Életed egy kulcsba
van belezárva, összenőtök, megbarátkoztok, mert együtt nevelkedtek. Vele
születsz, vele halsz, benne élsz, mert ő lehel beléd életet. Vagy éppenséggel ő
eszi meg az életedet. A kulcs hol a zsebedben hever, hol a táskádban, de tarthatod
a csizmádban is, akaszthatod a füledbe, belefonhatod a hajkötegedbe, aládúcolhatod
vele a nyelvedet, ám ha a szomszéd finomat főz, és az illat egy icipici
kulcslukon át megkörnyékez, megérint, megcsiklandoz, akkor ő az orrod is. A
kulcs a tesód, esetenként a nőd, esetenként a pasid. Van fogazata, amely lehet
egyenletesebb, és ha ilyen, akkor a viselője biztosan kecses és szép lábú és hölgy, de ha
recésebb, bibircsókosabb, illetve kajlább, mérget vehetsz rá, hogy a tulaja szőrös férfiból
van. A kulcsot nem hagyhatod el, mindenüvé elkísér, persze feltétellel,
egyetlen eggyel: csak abban az esetben, ha hűséges vagy hozzá, ápolod, jó
helyen tartod. A jó hely lehet polc, szekrény, vitrin, szalmazsák, kávédaráló, rejtheted
viszont az ágyad alá is, hogy veled legyen még a legkellemesebb pillanatokban
is. Mert ő egy rész belőled, az oldalbordád, nem engedheted el - sem ha törik, sem
ha szakad. Mert ha jő a férj, s ki kell eresztened a szeretődet, egyetlen egy
megoldáshoz folyamodhatsz: a kulcsodhoz. Ő a bemenet a széfbe s ő a kimenet a
vészhelyzetekből. Ő vezet ki a sötétségből és ő vezet el a világosságba. Fenntartód
és sírásód, ha úgy akarja. Benne az erőd és a hited, ő a megváltód, ha belé vetett
hittel éled meg a mindennapjaidat.
Ám én most itt állok
egy kulcscsomóval a kezemben, itt, a kapu előtt, itten várok, és várok. Mert a
luk foglalt, aranyszőke fej dudorodik ki belőle, s olyan képet vág, akár az
őrangyal, aki elcsábíthatatlan és megszelídíthetetlen, meg sem moccan. Ám hogy
mikor jő már az erő, hogy derekánál megszorongassa egy fogóval, aztán
megszeretgesse, megcsavargassa, majd a nyílásból kihúzza, csupán idő kérdése. Nem
egyéb. Nem drámai helyzet ez, de tragikus a mínuszokban. És mint mondottam, amíg
a kulcsos ember ideér, addig vacognom muszáj a téli hidegben, és várnom, várnom, hogy
beengedjen(ek).
2 megjegyzés:
És mindezt jéggé dermedt kezekkel odakint írtad? :O Ahelyett h dörömböltél vagy köveket dobáltál volna?
Nem. Jobbnak láttam nem kitolni magammal, inkább visszaültem a munkahelyi számítógépemhez, amely kb. 7 percnyire van a lakhelyemtől. Ennyire hihetetlen nem lehetett ez a történet? :)
Megjegyzés küldése