Angyaljárás

fotó: Várday Béla

A családom, az emlékeim, a jelenem, a jövőm, a barátaim mind összegyűjtve, bedobozolva hevernek körülöttem a szőnyegen, amely maga is kamionba kerül majd néhány nap múlva. Ekként osonok el innen, karácsony után, mint a későn beköszönő tél, púpomon számos olvadozó teherrel, imigyen ejt majd örök nyomokat bennem a születés szent ünnepén a környezetem. Simogató, mély, aranyfényű nyomokat.
És maga a város, a kedves, az imádott, az egyetlen? A sáros, mocskos, züllött nagyváros szakadékokat vés majd az énembe. Felőle...
Búcsúként mondták a hátrahagyottak, hogy bármikor visszatérhetek, ők várnak reám nagy-nagy szeretettel. Mennyire csodás, amikor ezt hallod, nem pedig azt, hogy: "De most miattad felvágom az ereimet".

Áldott, hitben megerősítő ünnepeket!

Az elvtelen szaporodásról és a fogyatkozó elvekről

Húsz éve még abban reménykedtünk, hogy eljő majd az a nap is az életünkbe, amikor nem pénzzel, hanem előléptetéssel hallgattatnak majd el bennünket, s így állatkerti fogdmegből cirkuszigazgatóvá avanzsálhatunk, de legalább kimozdulunk a fojtogató holtpontról. Igazából tehát groteszk volt ezen óhajunk is, akár az élet, amelybe belekényszerítettek, hisz egyebet sem igazolt, mint azt, mennyire nevetséges, kisszerű célokat vagyunk képesek magunk elé tűzni, s még harcolunk is érettük.

Ez talán azért van így, mert jó ideje már egyetlen valamire való, szilárd alapokon nyugvó erkölcsi értékrendet sem vallhatunk a magunkénak. Nincsenek megvalósításra érdemes álmaink, mert nem is akarjuk, hogy legyenek. Az álmoktól ugyanis félünk, és félünk a megvalósításoktól is, a sikert, az eredményességet megelőző készülődéstől, magától a munkától, az utunkba kerülő akadályoktól, azok legyőzésétől, a fizikai-szellemi erőkifejtéstől, a gondolkodástól, az esetleges kudarcok feldolgozásától. Ezek mind számunkra elviselhetetlen terhek, nem pedig feladatok, lépések, utak a boldogulás felé, a világra születés természetes következményei, velejárói. Mert mi úgy hittük, ha lefekszünk az isteni magasságokba emelt bandavezérrel, a törzsfőnökkel, egyből mindent megszerzünk. Gondtalanságot, halálfölöttiséget, feltámadást. Aztán miénk az öröklét, miénk a pláza, a legújabb műkörömcsoda, a gipsztörpe, a manipulált elnök, és így tovább. Nem láttuk előre, hogy ilyen hozzáállással csak homokvárakat építhetünk. Nem láttuk, és felépítettük. Azt hittük, aki ma magasan pozícionált, mindörökre az marad, jó tündérként röpköd majd a fejünk felett, és varázspálcájával bennünket is azzá tesz majd. Nem vettük észre, hogy jótékonykodás helyett véres harc folyik a felsőbb körökben is, és nem észleltük azt sem, mennyire könnyű a bukás, a megsemmisülés.

Persze: amiként a becsületességre, úgy a szolgalelkűségre is születni kell. A zsarolás, a megfélemlítés ilyen tekintetben lófing a szélben.
Már csak emiatt sem tudom elhinni, hogy ebbe az országba csupa elvtelen ügynököt vagy bűnözőt küldött a Jóisten, ő nem tévedhet, bár a jelek erre utalnak. A dolgozók serege hónapról hónapra egyre minimálisabbra csökkenti a munkaidejét, valószínűleg bravúrra készül, véget akar vetni a hajnali ébredéseknek. De miközben ennek módozatairól fecseg, kommunikációs tehetségének megcsillogtatásán kívül valójában nem csinál semmit, vagyis pihen, nyújtózik egy-egy kapucíner és paprikás pizza mellett, aztán elmegy flancolni az acélpiramisba, hogy visszatérjen az életkedve. A projektek így szinte maguktól íródnak meg, de tényleg, és a csillagos szövetségi támogatások is csak úgy lepottyannak az égből, mint sehol másutt.

Szóval, ha ekként közelítjük meg a témát, akkor kimondottan szerencsésnek nevezhetjük magunkat, hogy pont ide, erre a kiválasztott földre vetett bennünket most a sors. Amúgy meg: dehogy, mert nem Ausztrália ez, nem az elítéltek paradicsoma, legalábbis nem azoké az elítélteké, akiknek mennyei állapotok jutottak osztályrészül. A mi rabjainkat nem zaklatja, bosszantja a belülről jövő munkakényszer: ha délben ébrednek, hát akkor délben, az illegális szerszámok és szerek délután is beszerezhetők, és a kegyelemmel felérő alagútépítés is várhat, sőt, a holdfény előnyösebb számára, az éjszaka pedig egy menetrendszerűen visszatérő sötétség, amelyre számítani, alapozni lehet. És a foglyok jól tudják: a szabadságot nem szabad sürgetni. Mert ha sürgeted, kergeted, elveszítheted.

