Aki még nem tudná:

tegnapi bejegyzésemet módosítanom kellett. Mert nem tetszett. Az történt, hogy miután ma belenéztem a naplómba, úgy véltem, nem is annyira rossz ez a világ, mint amennyire hisszük, csak egy kicsit utolérThetetlen. Vagy úgy is mondhatnám, néha gyorsabb vagyok saját magamnál, de főként az életemet befolyásoló változásoknál.
Mert miután megírtam utolsó soraimat, megfogalmaztam testamentumomat, elküldtem egészen friss, még ropogós szerelmes leveleimet, a helyzet óráról-órára lanyhulni kezdett, és az esti órákban elemzéseinkben már-már ott tartottunk, hogy a munkahelyek megszüntetésének idegtépő híre csak egy blöff volt. Ilyenkor persze gondolkodóba esik az ember, főleg az, aki már bele kezdte élni magát egy másik világba, s nem csupán pozícióba, állásba, hanem városba, országba, párba, testbe, lélekbe. Persze, hogy hidegzuhanyként éri, ha azt üzenik neki, nem muszáj elmennie, maradjon csak nyugodtan, sőt, még azt is felajánlják, hogy megmentheti saját magát. Önként és tiszta szívből átmenekítheti munkahelyét a jövőbe, ha befizet az alapba. S ha akarja.
Ilyenkor elsősorban a nehezen megszerzett barátok bizalma rendül meg benned. Hisz csakis arra a következtetésre juthatnak, hogy következetlen, megbízhatatlan, a kor kihívásaihoz alkalmazkodni nem tudó (szar) alak vagy.