„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. március 19., péntek

Építészettörténeti rezümé Csákon (+ egyéb érdekes olvasnivalók)


Még megmenthető lenne a város régi arculata



Vannak még úgynevezett erdélyi vidékek, amelyek a szó szoros értelmében sosem tartoztak Erdélyhez, és amelyek múltját nem tárta fel sem régész, sem történész. Ezen sejtelmes, titkokkal, meglepetésekkel teli életterek egyike a bánsági Csák, közismertebb nevén Csákova, a Temesvártól alig 30 kilométerre fekvő mezőváros.


Csák, amely akár Csákvár is lehetne, hisz egyesek máig így nevezik, a nyáron került igazán közel a szívemhez, olyannyira, hogy az általam megközelíthető kisvárosok közül a kedvencemmé vált. Pedig hát elég sokra tehető azon települések száma, amelyek első látásra levettek a lábamról. Csák azonban mindenek fölé került. Pedig hát nincsenek sem dombjai, sem hegyei, sem kastélyai, csupán egy hatalmas piactere van, amely azonban igazi kóstolót ad a középkor óta rajta áthaladt rendszerekből és ízlésekből. Van itt kérem szeletekbe sűrített középkor, török megszállás, osztrák uralom, magyar felvirágzás és román nemulass. Csupán alá kell nézni a hulló, málló vakolatnak, és egyből feltárul ennek a helyszínnek a szépsége, bája, barokkos nagyvonalúsága, klasszicista eleganciája.

A közgyűjtemény székhelyén persze ennek a sokrétűségnek semmi nyoma. A könyvtárrendező múzeumőr, földijeihez hasonlóan Olténiából érkezett ide, s nem tud magyarul, se németül, mi több, csodálkozik, hogy mi azon csodálkozunk, miért nincsenek képviseltetve a Csáknak sokáig tartást és hírnevet adó svábok az alapkiállításban. Mondja, ő nem tudja, ő új ezen a vidéken, és abból az ősi anyagból rendezte be a tárlatot, amit a padláson és egyéb eldugott zugokban, sarkokban talált. Szemünk állásából valószínűleg nem hiszi el, hogy mi elhisszük neki: ama bizonyos dugi helyeken csupán a román földművesek használati tárgyai porosodtak évtizedekig. „Örömünkre” még hozzáteszi: majd még hoz Olténiából pár konyhai eszközt, hogy gazdagabb legyen a mutogatnivaló műtárgy.

Pár percre halotti csönd ékelődik be közénk.

Aztán szóba kerül a várból megmaradt 14. századi csonka őrtorony, vagyis a kula, amelyet nemrég hozatott rendbe a város, de csupán félig, mert a teljes rendbetételt nem lett volna miből finanszírozni. Informátorunk jelzi, éppenséggel kinyithatja az épített ritkaság ajtaját, mert nála vannak a Csák féltett kincséhez vezető kulcsok, de, állítja, egy belső lépcsősoron kívül nem igazán van mit ott szemügyre vennünk. Amúgy is, már megérkezésünkkor figyelmeztettek a polgárőrök, életveszélyes lenne oda bemenni, elégedjünk meg a lábainál üzemeltetett tenyérnyi strand kínálta kikapcsolódási lehetőségekkel. Szófogadó érdeklődőkhöz illően lemondunk a látogatásról, de felmerül bennünk a kérdés: mégis mihez kezdenek majd a helybeliek, ha véletlenül betéved hozzájuk egy valódi turistacsoport, esetleg az innen elszármazottak unokáiból verbuválódott németországi egyesület, szövetség, amelynek tagjai talán még hallottak arról, hogy Csákon már a 20. század elején működött egy mozi, s a napilapot olvasó vidéki lakosságot hében-hóban vándorszínész-társulatok, nívós fúvószenekarok szórakoztatták.

Csáknak ma már nincs se mozija, se napilapja, se nívós rezesbandája, 2004 óta újból van viszont városi rangja.

A kávézónak minősített kocsma megtekintését persze útba ejtjük, hisz az ingatlan oszlopokon nyugvó árkádjai régi korokat idéznek: feljegyzések szerint itt terült el egykoron a török város, amelyből viszont nem sok maradt meg: az italozón kívül egy, már használaton kívüli oszmán hidacska élte csak túl a viharokat. A leépülés, a romlás, a nemtörődömség sajnos alapmagatartássá vált Csákon, része lett a mindennapoknak.

