Bejegyzések
hangtalanul sírt mint egy megcsonkított rabszolgalány nagykorúsítása után.
Gyolcsszoknyája belelógott a porba, kendőjét a fagyos hegyre fújta fel a szél,
védtelen teste egybenőtt a csúcsokig felvonaglott faáradat méregzöld tömegével.
Ajkaiból rózsaszín rügyek pattantak ki, s az eget beragyogták a tavaszfények.
A módos család körbeülte az asztalt, amelyre házi zsír és tojás nehezedett,
rumos szelet járt a gyermeknek, hogy ne kiabálja túl a beszédes öreget.
Apus maradt a rizses hurkánál, katonaként szokott rá az adománypakkból,
amit otthonról küldtek neki még akkor, nehogy csúnyán elerőtlenedjen.
Bekapott mindent, társai a lábainál hevertek halomban, gebén, éhgyomorral.
Porcelántányérjaikat gondosan kinyalták, csak a leszopott bőr maradt rajtuk,
és a sok állatcsont, amelyekből az apróság kísértet-várat épít magának este.
Mire lefektették magukat, a konyha kihűlt, jégvirág kopogott be az ablakon,
és a hó betolakodott az ajtón, a küszöbön hagyva a tavaszt, üdüljön a lány is.
Ki koldusként nézte a magaslatot, várta, hogy egyszer ott neki is helye legyen.
Aztán pördült, csipkés szoknyája hullámzott, haja belekócolódott egy görbe ágba,
honnan bimbók pottyantak le az alvilág gyepére, elvegyültek a bogár-táncban.
Kötényéből életadó gondolatok röpültek szét, vegyültek el gondtalanságból
buján az emberforgatagban, és mint a vadócok köptek bele a romlás poharába.
A lány kinyílt, ruháit levedlette, a család bezárkózott füstöltkolbász-házikójába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése