„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. december 10., péntek

A nagy dobás



Fegyencként ültünk a szürke osztályban. Szürke volt a pad, amely felfogta a fejünket, ha lebukott, szürke a tábla, amelyre szürke tekintettel bámultunk, és szürke a tanárnő, aki viszont egy vörös pálcával csapkodta ütemesen a tenyerét. Olybá tűnt a szürke egyenköpenyében, mintha egy felkiáltójelet tartott volna folyamatosan a kezében, hegyét felénk irányítva, fegyverként. Sokszor már annyira nyomasztó volt az ottlét, hogy fáradtságomban színekben kezdett káprázni körülöttem minden, ilyenkor még a hadúrnőt is színesnek véltem, aminek ő egyáltalán nem örült, főként a vicceimnek nem, amelyeket el-eleresztettem. Oldani igyekeztem a feszültséget.

Kaláris, álljon fel! – ordított rám ilyenkor, és nagyot csapott pálcájával az asztalra, miközben a megerőltetéstől összes hamuszürke foga kivillant biggyedt fekete ajkai közül. – Velem ne tréfáljon, húzza ki magát! Vegye tudomásul, holnap az egész osztálynak reggel 6 órára kell bejönnie az iskolába. És csakis maga miatt! Mindenkit a sportpályán lássak teljes szerelésben! Megértettük? – kérdezte, holott tudta, hogy meg.

Másnap reggel 6 órakor tényleg megjelentünk a sportpályán, amely ugyanolyan szürke volt, mint az iskola többi része. Rajta feszengtünk vigyáz állásban és szürke melegítőinkben, mint az elkábított kísérleti egerek. A pálya derekának magasságában egy lóca hűsölt a hosszú lábú reflektor árnyékában, ezen az ülőalkalmatosságon kellett kézen állnia annak, aki nem teljesítette a normát. Ezúttal ojnalabdát dobatott velünk a hárpia, s mivel mindenki elbukott a próbán, előbb-utóbb mindenki felkerült a lócára, ám csak két percig maradhatott ott, hisz harmincan voltunk összesen.

A nap tehát jól kezdődött, ennél jobbra nem is számítottunk. Így nem ért csalódás, amikor ugyanő fél tizenegykor a hajánál fogva vonszolt fel egy 8 évest a lépcsőkön a negyedikre, mert a szerencsétlenje belealudt a szürkeségbe. Tiszta vér lett minden, a falak is, meg a korlát, ám mi ezt nem észlelhettük a szemünkre növesztett szürkehályog miatt. De tudtuk.

Kész öröm volt ezek után hazamenni, s elővenni a szürke jegyzetfüzeteket, amelyekbe szürke tintával kellett megörökítenünk szürkeállományunk legújabb szerzeményeit. De csak betűk és számok jöttek ki belőlem, hiába erőlködtem, hiába akartam én fát rajzolni, mert nem ment. Talán bele kéne vernem a fejemet a falba, hisz a tanárnő is azt teszi, amikor füstnél egyéb nem jön ki belőlünk, és a nagyi is rá szokott verni a tévéjére a sokkoló híradók előtt, hogy a doboz működjön. Régi darab, világosít fel mindannyiszor, és a térdére mutat, fáj neki, azt hiszi, nem bírja már sokáig. Ha ti is öregek lesztek, nehezetekre esik majd még a reggeli ébredés is.

Mintha most nem esne nehezemre. Pedig jeleztem már neki milliószor, ne forszírozza rám az iskoláját, ne tuszkoljon ki a kapun, mert gyűlölöm az egész intézményrendszert, és ha még sokáig teszi ezt velem, nagyon meg fogja bánni valaki. De ő nem érti. Úgy látszik, idősen az ember már nem emlékszik arra, mibe roggyant bele.

Én viszont érzem, hogy ez az ostoba szürkepongyola verset fog velem szavaltatni. Ha szerinte nem elég szürke a képem, mindig ezt teszi. Na Kaláris, maga folyton olyan okos, legyen most is, mutassa meg, mit tud, hadd halljuk, hadd halljuk, krákogja, akár egy idegbeteg varjú, sosem akarja magától abbahagyni.

