Nem csodálom

Korábban megcsodáltuk 

• a külföldi rendszámú buszt,
• az emeletest,
• de a földszintest is,
• a több hónapos port az üléseken, a hazaiakon, persze, 
• a húskonzervet a polcon,
• a márkás tornacipőt, 
• a farmert, a Lee Coopert,
• ennek viselőjét,
• és a fenekét,
• a hosszú hajú fiúkat, 
• a hekust,
• a hekus bőrkabátját, 
• a zsebéből kikandikáló borítékot, no meg a slusszkulcsot,
• a nagy dudájú festett szőkét, 
• a nőt, aki volt annyira bátor, hogy kisminkelje magát, 
• a dekoltét, 
• a lakozott vörös körmöket, 
• a diplomást, 
• az egyetemistát, 
• a megkeresztelkedőket és a keresztelőket,
• a gázost, mert a négy elemijével emeletes házat rittyentett a feje fölé, 
• a lefelé görbülő intelligens vállon kóválygó tarisznyát, 
• a tanügyben dolgozó matek szakos tanárt, 
• a nyelvtanárt, akinek új harisnyára sem tellett, mégis tette a dolgát, 
• a dokit, aki már tanoncként tudta, hogy a sikeres abszolválást követően ki fogják helyezni a világ végére, ahol nem lesz rendelője, csak egy pókhálós sufnija, amit majd családtagjainak segedelmével kell kimeszelnie. 

Ma már csak azt csodáljuk meg, ha valaki valamit megcsodál. Az illetőt, aki bármit megcsodál.