Ettől függetlenül (avagy inkább a részeként) az igen sokat kóstáló hőszigetelő nyílászárók itt is piacvezetők: a főtéren álló barokk szobrokkal együtt alakítják a városképet. Fehérségük és csillagászati áruk az önkormányzati atyákat is megbabonázhatta, a lakosság felkentjei ugyanis a természetes szépségű fa helyett az ordináré műanyag mellett törtek lándzsát, amikor arról kellett dönteniük, miféle ablakokat, ajtókat szereltessenek be a renovált, kicsinosított historizáló Városházába.

Egyedül a mellékutcákban megbúvó óriási porták tartják még eredeti formájukat, talán annak köszönhetően, hogy a főutaktól aránylag távol eső várost eddig elkerülte a túlzott, erőltetett iparosítás, így a svábok által elhagyott épületekbe, ha be is költöztek a legújabb kori betelepítettek, az a rendszerváltás után történt, vagyis nem olyan régen. A modern, fejetlen arculattervezésnek, avagy arculatrombolásnak tehát még elejét lehetne venni, a főtérnek parkosított jelleget adni, felfrissíteni, kipofozni, barátságosabbá tenni (beleértve eme reurbanizációba a szürke járólapok eltávolítását és az otromba narancssárga szemétgyűjtő ládák lecserélését).

Csák első ízben az 1332-1337. között keletkezett évi pápai tizedjegyzékekben szerepel egyházas helyként, neve szláv eredetű személynévből alakult ki. Kezdetben a Chag (1334), Chaak (1335) volt használatban, majd a török hódoltság alatt (1769–1772) a név délszláv képzővel ellátott megjelenési formája, a Czakova terjedt el. A románok és a németek a település szerb elnevezését vették át, ám a 19. században a magyarosított Csákovár/Csákóvár névalakot is használták (a Csakovar már 1780-ban feltűnik az oklevelekben). Bár az 1898-1912. közötti helységnév-rendezéskor a középkori változat nyert ügyet, a magyarok ma is inkább Csákovaként említik.

A 14. században a Zsidói családnak volt a birtoka. Védműve ennek az időszaknak a végén, 1390-1394. között épülhetett az akkori Temes partján, azzal a céllal, hogy a Temesvárról az Al-Dunához vezető utat ellenőrizze. 1395 szeptemberében hasznossága, fontossága be is bizonyosodott: Zsidói Miklós és Marc(z)ali Miklós temesi ispánok ugyanis itt győzték le a rájuk rontó törököket. 1395-ben azonban a főispán úgy vélte, jobban jár egy Bihar megyei birtokkal, ezért feladta Csákot, amely egyenesen a király, Luxemburgi Zsigmond tulajdonába ment át. A Zsidóiak (Miklós, István és György) 1401-ben kapták, avagy szerezték vissza a koronás főtől, nevüket is ekkor változtatták Csákira. Ezen bánsági famíliából eredeztethető egyébként a Magyarország későbbi történetében fontos szerepet betöltött, grófi címet szerzett, kapott Csáky család.

A 15. század végére már a teljes uradalom a Csákiaké. Ebből a Csáki Miklós által felhúzott vízivár körülbelül két hold területet foglalt el, és mivel minden oldalról a Temes határolta, lakói csak egy csapóhídon át mehettek be a községbe. Palánkokkal és vízgátakkal 1463-ban látták el, beosztása, kiterjedése módosult az idők folyamán. A Dózsa György hadai által 1514-ben elfoglalt védműből mára csak a 23,7 méter magas, három emeletes, nyitott, pártázott teraszban végződő, lőrésszerű keskeny ablakokkal ellátott, és 8 méterig felnyúló támpillérekkel megerősített téglatorony maradt meg (a karlsruhei levéltárban található tervrajz szerint a csáki egy hat bástyás, négyzet alaprajzú vár lehetett). Mivel átfogóbb ásatások, kutatások nem zajlottak egykori területén, illetve felületén, csupán a legkézenfekvőbb információk állnak a rendelkezésünkre. Tudjuk például azt, hogy a strand, a vasúti megállóhely és az önkormányzati épület által közrezárt telken magasodó kula falvastagsága az alapoknál a 2,7 métert is eléri, a legfelsőbb szinten azonban „csak” 1,1 méteres, szakszerű konzerválása, turista-látványossággá tétele pedig még várat magára.

