Rend a lelke mindennek

Odahaza a város határából már szemügyre vehettem a legközelebbi falut, itt, ha végignézek az utcán, még a szomszédos portára sincs rálátásom. Annyira girbegörbe errefelé az összes sétány és sugárút. Legalább annyira, mint a kisebbségi életpálya – másutt. Nem mintha hiányolnám a betekintési lehetőséget a velem egyazon égbolt alatt élők intimszférájába, ám ami az ex-osztrák részeken a rendet jelentette egykoron, az itt ismeretlen, és talán még korlátoltságnak is tűnne (amiként odaát, a kamaszkorát élvező román földön ma fantázianélküliségnek számít). Ide nem ágyazta be magát a rizsporos parókájú birodalmi mérnökök pontossága, igényessége, s így annak a bizonyossága sem létezik, hogy bármerre is indulok, nem fognak meglepetések érni. Az én Habsburg-gyökerű világomban viszont mindig a községközpontban magasodik a templom, mellette az iskolaépület és a polgármesteri hivatal. Aztán a postahivatal, a rendőrség, mind-mind előre megtervezetten és megfontoltan. Nem csak úgy odabiggyesztve, beszorítva két bokor közé, hozzávetőlegesen, esetlegesen felépítve, hanem derékszöget, szabályos mértani formákat alkotva, kifogásolhatatlan látványarchitektúrát nyújtva. Abból a világból tehát, amihez hozzánőttem, semmit sem találok itt meg, jóllehet, mint mondják és igazolják, az is a mi hazánk, ez is a mi hazánk, hisz elvégre egyazon ország lakói, felvirágoztatói, kiteljesítői voltunk (és maradtunk – lélekben).

Mindezeket azért írom ide le ennyire lelkiismeretes részletességgel, mert az egyik legkedvesebb ismerősöm tavaszi nagytakarítás gyanánt rendteremtésre intett (többek között). Mondtam is neki, ami az én szétszórtságomat illeti, bizonyára téved, mert emlékszem, engem már az óvodában arra oktattak, hogy nem szép dolog kilógni a sorból. Ezt különféle kommunista módszerekkel igyekeztek elmagyarázni. Először is rám erőszakolták a műszálas kék-narancssárga sólyomegyenruhát, amelybe már akkor beleizzadt a gyermek (ha vigyázott magára, ha nem), amikor még fénytávolságok választották el a hormonháztartástól. Aztán – szintén nyomásgyakorlásként – az elvtársak azért is kiverték a biztosítékot, ha a többiekétől eltérő uzsonnás táskába csomagolták be szüleim a szintén egységesített kőkemény elemózsiát. Ez a fajta móresre tanítás az iskolában folytatódott, ahol a tornaterembe csupán fehér talpú fehér tornacsukában, úgy nevezett teniszcipőben, fehér pólóban és piros rövidnadrágban volt szabad belépni, hancúrozásról, ugrabugrálásról ugyanis szó sem lehetett. A csak verejtékkel, temérdek kenőpénzzel és sok-sok ismeretségi kör lefizetése által beszerzett szerelésben úgy kellett ide-oda masírozni, normákat teljesíteni, bakot ugrani, mint a hadseregben. De tényleg. Ha nem érted el a kívánt szintet és nem teljesítetted a normát, mehettél hajót húzni. Hiába voltál jeles irodalomból, zseni matekból, és hiába hánytad nagyszerűen a cigánykereket, vágtad a spárgát, ha öt perc alatt nem futottad körbe háromszor a tanoda alkotta városnegyedet, nem értél semmit, sőt, egyenesen bebizonyítottad, hogy selejt vagy, alkalmatlan a kommunista életforma művelésére. Egy ízben akkora sallert kaptam azért, mert ennek kapcsán kinyilvánítottam a(z ellen)véleményemet, hogy bizony rendesen kicsattant tőle az arcom. Pofozkodós tornatanárom végül nem úszta meg szárazon agresszív perverzkedéseit, hisz piszkos múltja miatt a forradalom után szabályszerűen meghurcolták, még ki is rúgták (de csak a sulinkból...).

Na de verekedős pedagógusból egy egész csokorra való akadt híres gimimben, jóllehet, ez még nem jelentette azt, hogy belőlünk kihozták a legjobbakat. Mi több, minél többet püföltek bennünket, annál rosszabbak és gyűlölködőbbek lettünk, és néha, sőt, egyre gyakrabban még egymással is hajba kaptunk. A csataszellem annyira belénk ívódott, hogy most már csak röhögni tudok ezeken a régi történeteken, ahelyett, hogy bűnbevallóan, szemlesütve ülnék a templomi sötétségben.

Ettől függetlenül a frász bennem maradt, és talán mára mániává is enyhült. Mással képtelen vagyok megmagyarázni ugyanis azt, miért idegesít, ha a fogkefémet délután nem a szokásos helyén találom, ha az ágyterítőm gyűrötten vár haza, ha a törülközőmre a takarítóeszközök között lelek rá, ha..., ha... Ha semmi sem oda kerül, ahová én akarom. Az én törvényeim szerint ugyanis a könyvnek a polcon a helye, nem az íróasztalomon, sem a tévé mellett, vagy a kávés csésze alatt, a bögrémnek pedig a konyhaszekrényben, és nem a számítógépemen, de a tél elmúltával, kifakadásomat elkerülendő, a bakancsoknak is vissza kell kerülniük dobozaikba. Ki nem állom például, ha az ajtón belépve belebotlok a család teljes csizmagyűjteményébe. Ezt a rendet, az én törvényeimnek engedelmeskedő fegyelmet szigorúan meg is követelem mindenkitől. Akár még álmomból is képes vagyok magamhoz térni, s nekilátni a kutakodásnak, ha eszembe jut egy régóta nem használt kedves mütyür, amelyet már hónapok óta nem láttam. Ha nem így cselekednék, szükségállapotban semmit sem találnék meg (nem mintha a keresett tárgy egyébként mindig elsőre a kezembe akadna).

Vérembe ívódott rendteremtési mániám azonban, úgy tűnik, most már a külvilágra, mások magánéletére is kiterjed. Szombaton ugyanis kimentettem az egyik ismeretlen polgártársnőmet a lángok közül. Pedig valójában nem is tettem semmit, csupán észre vettem, hogy ég a ház a feje felett, ezért értesítettem a tűzoltókat (illetve megkértem valakit, hívja fel sürgősen az illetékeseket). Nem tudom viszont, hogy ő – mint potenciális áldozat – örült-e hősies fellépésemnek, avagy nem (lehet, öngyilkosságra készült), én mindenesetre néhány óráig megváltónak, messiásnak éreztem magamat, és ez annyira, de annyira jól esett ebben a hatalmas felfordulásban.