Húsz éve még nem így beszéltünk. Húsz éve nem mondtuk volna ki azt, hogy inkább a pénzt adják ide, mint a funkciót. Ám nem csupán az elébünk vetett pénzt nem számoltuk meg naponta, hanem a hősi halottjainkat sem. Nem volt rá szükség, mert tudtuk, hányan vannak. Ma viszont folyton számba vesszük mindeniket, és furcsa mód, egy-két fővel mindig kevesebbnek találjuk a testületüket. Miként fordulhat elő ez? Vagy abból kifolyólag, hogy bénák vagyunk matekból, esetleg figyelmetlenek, ám az sem kizárt, hogy megvesztegettek, vagy hogy bevettük a bukaresti maszlagot, miszerint forradalmárok csakis egy fővárosban képződhetnek.

Ezen bizonytalanságok azonban még mindig nem elegendők számunkra. Arról is vitát nyitunk, hogyan halálozhattak el: golyó által véletlenül, elvérezve a híd alatt, fejlövésben a kórházban, égési sérülés okozta fájdalmak miatt a krematóriumban. Utóbbinak alternatívát is állítunk: a harcok helyszínén, avagy távol az otthontól, nagyon távol, száz meg száz kilométerrel messzebb, a táblán túl, Bukarestben, sok órányi hűtőkocsikáztatás után, következtében, fagyasztott létformában.

Hát hol is lehetne eme mitológikus mezőkön másutt vitézként belépni a halhatatlanságba, példaképpé nemesülni, ha nem Bukarestben?


***
Retro: Temesvár 1989

Ne nézz vissza haraggal. Évfordulós forradalmi rendezvények Temesváron

Ma éjjel „tűzzel” álmodtam. Tudom, ez senkit sem érdekel. Ma újabb pofonokat kaptam az „élettől”, na jó, tudom, ez sem érdekel senkit. Holnap, holnapután és azután a húsz évvel ezelőtti forradalomra emlékeznek Temesváron. Tudom, ez már többeket érdekel. Sőt, ha azt mondom, hogy nem is emlékeznek, hanem buliznak, akkor egyből megugrik a „nézettségem” (≈ az olvasottságom). Persze nem szeretnék ünneprontó lenni, s ezt más sem szeretné...

(...) Valószínűleg ez a legfőbb oka annak, hogy másokhoz hasonlóan meghívót igényeltem a gálára, de nem kaptam, majd kinyilvánítottam erről a véleményemet, de meg nem hallgattak. A kitoloncolással felérő visszautasításomat a következőképpen indokolták: mind a hétszáz ülőhely elkelt, sőt, még a századik pótszékre is akadt önkéntes jelentkező, úgyhogy, ha szerencsém lesz, akkor az opera folyosójára kihelyezett képernyőn talán megnézhetem az előadást. A Duna tévé ugyanis élőben fogja közvetíteni a...

– közölte velem a program-koordinátor iroda vezetője, s hátat fordított. A neki szegezett polgári kérdéseimtől ugyanis hirtelen mobiltelefonozhatnékja támadt a haverral, vagyis a szolgálatnál a fecsegés tűnt neki fontosabbnak a közös magyar ügy megoldására, a békére s a kiegyezésre nézve (mekkora arc!). Noha én már a megismerkedésünkkor nem kételkedtem abban, hogy őméltósága kényelmesen belefér a bűvös nyolcszázas keretbe, s nem kell majd a huzatban hegyeznie a fülét, meresztenie a szemét, hogy lásson, halljon is valamit abból, amit én is látni, hallani kívántam. Oda se neki lett ezért az ő hozzáállása.

Szóval megkérdeztem az ifjú úrtól, hogy van az, hogy én mint temesvári magyar forradalmár nem vehetek részt ezen a kiemelt temesvári magyar forradalmi rendezvényen, és azt is, kikkel töltik meg a hatalmas színháztermet, a páholyokat, a szeparékat, a kakasülőt stb. (mert hogy nem temesvári magyar forradalmárokkal, az biztos)? Ha erre a fiatalember nem bizonyul annyira gyámoltalannak, mint amennyire bizonyult, akkor még arról is kifaggatom, milyen mértékben és formában rontottam volna a jelenlétemmel a publikumról készítendő panorámaképek nívóját a Duna tévében? Nem mintha azóta is ezen gondolkodnék, de na, az embert izgatni szokták néha az efféle részletek is, főként ha nőből van.

