Mindig kiszámítható voltam

Matematikailag is kiszámolható, hogy a csütörtök nálam a fürdőszobáé. Különösképpen télen imádom, a hidegben, fagyban, pocsban, ilyenkor kinyitom a csapot, és szakadásig eresztem habos testemre a forró vizet. Lábam a magasban kalimpál, kalimpál függőlegesen.

John Wilkinson ilyenkor mindig a tévé előtt ül, nem mintha máskor nem ott ülne, ott, vagy a másik tévéjénél, de habos testtel erősebben érzem ilyenszerű puhánykodását. Ha valaki felhívná telefonon, és megkérdezné, hol vagyok, nem tudná megmondani. Pedig a mosdótól a nappali két lépésnyire található. Ekkora közelségre ül tőlem John Wilkinson, karnyújtásnyira tőlem szürcsölgeti csütörtök este a tejeskávéját. 

Mert John Wilkinson imádja a tejeskávét. Én nem. Sőt, kibírhatatlan számomra, amikor John Wilkinson a tévé előtt ül, miközben én a fürdőben lóbálom a lábaimat, de ő ettől még nem zsenírozza magát, továbbra sem mozdul onnan, piszok arroganciával szopogatja a kávéját, este, lefekvés előtt, koponyája alatt egy puha kispárnával. Szerencsére senki sem szokta telefonon felhívni, senki sem szereti tőle megkérdezni, hol vagyok, úgysem tudná megválaszolni, s úgysem venné fel, rendíthetetlenül ülne a tévéje előtt, pókerarccal csőrikézné a tejeskávéját. Csak akkor kérdezné meg, végeztél-e már, amikor az időjós Rájsz kinyúlna a képernyőből, izmos karja egyenesen feléje venné az irányt, hogy belemártsa hosszú mutatóujját John Wilkinson csészéjébe, mint egy babapiskótát. J. W. ezt már nem tudná elviselni.

Én igen.