Teljes homály övezi továbbá a Csák közelében egykoron elterült Tót-Csák (Tothcsaak) nevű helység múltját is, amelyről 1370-től 1417-ig vannak adataink. Érdekes még a mai Csák területén feküdt Szenderő: erről az élettérről 1327-ben esik első ízben említés, abban az esztendőben, amikor a Panki família tagjai megosztoztak rajta: Dobó és János Szendrő egyik felét, Máté és Pető a másik részét kapta meg ekkor. Az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékben Zenderev és Zunduru a neve, 1473-ban pedig Cserivár (Temesrékástól délre feküdt) tartozékai között található. 1507-ben Szobi Mihály, majd Werbőczy István volt az ura.

Írott forrásainknak megfelelően a Csákiak 1551. szeptember 18-ig bírták Csákot, mindaddig, amíg a rác lakosság árulása miatt a törökök kezére került, ők pedig egy ide szervezett náhije székhelyévé tették. Egy 1605., illetve 1606. évi oszmán földleírásban már Ruméliához tartozó hódoltsági városként és kerületi központként szerepel. A védmű és a régi magyar település között ez idő tájt török város épült ki, ennek vásártere a mai főtér helyén állott, prosperált (az erre utaló nyomokról már beszámoltam).

„Aliék” bizonyára jól érezték magukat Csákon, hisz csupán Savoyai Jenő zentai győzelmének hírére, azaz 1697-ben adták fel félig-meddig, erősen keserű szájízzel az itteni terepet. Újabb fordulat az 1699. évi karloviczi békekötés után következett, hisz a Bánság hegyvidéki részéről, valamint Olténiából és Erdélyből a kivonulók románokat telepítettek be az állítólag elnéptelenedett Csákra s környékére. A szerződés kitételeinek megfelelően a vár lerombolásának a gondolata is napirendre került. A császári kormány 1701-ben Marsigli Alajost bízta meg a nagy szolgálatot tett erőd lebontásával, ám ő visszautasította a felkérést, mire a császári kormány Oettingen Farkas grófot jelölte ki a feladat teljesítésére. Utóbbi 1701 nyarán és őszén tett eleget a parancsnak, olyannyira, hogy csupán az őrtornyot hagyta meg az utókornak.

1716 augusztusában a törökök végleg elhagyták Csákot. 1722-ben a temesvári kormányszék kezdeményezésére német- és magyar ajkú iparosok telepedtek be a városba, 1724-ben pedig Crausen János kamarai főtiszttartó kezdeményezésére s közbenjárására 30-40 pfalzi, frank és svábföldi családok kaptak itt szállást. Ugyanekkor a plébániát is visszaállították. 1733. után Mercy tábornok hívására olaszok is jöttek, aztán spanyolok, majd 1740-től ismét németek. Ők a már felsorolt távoli régiókból, valamint Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, Luxemburgból, Lotaringiából, Sziléziából, Felső-Magyarországról és Erdélyből indultak útnak. 1744-ben 30 bregenzi család érkezett, ők a lelkészüket is magukkal hozták. Mind közül végül a német városrész lett a legjelentősebb: ez a szerbek lakta negyedtől délre alakult ki, a beszélt nyelvjárások közül pedig az északi rajnai frank típusú vált meghatározóvá.

Ezen események közepette 1743-ban a württembergi dragonyosezred alakulatai számára Engelshofen táborszernagy lovaskaszárnyát emelt a régi vár belső telkén (a helyőrséget 1889-ben számolták fel, és ezzel jelentős jövedelemtől fosztották meg a polgári lakosságot). Ennek persze léteztek előzményei, hisz 1723-1778. között a katonai, majd kamarai igazgatás alatt álló Bánság egyik kerületének volt Csák a székhelye, s már 1726-tól honvédelmi testület állomásozott itt, amely egység a fennmaradt vártorony felhasználásával alakította ki a kaszárnyáját.

A hadi ügyek ápolgatása, erősítése mellett az oktatást és a hívek lelki gondozását sem hanyagolták el a csákiak: 1728-ban például felépítették a római katolikus iskolát, 1732-ben pedig letették a pápista templom alapkövét, jóllehet a bekövetkezett háborús idők miatt a templom csak 1741-re készült el. 1738-ban ugyanis a Dunán átkelő Tos Mohamed szerászker Pancsova eleste után, szeptemberben Csákot is elfoglalta, s katonáival két hónapig tivornyázott a településen. Ennek a betörésnek tulajdoníthatóan futottak szét a „németek”, akiknek lakásait, no meg a fiatal istenházát román és szerb ajkú csőcselék fosztotta ki, dúlta fel. A megrémült svábok csak az 1739. szeptember 1-én kötött béke után mertek visszatérni tűzhelyeikhez, ahol számuk jelentős mértékben megnőtt.

1778-ban újabb fordulat következett be Csák históriájában: a terebélyesedő helyiséget Temes vármegyéhez csatolták, majd 1791-ben Felső-Magyarországról, egészen pontosan Nyitraújlakról 27 magyarul beszélő családot telepítettek be a hatóságiak. Ők a mai Aurel Vlaicu utcában nyertek szállást.

Csák történetéből természetesen a zsidóság sem hiányzott: A közép-európai városokhoz hasonlóan a Mózes-hitűek itt is elég korán, már a 18. században megtelepedtek, és 1780-ban létrehozták a hitközségüket, amely 1828-ban 126 tagot számlált. A közösség 1863-ban emelte fel második zsinagógáját, ezt azonban 1959-ben lebontották. Lehet, európai analógiákat és világpolitikai okokat kéne keresnünk arra, hogy 1882 szeptembere s decembere közt antiszemita megmozdulások zajlottak Csákon: a tüntetők röpiratokat osztogattak és betörték a zsidó házak ablakait. Ennél súlyosabb atrocitásokra azonban nem került sor. Mára mégis teljesen eltűntek az izraelita vallásúak a bánsági városkából.

Tovább göngyölítve a história fonalát: 1823. április 23-án I. Ferencz király mezővárosi kiváltságokkal ruházta fel a helyiséget, jogosan, mivel 1828-ban már 3424 lakója volt, köztük 201 iparos és 51 kereskedő, marhavásárai pedig népszerűnek számítottak a régióban.

A felvirágzás üteme mégsem volt töretlen, hisz 1873 augusztusában és szeptemberében Csákot is elérte az egész kontinensen végigsöpört kolerajárvány, amelynek kilencvenhatan estek áldozatul. 1898-ban újabb csapás érte: a község legsűrűbben lakott területén, a piactéren támadt tűz, amelynek a királyi járásbíróság épületén kívül a közalapítványi uradalmi magtár és számos lakóház is martalékává vált. Máig megmaradt viszont az oszlopos árkádokkal, árucsarnokokkal bővített török ingatlan, az emeletes községháza s az előtte kialakított Erzsébet-liget egy szegmense, valamint a vele szemközti Nemzeti Szálló, amely funkciójától megfosztva, lepusztult, lerongyolódott állapotban várja megmentőjét. Innen elindulva, s a Városháza utcán áthaladva jutunk el az 1879–1881. között emelt neogót római katolikus templomhoz, majd az iskolanővérek polgári s elemi leányiskolájához, amelyet a község 1895-ben építtetett. A főtér egyik leágazásaként terjed keleti irányba a Temesvári utca, amelynek egyik oldalán az 1768-ban épült szerb, a másik oldalán pedig az 1900-ban emelt román templom áll.