Amiként azok a törpék is, akik annyira szeretik egymást, hogy még kényszerből sem férnek el egyetlen óriási kupola alatt, és úgy szerveznek nekünk Kormorán-koncertet és néptánc-estet, hogy valójában nem nekünk szervezik, de még érettünk sem. Hisz ki az a hülye, akinek ezek után kedve lesz kampánybeszédeket végighallgatni a Tükörteremben (hogy 5.1-es rendszerben nézhesse a felszólalókat), s elhinni, létezik még kölcsönös tisztelet, a végső tét és cél pedig a közösség érdeke, megerősödése.

Egyet(-kettőt) viszont elfelejtettem megérdeklődni a fiatalembertől, így most bután állok a kérdőfal előtt: vajon a kerekasztal-beszélgetésekre, konferenciákra, koszorúzásokra érvényes meghívók elfogytak-e? Vajon miért nem zártak ki a szertartásokról, bankettekről még újságíró koromban, amikor sokszor a zsebükben is helyet szorítottak volna nekem az urak, csakhogy világgá kürtöljem a nagyságukat?

Néhány napja egy őszinte barát bátorításként jelezte felém, hogy igazi bolond az, ki magyar akar lenni. Most tényleg érzem, mennyire igaza volt. Ne vessen követ ezért senki rám amiatt, ha hónom alá veszem a háztartásomat, és a világnak azon sarkába költözöm, ahol szeretettel várnak, ahol befogadnak, és ahol az első kézfogásunk óta úgy vélik, szükségük van a tudásomra – s reám. (A következő temesvári magyar összeröffenésre tehát ne címezzenek nekem meghívót, kár lenne a papírért, a rá fordított munkáért, időért, bla-bla-bla. Megértésüket köszönöm.)

Tacs. Sorvadó közösségeink XV.

A régi az újban, 's az új a régiben

Ez az a település, amellyel nem igazán tudom, mit kezdjek. Jobban mondva azt nem tudom, sorolhatom-e a meggyengült, sorvadó közösségeink közé, avagy sem, hisz a közeli települések magyar ajkú lakosságával együtt állítólag szívósan kitart anyanyelve s nemzeti hovatartozása mellett a mára teljesen elrománosodott egykori szász vidéken, Beszterce-Naszód megyében.

Ám nem csak emiatt vagyok tanácstalan és eltévelyedett. Tény és való ugyanis, hogy a világvégi tünetegyüttessel megspékelt szórványszindrómát még mi is, akik arrafelé már távoli idegennek számítunk, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Tulajdonképpen volt rá módunk, hisz elég sokat tekeregtünk, bukdácsoltunk, amíg a rejtőzködő Tacsra rátaláltunk. Előbb egy tévesen kihelyezett forgalomelterelő tábla miatt kerültük meg szinte az egész Észak-Erdélyt, majd egy újabb okosan megfogalmazott felirat sodort tévedésbe, így már-már attól kezdtünk tartani, hogy Beszterce mindenestül kiszaladt a lábunk alól, nemkívánatos vendég módjára kivitett magából, aminek következtében moldvai kolostorlátogatásba torkollik a református templommustrának indult kultúrprogramunk.

Szerencsére nem így történt, mert még időben elébünk tolakodott a girbe-görbe, de célba vezető „autópálya”, amelynek tesztelése végül eredményes lett: a porfelhőbe burkolózott útszakasz végén, a rozsdásodó vonatsínnel büszkén megférő színpompás benzinkút utáni kereszteződésnél egyszer csak felcsillant előttünk teljes szépségében a mindentudó közlekedésrendészeti panók egyik díszpéldánya, majd mögötte a sok-sok sáros huppanó s kopár dombocska, amelyek ölelésében egy időre elvesztünk a világ szeme elől.

Így, ennyire lehetetlen állapotban érkeztünk meg Tacsra, s a tudományos kíváncsisággal keresett mezőségi templomok lábához, hisz fejünk fölé egyszerre két istenháza is tornyosult. A régi s az új – szoros egymásmellettiségben. Utóbbi felépítésére az előbbi romlandósága sarkallta a hollandok által elvarázsolt helybeli kálvinistákat, akiket a nyugatiak valamiért erősen meggyőztek arról, hogy a kazettás hajlékot helyreállítani pénzügyileg nehezebb lenne, mint felhúzni egy modern stílusú épületet, amelyről itt inkább nem nyilvánítok tárgyilagos véleményt (mert az sokakat felháborítana). A tiszteletes mindenesetre nem iparkodott közelebbről felvilágosítani bennünket arról, van-e konkrét elképzelésük, kidolgozott tervezetük az ótemplom megmentésére, hasznosítására, ezért sajnos nem oldozhatom fel a feltételezett bűnök alól, legalábbis önmagamban nem.

