Csak kincsek, semmi más

Ezzel a címmel közölt kiállítás-kritikát a blogszolnok.hu szerkesztője. 

Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy nem kell külön felvilágosítást tartanom arról, miért nem kapott ez a bejegyzés sem megosztást, sem lájközönt, hiába fogalmazott meg benne a szerző objektív igazságokat. Akarom mondani, pont emiatt vált népszerűtlenné. Hisz mindnyájan tudjuk, sem a műfajnak, sem a bírálat kimondójának nincs kialakult szimpatizáns-rétege ebben az országban. Tulajdonítható ez az elmúlt hatvan év elhallgattatási, uniformizálási erőszakpolitikájának, de ugyanakkor a konfliktushelyzetektől való zsigeri ódzkodásnak is, amit én csak beszariságnak, nekem mindegy, engem nem érdekel alapú véleményhiánynak tartok - nemes egyszerűséggel.

Valójában jómagam is csupán az említett poszt hátszelét használom most fel arra, hogy kijelentsem: bár néhány szerencsés véletlennek köszönhetően számos magyarországi múzeumi tárlatot sikerült az utóbbi négy esztendőben meglátogatnom, nagyon kevés érintett meg kellemesen. Legtöbbször úgy jártam, hogy az intézményt elhagyva már arra sem emlékeztem, milyen műtárgyakat sorakoztattak fel odabenn.* Mert gyakran csupán ennyi történt, vagy még ennyi sem, amiként ezt a blogszolnok.hu-n is olvashatjuk. Csak a hatalmas reklámhadjárat rossz szájíze környékezett továbbra is, azt igyekezve elhittetni velem, hogy az én igényszintemmel, meglátásaimmal, érzékeimmel van baj. 

Pedig dehogy, nem erről van szó. 

A kiállítások zöme egyazon modellt követ, kidolgozatlan vagy ötlettelen, valamennyinek nagyobb a füstje, mint a lángja, s legfőképpen nem azt kínálja, amit a neve alapján elvárna tőle a látogató. Mindezt megfejeli az a mára [hál'istennek] összezsugorodott csoport, amely még ízléstelen is. 

A harmadik kategóriába azokat a látványos bemutatókat száműzném, amelyek tervszerűen kiiktatják jellemzőik közül azt a célt, amelynek szolgálatáért anno a közgyűjtemények létrejöttek, és kizárólag a hatásvadászatra, celebritásra öszpontosítanak. Uram bocsá', már-már a hülyeség határát súrolják.** Annyi előnyük azonban van,*** hogy az, aki figyelmes, tanulhat belőlük, például elgondolkodhat azon, miként ne járjon el. Én is ilyen megközelítésből próbáltam, próbálom eljátszani a befogadót. 

(Egyebek mellett máig nem sikerült magyarázatot találnom arra, miért nem lehet elkülöníteni a kizárólag és kifejezetten gyermekeknek szánt kiállításblokkokat a felnőttekhez szólóktól.)

Tehát annyit mondhatok, rengeteg hazai és határon túli tárlatot néztem meg, ám elenyésző azok száma, amelyekre könnyű szívvel ráfoghatom, hogy tetszettek. A nagy kedvenc ezért továbbra is a PIM, valamint az óbudai KeViM. 

Elnézést kérek a többiektől.****

* és nem azért, mert felejtek 

** nem azért megyek múzeumba, hogy Hunyadi páncélosa ismerősnek jelöljön, majd jól megbökjön a facebook-on, sőt, pont ezt szeretném elkerülni

*** mindezeknek, az összes elrontott, nagy dobásként tállalt, mi majd megmutatjuk típusú kiállításnak

**** megfulladok, menekülök

Oly kevés angyal van idelenn, még nem láttam egyet se

- Pourquoi ris tu toujours?

- Oh, c'est parce que je suis un ange...

- Vraiment? Un ange?

- Sans doute. Tu ne crois pas? Nous avons des ailes.

Műemléksírok semmisültek meg. Mindnyájan bűnösök vagyunk

Mert nincsen itt maradandó városunk.

A Bibliából idéztem, pedig nem is kellene, nincsen már rá szükség. Csupán a karácsony hevében tettem. Csupán azért, mert most újból azt írom le, amit már számtalanszor megfogalmaztam. De már akkor sem érintett meg senkit. 

Ünnepeljetek csak továbbra is, szórjatok konfettit a homlokotokra.

Nem tudom, hányan mennek ki december 24-e környékén a temetőbe, talán  A SZERETET ÜNNEPÉN nem is illik ilyesmit felhánytorgatni, kiverni a biztosítékot az otthonnak nevezett különbejáratú, perszonalizált poklokból. Hisz az érintettek, akik többmilliónyian vannak, bizonyára úgy értelmezik, hogy ez a nő, mármint én, képtelen rákattanni a szépre, rühel közösségben lenni, gyertyát gyújtani, tortát sütni, habot verni, ez a nő semminek sem örül. Ez a nő avval rontja el a karácsonyunkat, hogy a halottakról beszél.

És igazuk van, mert ez a nő tényleg nem szeret habot verni, tortát sütni karácsonykor, és még az ünnepeket, a nemzetek szent ünnepét is a halottainkkal tölti. 

A halottainkkal.

Amikor 2013 decemberében ismét végigjártam a temesvári temetőket, teljesen megdöbbentett az az iszonyatos rombolás, amely nem csupán az én múltamat tette tönkre, hanem az egész nemzetét, ha úgy tetszik. Egyetlen egy sír sem maradt meg a régiekből, egyetlen egy egyéniség, hajtincs, szemüvegkeret, imakönyv sem, egyetlen egy csontot sem mentettek meg a gyalázattól a felkent, államilag is etetett papok, egyetlen művészettörténeti értéket sem vágtak [legalább] zsebre a műemlékvédők, a pályázati pénzekből éldegélő lokálpatrióták, akik megérdemelnék, hogy név szerint megemlítsem őket. Ezt persze csak azért nem teszem meg, mert ők sajnos nem léteznek. Számomra.

És mennyire fáj a hiányuk! És mennyire boldog lenék, ha ez másnak, másoknak is ugyanennyire fájna, ha más is átérezné, belátná: amíg ekkora pusztítások bekövetkezhetnek, nem beszélhetünk nemzetféltésről, nemzedékápolásról. 

A temetőt a régi patinájában szeretem, a hantjaival, az antik betűivel, az örökzöld fáival, tujáival, amelyeknek alján macskák, seprűk, virágvázák tanyáznak. Napjaink temetője viszont már csak egy ocsmány betontenger, ortodox mizéria, összehuggyozott blokknegyed, amelyben saját magunknak ástuk meg a vermet.

Ennél mindenképp szebb karácsonyt kívántam magamnak.

És az enyéjeimnek.

Temesvajkó eltűnt inventáriuma

Csak találgathatjuk, mi mindennek veszett nyoma...

Az új korában még pazar külsejű, gazdag berendezésű dél-bánsági kastély a 19. század végén került rokonaim, Bissingen-Nippenburg Rezső és neje tulajdonába. Jelenleg porlik, omladozik és prüszköl, többen is lakják, mégsem kerül pénz a már nagyon esedékes felújításra. Pedig többezer kötetes könyvtára, antik porcelángyűjteménye, s ritka ötvösmunkákból álló kollekciója volt egykoron itt, illetve Mélykastélyon és Temespaulison a családnak.* Az ingatlant tavacskával, patakkal és hidakkal beépített park ölelte körül: mindezek karbantartásáról Virág Antal főkertész gondoskodott. A kiültetésre szánt palántákat a kastély melletti, télen kifűthető üvegházban nevelte az úriember. Az ő missziója volt frissen tartani azt a növénybirodalmat, amelyet a házaspár külföldön iskoláztatott négy leánya használt a leggyakrabban, de nem csupán csónakázásra és udvaroltatásra, hanem teniszpartik lebonyolítására is. A família külön labdaszedőket fizetett, hogy az összejöveteleket semmiféle fennakadás ne zavarja. A parknak ma a Bécsben élő bérlő, Bíró István viseli gondját. 

Nippenburg-Bissingenék különállamát a második világháború után államosították, ennek folyományaként juttatták viharvert állapotba** a kommunisták. 

*tékájáról és régipénz-gyűjteményéről volt híres Heinrich Nándor közeli Ilkatelek-majori úrilakja is

**engem is

Az újságírásban a következő jelenségek fárasztanak leginkább

__________________________________________________

hiába, egy Bátorfyval egy Hunfalvy nem veheti fel a versenyt

egyébként: a Chilling Effect Art némi fenntartással azért tetszett

Az orgonamuzsika nagybecskereki Dohnányija: Antalffy-Zsiross Dezső

A filmpiar is felfigyelt tehetségére: ő komponálta a Le Miracle des Loups (A farkasok csodája) című kalandfilm kísérőzenéjét, amit - az európai filmgyártást másodmagával uraló - Gaumont stúdió rendelt meg tőle.

Nagyon nagy emberek. Évzáró villáminterjú HAB-bal

Riporter: Tisztelt H. Avasi Boglárka! Ön az idei év egyik felfedezettje és kitüntetettje lett. Először is: fogadja őszinte gratulációinkat. Hogyan érzi magát ebben az új szerepben?

HAB: Köszönöm szépen, remekül! Rendkívül megtisztelő a 20 millió forinttal járó kitüntetés, nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm mindenkinek! Köszönöm, hogy megbíztak bennem. Köszönöm a munkatársaimnak, a családomnak, nem utolsó sorban a férjemnek, hogy mindenben támogatott. Az előző évi díjakat is köszönöm.

Riporter: Remélem, nem sértem meg azzal, ha a hiteles tájékoztatás érdekében megkérem, ossza meg velünk, milyen nemes célokra fordítja majd a jutalmat. Egy olyan remek hölgy, mint Ön, csak példával járhat elöl.

HAB: Nehéz év elé nézek, nézünk mindnyájan, ezért az újabb ösztönző bérpótlékokra, juttatásokra nem csupán lelkileg, fizikailag is fel kell készülnöm. Az összeget esztétikai kezelésre fogom fordítani. 

Riporter: Egy olyan gyönyörű hölgynek, mint Ön, erre semmi szüksége!

HAB: Nagyon kedves, kissé zavarba hozott! Csakhogy tudnia érdemes, engem is ugyanolyan anyagból faragtak, mint polgártársaimat, semmivel sem vagyok különb náluk, egy tőről fakadunk. Ezért is vallom azt, díjam egy picit az övéké is. Megérdemlik, hogy részesüljenek az élvezetéből, legalább a tévé képernyőjén keresztül!

Riporter: Ön nemcsak, hogy szép, de végtelenül szerény is! Az ifjúság tanulhat Öntől! Még egyszer gratulálunk, és sok sikert, erőt, egészséget kívánunk terveinek megvalósításához!

Nagyon nagy emberek

A törött kezűnek és az állatsimogatónak

Nem az a nagy ember, aki saját magának épít várat másoktól eltulajdonított pénzből, hanem az, aki önerőből, a semmiből* épít várat mások számára, s nem kap érte jutalmat.

HD [2013 körül]

Azért ennyire etikátlanul nem kéne könyökölni.**

*A semmiből egy új, más világot teremtettem.

Bolyai János [Temesvár, 1823 körül]

**a hétköznapi magyar ember nyelvén: nyalni. Mert: Bolyai János, aki apjával ellentétben nem lett az Akadémia tagja, egyetértett az általa nagyra becsült Széchenyi Istvánnal abban, hogy „nemcsak látszólag, de valósággal sem lehet nemzetnek sürgetőbb és komolyabb tennivalója, mint NYELVÉT lehetőleg KÖZEL VINNI a szoros*** TUDOMÁNYOK SZABATOSSÁGÁHOZ.

Benkő Samu [2010 körül] 

***ezt viszont nem tudom lefordítani 

Üzenet az alacsonyabbrendűt ígénylőkhöz, a kontárokhoz: a világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egyetlen hatosért megkapni mindent, persze silány kivitelben

Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az ún. műdalokkal. Utóbbiak szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával.* Rendszerint kontárok, és éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. 

[Bartók Béla, 1920]

Az újabb magyar népies műzenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabbrendű zenei igényeket elégítsen ki. Vagyis ugyanaz, ami a nyugat-európai országokban a kuplékat és operettslágereket, vagyis a sramlit és az ehhez hasonló muzsikát produkáló zenekarok repertoárjának szerepe. 

[Bartók Béla, 1931]

Most akkor fordítsuk le mindezt a képzőművészet nyelvezetére.**

*nem egy esetben, ám bizonyos konkrét esetekben biztosan, a határokat még ennyire sem lépik át, hanem a városból a városba importálnak, ill. a városból a falvakba exportálnak

**pl. sétáljunk végig valamelyik karácsonyi falun, azaz vásáron, vegyük szemügyre az egyes települések ünnepi kivilágítását, műsorkínálatát, az ad-hoc magánképtárak, kultúrwelness-centrumok külcsínjét, szolgáltatásait [vagy inkább ne, ezek közül egyiket se, ha jót akarunk magunknak!]

A bársony meglett!

Minden bútor-, kellék- és kosztümigénylést Fejős elvtárshoz kérem benyújtani. Ugyancsak Fejős elvtárshoz kérek minden este kimutatást arról, hogy másnap milyen darab milyen díszletei állanak az illető üzem* műtermében, és [arról is,] melyik rendező dolgozik azokban benne.

Márkus László 

művészeti megbízott

Helyszín:

*Társadalmasított Mozgóképüzemek 

Szcenikai Osztály

Fejős Pál, az osztály agilis vezetője fogad. Rengeteg a dolga, alig is tekint fel az előtte fekvő rengeteg iratból.
Egy [S]segédrendező áll az asztala előtt. Piros bársonyra, körülbelül ötven méterre lenne szüksége. És ma, ebben a nagy anyagínségben Fejős elvtárs egy levél segítségével gyorsan elintézi az ügyet:
- A bársony meglesz!

Pán József, az ismert rajzoló és festőművész drapériáért jött.
- Nem lehet, nem adhatok.
- De nekem feltétlenül szükségem van rá. Okvetlenül kell.
- Jó, holnapra meglesz!
Orbán Dezső jön be sok-sok aktával a kezében:
- Fejőském, meglesz mára?
- Meg, egészen biztos.

A kis szoba egészen megtelik. Díszletezők jönnek utasításokért.
Fejős Pál mindenről tárgyal, a gépírókisasszonynak levelet diktál[,] [a] lakatoshoz [é]s [a] jelmezkölcsönzőhöz [címezteti], [közben az] egy[ik] segédrendezőnek [el]magyarázza, hogy mikép[nt] lesz a pólósisakból és [a] papírvászonból amerikai rendőrruha, tárgyal egy ószeressel [is], ki régi frakkokat hozott, megrajzol gyorsan egy figurint.
[…]
Egy régi [A] ruhakereskedő [a kötelező] elszámolását hozza. Rövid idő alatt tizennyolc frakkot, huszonkét zsakettet vettek el a raktárából a moziszínészek részére. Fejős tud bánni az emberekkel, cigarettával kínálja [a kereskedőt], nem eggyel, többet ad neki, azután megkérdezi:
- Nem tudja[,] kitől lehet még elvenni valamit?
A bácsi körülnéz, nem hallja-e senki, azután Fejős füléhez hajol, [és] odasúg valamit.
- Köszönöm.
[…]
Fejős Pál a kalapját veszi. A szociális termelési népbiztossághoz siet, valamilyen ruharekvirálási engedélyt aláíratni…

Egy óra a szcenikai osztályban. 
In: Képes Mozivilág 1919/16. (június 22.) 9. p.