A község lakóinak jóllétére utalt, hogy a 19. században öt pénzintézetet tartottak fenn, az anyagi prosperálásnak tulajdoníthatóan pedig a társadalmi-kulturális élet is igen színessé, pörgővé vált: a társaskörön és az olvasóegyleten kívül a közművelődés szolgálatában állott a szerb egyházi dalárda, a román és a magyar dalegylet (utóbbit Doby László gyógyszertáros szervezte meg 1897-ben), 1895-től a német sportklub, az önkéntes tűzoltó-egyesület, a polgári lőegylet, a temetkezési és az általános betegsegélyző. A város forgalmát, látogatottságát, fejlődését lényegesen fellendítette az 1893-ban átadott vasútvonal, amely által az itteniek a széphelyiekkel teremthettek gyors kapcsolatot: 1893-tól Zsebellyel, 1895-től Bókával is hasonló összeköttetésre nyílt lehetőségük. Noha az elektromosságot 1912-ben vezették be Csákra, állandó filmszínházát egy esztendővel korábban, 1911-ben avatták fel. Ez egyáltalán nem meglepő, mivel a publikum ekkor már aszfaltozott járdákon sétálhatott el a moziig: az utakat ugyanis 1882-ben modernizálták.

Csák az iparosítás terén is élen járt: itt volt az 1889-ben létesült Első Csákovai Hengergőzmalom Társaság székhelye, az 1891-ben megnyílt szódavízüzem (amely 1905-ben két másikkal egészült ki), Tikátsch Rikárd és Piszk Mór 1904 óta működtetett ecetgyára, s a szintén Piszk Mór által üzembe helyezett likőrgyár. Húzó gazdasági ágazata mégis a mezőgazdaság maradt, mi több, mint láttuk, ipari üzemeinek a többsége is a környék agrárterményeit dolgozta fel. A kertészetben az újburgonya termesztésének a meghonosításával játszott úttörő szerepet. Eredményessége részben annak volt betudható, hogy az 1884-ben átadott tanonciskola mellett 1885 óta egy magyar tannyelvű nívós földmívesiskolával is büszkélkedhetett a város, így a képzett utánpótlás biztosítva volt.

A haladásra, a szellemi táplálékra való igényt jelzi, hogy 1880-tól nyomda, illetve könyvkereskedés is működött Csákon. Az 1882-ben alapított Csakovaer Zeitung-ot két évtizednyi német nyelvű megjelenés után tulajdonosa, Peter Gradl, és főszerkesztője, Viktor Wittlin 1903-ban magyar nyelven, Csákova és Vidéke néven indították újra. Ebben a formában a lap 1915-ig jelent meg. Zökkenőmentes történetét a nyomdászok 1906. évi sztrájkja rázta csak meg.

Csákot 1920-ban csatolták Romániához, rác lakosságának egy része ekkor hagyta el, költözött át Szerbiába. A város kálváriája a második világháborút követő deportálásokkal folytatódott: 1945. január 14-én a szovjetek 66 német nőt és 46 férfit hurcoltak el kényszermunkatáborba. A tragédia nem szegte a meghurcoltatástól megmenekült svábok kedvét, akik a továbbiakban is tettek róla, hogy a csáki épített örökséget és hagyományaikat megőrizzék. A település lerobbanásához vezető végső csapást Ceauşescu kommunista diktatúrája s az állami vezetés 1972-ben napvilágot látott szisztematizálási terve jelentette, hisz utóbbi azt célozta, hogy Csák lakott területét a felére csökkentsék. A rossz szándékú „fejlesztés” szerencsére nem valósult meg, a német ajkú lakosságot azonban ez már nem tudta visszatartani. Zömüket a nyolcvanas években árusította ki a román állam, a többiek a kilencvenes években hagyták el őseik szülőföldjét. Kivándorlásuk mély, látható, s talán jóvátehetetlen nyomokat hagyott a településen.

4 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

De szerettem volna egy-két fotódat is látni Csák épületeiről!
Azért a cikket is örömmel olvastam.

Hunfalvy Memazdigh:* írta...

Technikai problémák miatt anyagonként egyelőre csak egy képet tudok feltölteni.
Köszönöm. Szép hétvégét!

Spectator írta...

Örömmel olvastam a Csákról írottakat. Sajnálom én is a fotók hiányát, de így is izgalmasnak tűnt a település históriája, amely éppen olyan szomorú, mint a magyarság történelme.

Hunfalvy Memazdigh:* írta...

Rá kell kattintani a szöveg alján lévő "zöld" linkre, az Örökségre, s ott látható néhány kép.
Esetleg a facebook-on, a képtárban.
Minden jót, egészséget, békét!