Talán még annyit erről a fölöttébb tanulságos szegény-gazdag erdélyi megállóról, hogy a velem tartó kolléganők egyike pont itt, a magaslati templomkertben, az értékromlás tetején és csúcsán, a hagyományápolás temetőjében dicsérte meg a már több napja viselt mustársárga blúzomat. Márpedig ő ilyet csak akkor tesz (lévén, hogy nem ez a kedvenc foglalatossága), ha egyáltalán nem kötik le a látottak, ha káromkodás és éles kritika helyett női közhelyszerűségekbe kívánja fojtani a csalódottságából fakadó haragját. Később határozottan ki is jelentette: az újnak s a réginek Tacson érzékelt konfrontációja, az arányok durva harca, az egyedi múltat beárnyékoló jövő, s az archaikusra magasról tevő korszerű egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Sőt.

Efféle vegyes érzelmekkel gyalogoltunk le az árok szélén elkényelmesedett buszhoz, miközben meg sem fordult a fejünkben, hogy a falakon túl egyesek a nyomon követésünkkel tartják ébren önmagukat. A faluban ugyanis síri csend honolt, még a légy sem zümmögött, és a traktor is alud(ot)t. Ilyen mennyei körülmények között természetesen senki sem sejtette, hogy a kerítések, ablakok mögött kukkolók titkos köreiben érkezésünknek már régen híre ment, és hogy szakszerű sommázatok helyett brigádunkban egy-kettőre házszámok, lakcímek kezdenek majd közszájon forogni, a száraz, marketing-ízű adatokkal együtt pedig az is nyilvánvalóvá lesz, hol, kinél lehet szőttest vásárolni, s mennyiért. Feltételezhetően nyugat-európai képet vághattunk a terepszemléhez, hisz az árak elérhetetlen magasságokba szöktek. Így hát vásárfia s kontyalávaló nélkül távoztunk az öregedő, de piacorientált Tacsról.

(Üres kézzel azonban mégsem jöttünk el onnan, tarisznyánkban egy legendás nótának szorítottunk helyett. A dal ekként szól, talán ismerősen:

1. Fehér László lovat lopott

A Fekete-halom alól.

Lovat lopott kantárostól,

Cifra nyereg-szerszámostól.

2. Rajta érte hat vármegye,

Hat vármeggye, hatvan rabló.

Fehér Lászlót ott megfogták,

Börtön fenekére dobták.

3. Fehér László, édes bátyám,

Aluszol-e, vagy meghaltál?

Feleli a többi rablók:

Ne keresd itt a bátyádot!

4. Zöld erdőben, zöld mezőben,

Akasztófa tetejében.

Zöld erdőben, zöld mezőben,

Akasztófa tetejében.

adatközlő: Székely Márton /20/, gyűjtő: Kallós Zoltán, 1966.)

Sötétség a fényben. Sorvadó közösségeink XIV.

Néhány hete még egy idomtalan hatalmas fémkorsó hirdette a temesvári várfalmaradvány mellett, hogy 1718-ban itt, mármint ebben a csodálatosan szép és sokoldalú európai városban, a multikulturalitás bölcsőjében, Kis Bécsben már egy teljes sörgyár szolgálta ki az iszákosok igényeit (arról persze nem szólt a fáma, hogy az említett főzdét a mai város helyén állott erősen militarizált, császári-katonai településen működtette két német nevű zsidó ember, egy olyan élettérben tehát, amely mára porrá s hamuvá lett).

Aztán a korsó helyét felváltotta egy alumínium-kandeláber, több tekintetben is kifogásolható külsővel, de szintén óriás méretben, hogy még a vak is lássa: Temesvár az első olyan európai város, amelynek utcáit villanyáram felhasználásával világították ki (hogy kik, vagy ki, az most is lemaradt az üvegtábláról, a sok ékezet miatt bizonyára bajos lett volna belegravírozni a felszíni matériába, ráfesteni a védőrétegre a Török Jánost; hát még kibetűzni, leolvasni sikamlós tükörfelületéről a Magyarországot!). Nem mintha e zseniális műszaki megoldásról eddig nem tudtuk volna, hisz a korabeli német és magyar napilapok híradásait kiegészítve erről világosít fel immár sokadik esztendeje a Hunyadi-kastély előtti fényszóróutánzat is, mégpedig négy nyelven, négy világnyelven: románul, németül, angolul és franciául. Na de legyünk ezúttal elnézőek, hisz egyszer van ennek az újításnak százhuszonötödik évfordulója, eme kerek számot pedig méltóképp ildomos megünnepelni, válság ide vagy oda. Nemde?

Bizonyára az esemény szépségén és egyediségén felbuzdulva váltak eleiknél nemzetközibbé a szervezők, és állapították meg most már hat világnyelven a tényt, miszerint: igen, mi, vagyis Mi, a 21. századi megapolisz lakói, mintegy félmilliónyian ebben is elöljártunk. Amiként a szűklátókörűségben is, hisz a jubileumi lanterna magica oldalaira, a román, az olasz, a spanyol, a francia, az angol és a német mellé még kényszerből, interplanetáris szerződések nyomása alatt sem fért fel a magyar nyelvű szöveg. Mindenfajta rossz indulat nélkül le merem fogadni: ha a szeméthegyre emelt dísztárgy tizenhatszögű lenne, mi akkor sem kaptunk volna rajta helyet. Persze ez egyfajta bók is lehet felénk a dáridó lebonyolítóinak részéről, olyan értelemben, hogy a magyar felirat mellőzésével tulajdonképpen az európaiságunkat, a már-már idegesítően békés természetünket ismerik el, azon kivirágzott, kivirágoztatott tulajdonságunkat, hogy hajlandók vagyunk mindig mindent eltűrni, megemészteni, így előreláthatóan a nemzetközi lampion körül sem fogunk világbotrányt gerjeszteni, hanem szép csendesen, szégyenlősen, szemünket földre sütve hajtunk majd fejet a társadalmi baleset előtt. Sőt még hálásak is leszünk a figyelmetlenségükért, az irántunk való tiszteletlenségükért és ama feltételezésükért, hogy mi amúgy is értünk románul, olaszul, spanyolul, franciául, angolul és németül, képesek vagyunk a lehetetlenre (ha tudnák, hogy már a kínait is kapizsgáljuk...).

Mert bárhogyan is csűrjük-csavarjuk, gombolyítjuk, bogozgatjuk a történelem fonalát, 1884-ben, a világítótestek felállításának esztendejében nekik még egyáltalán nem volt alkalmuk megköszönni nekünk a sok-sok köztéri, közszolgálati reflektort, az azóta is emlegetett találkozásunkra ugyanis csak ezt követően került sor, kb. fél évszázaddal később. Ennek fényében azt sem várhatjuk el tőlük, hogy a kisujjukból rázzák ki: volt egy 1867-es kiegyezés, ami után számunkra elkezdődött egy újabb időszámítás, egy sajátos reneszánsz, ami miatt nem szeretjük, ha az akkori nagy Magyarországot fogalmi szinten lépten-nyomon leosztrákmagyarmonarchiázzák. Ha például a temesvári 1884. évet a Habsburg Impériumhoz kötik, a birodalmi história epizódjaként tárgyalják. Ha Török János ex-polgármestert, a közterületi villanyvilágítás atyát leosztrákozzák, lerománállampolgározzák, lefelejtik az oszlopokról, műemlékekről. Ha lúdbőrözik a hátuk, amikor muszáj kimondaniuk, leírniuk: Temesvár Magyarország részeként világosodott meg, kapott ló vontatta s elektromos villamost, 59 kilométernyi villanyfényt és fényirdát, egy olyan időszakban, amikor a hegyen és táblán túl még mindig a tűz csiholásával bajlódtak naphosszat.

És még van, akit a sarkalatos civilizációs értékek, alapvető szabadságjogok kiharcolásának elmúlasztásáért, a többnyelvűség elfogadtatásának, megvalósulásának elherdálásáért Pro Cultura-díjjal tüntetnek ki ma Timişoarán.

Hát ez a valódi sötétség.

Losonczy-vár a legveszélyeztetettebbek listáján. Sorvadó közösségeink XIII. (részlet)

Borosjenői a negyvennegyedikKicsit szégyellem magamat, hogy életemben most jártam először Borosjenőn. Nem tudom, mi okból, de a sarlóval és kalapáccsal hajdanán ránk erőszakolt pionírnyakkendős, szalutálgatós csoportos, bocsánat, osztagos iskolai kiruccanások programjába a Fehér-Körös-parti kitérő sehogyan sem fért bele, később a munkahelyi kötelességek, no meg az örökös rohanás miatt tévesztettem szem elől. Pedig hát a lakóhelyemtől csupán egy karnyújtásnyira dacolt és dacol ez a városkává avanzsált, formált épületegyüttes a politikai s egyéb hullámverésekkel. Annak viszont kimondottan örvendek, hogy ezúttal nem csupán hóbortból, kalandvágyból, hanem határozott céllal, tarisznyámban tisztázott és tisztázatlan múltbéli emlékfoszlányokkal tettem meg a Bánság szívéből a Partium kapujába vezető utat, pillantást vetve egyúttal a rosszul karban tartott, napról napra zsugorodó, fogyó s vergődő, ám az idő vasfogával és a történelem viharaival mégis hősiesen küzdő világosi várromra.

Valójában a várkastélyról készült régi fényképek keltették fel az érdeklődésemet, ezen fotográfiák indíttatására vettem elő szekrényemből Erdélyország lukasra tanulmányozott három nyelvű térképét, eldöntendő: miként, merre. A halogatás, az indulás olcsó ürügyekre alapozott késleltetése lehetősségként már fel sem merült, biztos voltam benne, hogy Jenőre hamarosan menés lesz, főként miután a földrajzi tételek is azt jelezték felém, értelmetlen habozni, hezitálni, hisz a vadregényes hegyek lábaihoz simuló alföldi határ keleti pereme is páratlan káprázatokra, csodákra képes. Aztán Verne Gyula egyik közismert Kárpát-imágója telepedett rá a terveimre, olyannyira hatásosan, hogy a borosjenői helyszínt a jó öreg mesélőre hagyatkozva kezdtem magam elé képzelni. Ennél több ösztönzésre, hajtóerőre nem is volt szükségem...

Ilyen helyzetekben a história persze nem hanyagolható, elvégre Borosjenőt az eseményekben, fordulatokban gazdag történelme éltette egészen a kommunista hatalomátvételig, amikor a semmiből polcra került elvtársak szétverték, hogy beton- és acélvárost gyártsanak belőle. S bár a fél évszázadnyi vörös uralom pusztításainak java része jóvátehetetlen, az élő halott településnek még van némi esélye a megújulásra. Ehhez a helybeliek intellektusában is be kell következnie a rendszerváltásnak.

Az épített hagyaték védelmét szorgalmazó, előíró reformok igenlésének, a jó s szép akarásának azonban nem nagyon van nyoma Jenőn, hacsak nem a várkastély rehabilitációját ajánló, s a felújítást pontról pontra kidolgozó projekt tölti be ezt a nemes, előkelő szerepet. Az említett terv javaslataival örökségvédelmi szakember persze egyet nem érthet. Valójában egy olyan műépítészeti tanulmányról van szó, amely állam-vizsgadolgozatnak készült (természetesen ettől még lehet kifogásolhatatlan), és amely valamilyen úton-módon az önkormányzat elé került, a testület pedig megvalósíthatónak, kivitelezendőnek fogadta el. Sajnos nem állt módomban kinyomozni, miként zajlott le ez a procedúra, de fölöttébb kíváncsi lennék rá. Előfordulhat, hogy a műveletben részt vett városatyák egy nagyon sajátos EU-s eljárás alapján cselekedtek, ha pedig tényleg egyedi irányelveket követtek, különszámukat érdemes lenne nagydobra verni...

Talán azt is, milyen állapotban hagyták maguk után a „falu palotájából” kiköltöztetett árvák és gyámjaik az ingatlant. Bele sem merek gondolni, milyen körülmények között ápolták, nevelték, oktatták a reneszánsz falak közé zsuppolt lelenceket. Előfordulhat, hogy a tévéből jól ismert Csegőd semmi volt a jenői állami zárkához képest. „Amikor kiderült, hogy költözés lesz, megindult a lopás. Mindent elvittek. Ajtót, ablakot, berendezést” – tájékoztatott a várudvarban füvet kaszáló egykori kastélyfogoly, az egyetlen lény, akivel a feltűnően hangos, busójáráshoz hasonlító esküvői menet elvonulása után az ügy kapcsán szóba elegyedhettünk. A férfi szívélyesen tárta ki előttünk a rozoga, rozsdás vaskaput, hogy beléphessünk a tündérlakba, s ott körülnézzünk, miközben két éves forma gyermeke szorosan mellette haladva leste akciónkat. És bár az ipse figyelmeztetett, kissé mellbe vágott, hogy a remélt rendezettség helyett a színfalak mögött csupán egy életveszélyes romhalmazt találtunk: a menekülők, vagy az utánuk jövők, a helyzetet kihasználók még a kábeleket is kitépték a falakból. Talán örömükben, talán bánatukban egyesek a padlót rúgták szét, mások a konyhai, fürdőszobai csempét pofozták fel, illetve le a falakról, átadva helyüket a nyomeltávolítóknak, akik ezúttal a tűzrakást találták a leghasznosabb eljárásnak. Cserepek, téglák, üvegek, fémek tarka tengerében fulladoztunk mindenütt, az udvarokon éppúgy, mint az eső áztatta belterekben, ilyen állapotban, szinte fejvesztve kerestük a kijáratot. Jenőn mindenesetre nehéz lesz falkutatást végezni. Vagy talán nem is szükségeltetik?

Tudniillik modern architektusának fifikás nagyvonalúságát követve a globális jelen csúcsoknak hitt pattanásai felé kapaszkodó város is fürdőmedencés, spás és masszőrös üzletemberközpontot álmodik bele a tornyok közti antik részekbe. Világvégi stádiumában mi egyébről is álmodozhatna? – kérdezhetnénk az analógiák ismeretében. Művelődési házról tán? Minek? Hisz a pásztorkodásból éldegélő hegyi embert a csillogó terepjárók érdeklik, nem a borult elméjű művészzsenik, a meg nem értettek létértelmezései. Neki mondják meg, hányadán áll az euró, adni kell-e, vagy inkább vásárolni, azzal le is vannak tudva a világ fontos dolgai.

Ettől függetlenül a helytörténeti múzeum létrehozása egyelőre belefér a keretbe, s ezt az idegenvezető szerepét – jobb híján – magára vállaló füves emberünk is megerősítette. Mi több, ő még nem is tud a leendő nagyvilági beruházás kapcsán végzett számításokról. Csak arról vannak sejtései, hogy a polgármesteri hivatalnak továbbra sincs pénze a művelődési ágazat megedzésére, ezért érzi magát otthonosan a gaz a kiszáradt várárokban, és szintén emiatt omladozik a szellemi, épített hagyaték és Jenő egyetlen valamirevaló nagy múltú kincse a városközpontban.

Ez hát a jelen. De hogy milyen volt a hegyaljai település hosszú történelme?

Arad megyében kevés helység rendelkezik annyira gazdag és dicső múlttal, mint Borosjenő, amelyet északon és nyugaton az Alföld, keleten a Nyugati Szigethegység, délen pedig az Erdélyi Érchegység határol. A rómaiak idejében a Körös-völgy kulcsának tekintették, Valens császár erődítményt, Marcus Aurelius várat építtetett ide, Hadrianus uralkodása alatt fürdőket létesítettek a területén, Probus korában pedig szőlővel ültették be vulkanikus dombját. Kr.u. 270-ben azonban a gótok kiszorították innen a rómaiakat, majd a hunok, az avarok és a szlávok hatalmaskodtak a régió felett, így jó ideig ellenőrizhették a Körös melléki vidéket.

(folytatás a Művelődésben)

Élet az osszáriumban. Sorvadó közösségeink XII.

