint irányítgathatunk, kijátszhatunk és átverhetünk, sem feljebbvalók, császárok, úrhatnámok, akiknek még fizetnünk is kell azért, hogy dolgozhassunk. Nekünk egy ajándékállásra lenne szükségünk, amelynek van ugyan ára, de nem pénzbeli, egy akciósra, amiért nem kell pengetni, amelyet mint szükséges rosszat a nagyok csak úgy kidobálnak az ablakon, és mi kapkodhatunk fejvesztve utánuk.
Nem mintha finnyásak lennénk – botladoztunk tovább erkölcsileg a harmadosztályú éttermi pizza illatában. – Ügyünk másfelől közelítendő meg. A kérdés ugyanis ez: megengedheti-e magának egy kelet-közép-európai munkanélküli azt a luxust, hogy ne pengessen le nyomban kétszázötven dollárt egy társadalmi pozícióért, egy státuszért, egy fogodzónak tűnő hóbortért, és elhessegessen magától egy ekkora unaloműző lehetőséget? Egy virtuális sétát Bill Clintonnal és az univerzum leggazdagabb egzisztenciájával? Lemondhat-e a piramisépítés örök rejtélyébe való beavatásról? A szociális függetlenségről? Megfoszthatja-e magát puszta restségből, gyávaságból a hatalomra jutástól, majd a hatalomról való ismételt lemondás gyönyörétől, az alávetettségtől? Az élettelen pálmafáktól és a laptopos Wilsonoktól?
Válaszoljak-e Önök helyett ezen kérdésekre?
Nem. Inkább leverem cipőmről a sarat, orromról a havat, és földhözragadt exisztenciámban keresgélem tovább barátommal a kiutat a kétkezűek valós szegénységéből.

2010. január 5.