Külön stratégiát kellett ezért kidolgoznom, muszáj volt túljárnom az eszén, ami nem is volt annyira nehéz. Mostanában nem csinálok egyebet, mint megtanulom az első strófát, azt szavalom el neki ahányszor csak óhajtja, jó öblös hangon, hangsúlyosan, hatásszüneteket tartva, ahol ildomos. Ha tizenkét szakaszos a vers, akkor tizenkétszer ismétlem el neki az első szakaszt, ha huszonöt, akkor huszonötször, ha ötven, ötvenszer. Eddig még mindig megdicsért, ügyes vagy Kaláris, tízes, recitálgatta, s leültetett. Remélem, a továbbiakban sem lesz ez másként, mert akkor módszert kell változtatnom.

Azt, hogy taktikázom, nem árultam el még senkinek, hisz eddig senki sem kérdezett rá, hogyhogy vagyok én mindig perfekt költészetből, ami azt jelenti, nem is vették észre, milyen játékot folytatok. És mivel ez az állás, matekból és fizikából sem tanulom meg az egész leckét, csak az első hét sort, azokat repetálom addig, amíg azt nem hallom a diktátornőtől, hogy jól van fiam, látom alaposan felkészültél, leülhetsz. Ilyen megfontolásból töriből sem kell készülnöm, egyedül csak rajzból, néha, hisz van amikor elég, ha hét szürke pillangót nyomok a lapra, elvégre a szürke lapon nem látszanak a szürke pillangók, szóval könnyen füllenthetem azt, hogy fel van festve az összeszerelő csarnok is, meg a gépsorbeállító is, meg a reptér, meg a sztráda, csak annyi, hogy nem látszik a szmogtól.

Ezért is untam már nagyon ezt a szürkeséget. Elhatároztam, ha a nagyim továbbra is forszírozza az iskolába menetelt, magammal viszek néhány lucfenyőt, vagy egyéb élőlényt, legyen egy kis zöldövezetünk is a betonrengetegben. Mivel a nagyim az egyik szürke napon megint rázendített régi mondókájára, amíg ránézett a bebolhásodott tévéjére, hogy tetejét megcsapkodva hozza vissza belé a mozgóképet, hónom alá kaptam pár cserepet és kiosontam az ajtón. Nem volt könnyű dolgom, hisz a sok-sok szürke folyosón nehéz volt úgy elhelyezni a növényeket, hogy mindenüvé jusson egy-egy. Miután végeztem, azonnal elviselhetőbbé vált a kényszer, a fejem nem bukott le a padra, a peda ezerrel csapkodhatta tenyerét vörös mutatópálcájával, mert nem érdekelt, fütyöltem az ő hétköznapi mulatságára, s nem bántam, hogy nem látja, amit én. Szerintem ugyanis nem érdemli meg.

Még aznap újból kivezényelt a sportpályára. A padon már mutatványozott valaki, még az előző körből. Akarja, hogy dobjak?, tényleg ezt akarja?, kérdeztem tőle, ám jó tanítványaként meg sem vártam, hogy válaszra méltasson, megfogtam a szürke ojnalabdáját, és akkorát lendítettem rajta, hogy átrepült a kerítésen, és meg sem állt, amíg bele nem ütközött az iskolánkhoz legközelebb fekvő bérház falába, amely viszont elég messze volt tőlünk. Produkciómat ezek után többször is megismételtem, tulajdonképpen addig műveltem ezt vele, amíg elfogytak a labdái, s azon kapta magát, hogy nincs mit kezdenie velem.

(részlet)

2 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Bár kisiskolás koromban mi is kaptunk "körmöst" meg "tenyerest", a copfunkat is meghúzogatta néha a tanító néni (jogosnak éreztük), de ezek elenyésző szenvedések voltak a Te iskoládban átéltekhez képest, ha ugyan emlékeid nem költői túlzások...

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Fikció - természetesen. :)
Boldog ünnepeket!