Nyárádszentlászló egy csodálatos hely, valójában azon viharfokok egyike, ahol el tudnám viselni az életemet. Persze nem földmívesként, mert a paraszti életvitelbe bele kell ám születni, azt megtanulni, elsajátítani nem lehet, de mondjuk, termékeny szellemi alkotóként egészen jól elboldogulnék ebben a Maros megyei élő múzeumban, múzeumfaluban. Hogy szükség nem lenne ott rám, az biztos, ám az elutasításnak ez a formája már nem érne meglepetésként, hisz városon sem tudnak mit kezdeni az író-olvasókkal. Úgyhogy, ha választási lehetőség adódna, talán kivonulnék.
Talán. Mert nagy, sűrűn elhangzó szavak, súlyos kijelentések ezek, amelyek valódiságát csak a megvalósult tények igazolhatnák. A helyzet, amely rákényszerítene, hogy tényleg kiköltözzek, felszámoljam városi múltamat, énemet. Ekkor derülne csak ki, tisztában vagyok-e azzal, mit jelent a falu, mekkora terhet a hajnali ébredés, a kedvtelenséget, betegséget nem ismerő gaztalanítás kényszere, az ingatlan-karbantartás, amely nem hanyagolható, halasztható, feltéve, ha az ember nem óhajt a szigetlakó Robinson sorsára jutni, legalábbis képletesen. Ha nem akarja, hogy tűzoltóknak, katonáknak és matrózoknak kelljen őt kiszabadítaniuk a dudva közül, a fűvel benőtt házikóból, a gyepből, amely igen rámenős tud lenni, s szívesen behálózza, begyepesíti a gyanútlan parasztelmét. Hogy aztán, a mentés után ott álljon a nyomorult urbánus anyaszült meztelenül a rengeteg éhes férfi előtt, az anyagias hálára számító kiszabadítók, kilakoltatók gyűrűjében, tehetetlenül.
Sok szépsége ellenére a vidék tehát millió hátránnyal is szolgál, így csak annak ajánlott, aki a megpróbáltatásokra testileg-lelkileg eleve fel van készítve, s nem ott, a helyszínen jön rá arra, hogy a romantika nem a tehenek között, a legelőn, vagy a hízók között, az ólban születik. És nem akkor döbben rá a barakkosított civilizáció népszerűségére, a betonkényelem felkapottságára, amikor reggel a kútból merített jéghideg vízben kénytelen lemosni magáról az éjjeli ránctalanítót, amely falun tojássárgából, esővízből, mézből és gyógynövényekből kikevert természetes arcmaszk.
A rusztikussághoz, a biovitelhez fűzött rózsaszín felhők tudniillik könnyen szertefoszolhatnak, amiből kifolyólag az edzetlen, acélozatlan ténfergő egy idő után annyira kényelmetlenül kezdi érezni magát, hogy inkább mindenből, mi földi, kivonul. E tragikus szituációval nem azért hozakodtam elő, mert ódzkodom a fizikai terheléstől, vagy mert szégyellem a kétkezi munkát és a repedt tenyerű dolgozót. Hanem azért, mint már említettem, mert nem értek hozzá. És nem azért nem értek hozzá, mert én százszázalékos városinak tartom magamat, hanem azért nem, mert rákényszerültem, hogy városivá nevelődjek. Hogy ne tudjak megfejni egy tehenet, hogy féljek a bikától, a nyúltól és a pulykától, mert az egyik rúg, a másik harap, esetleg csíp, szóval testi sértést okozhat. Nem mintha városon abszolút biztonságban lennék, mintha ott senki sem sérthetne meg, nem üthetne le az utcán, nem kaparhatná ki a szememet. Mégis félek. Félek például attól, hogy nem lesz, hol megvásároljam a kedvenc mosószeremet, vagy ha lebetegszem, akkor nem fog kijönni értem a mentő, vagy ha kijön, akkor későn. És félek attól is, hogy mi lesz velem, ha fájni kezd a fogam, iszonyúan fájni egész éjszaka, s nekem nem lesz kit felráznom álmából, nem lesz, kire ráparancsoljak, kihez könyörögjek, csináljon valamit, mindegy, mit, csak csináljon, ne kínlódjak annyit. Nem lesz senki, akinek, ha csak egy percig is, de azt kellene tennie, ami nekem jó, amire nekem van szükségem, nem pedig neki – általam.
És attól is rettegnék, hogy a gyermekeimet nem kupálnák ki rendesen az iskolában. Nem tanítanák meg olvasni, számolni, szavalni, a többi fontos tudnivaló bevéséséről, az informatika, a közgazdaságtan és a nemzetközi kapcsolatok elsajátíttatásáról nem is beszélve. Ezt mind nekem kéne megtennem otthon, a suli után, fáradtan, kimerülten, a nagyvárosi követelményrendszer ismerete nélkül. Ezért aztán felnőtt korában az apróságot csak segédmunkásként alkalmaznák, miközben mások Bachot tolmácsolnák a filharmóniában, Villont utánoznák a színházban és világnyelveken társalognának ügyfeleikkel az irodában. Szóval a tanyasi életmóddal a saját fiaimat, lányaimat is megfosztanám az érvényesülés legalapvetőbb, legkézenfekvőbb feltételeitől, elzárnám előlük a jólét, a kényelem összes járhatónak vélt útját.
És bár megszámlálhatatlan bennem a fóbia, szinte fölöttem tornyosulnak már a rémületek, eszeveszetten nehéz az elszakadás a nyárádszentlászlóktól. Fájdalmas a búcsú a csendtől, a nyugalomtól, az őszinteségtől és a legendáktól is, de fájdalmasabb a templomtól, mégha nem is katolikus, mégha nem is oly tiszta, mint a lelkek, mik egykoron látogatták, mint a népek, kik nem adják át egy-kettőre Isten házát a vájároknak, a falképfeltáróknak, a megszentségtelenítőknek, hanem ezernyi gesztussal jelzik, ez az ő szent terük, amely fölött a szemüveges idegennek nincsen hatalma, hiába diplomás.
Álltam ezért a kutatóárok szélén, alattam millió törött csont könyörgött a teremtőhöz, hogy újból összeforrhasson, hogy ismét ép testet alkothasson, majd végigszenvedje, -küzdje az életet. Azt az életet, amelyet mi eldobunk magunktól. Ott feküdtek tehát a mélyben, szétszórtan, egymáson, nagy-nagy összevisszaságban ezek a feltámadni kívánó hajdani analfabéták, felettük régészek spaklizták a még megmaradt falmaradványokat, felmutatandó a jelennek az ősiség elemeit, ám csak néhány pillanatra, hogy aztán újra betemessék a korokat, elföldeljék az egekig szárnyaló gondolatokat. Hogy halálosan becsapják a porban fuldokló földönfutókat, kik láthatatlan kezeikkel kapaszkodtak a fénybe, mit csóvaként, napjaink vívmányaként és kizárólagos tulajdonaként villantottak fel előttük. És mindeközben én csak aggodalmaskodtam, sajnálkoztam a mesterséges szakadék szélén, szenvedve néztem a holtak haláltusáját, és semmit sem tudtam tenni értük. A paraszt örökre paraszt marad, vontam le ebből a következtetést, a föld is az övé, s mert a társadalom úgy épült fel az évszázadok alatt, ahogyan, hierarchikusan, lépcsőnként és fokonként, a butaság, az ostobaság kimozdíthatatlan a már véglegesített rendszerből.
Ilyen tekintetben Nyárádszentlászló egyértelműen a szomorúság élettere (volt) számomra, hisz nem csupán a gyökerekhez való kötődést, a hagyományőrzést jelentette, amint azt első látásra hittem, hanem a kicsinyességet is.
***
Fényképtár

A megfizethetetlenek

Jelenleg mindenki utazási lázban ég körülöttem, talán még a templom egere is, amennyiben közalkalmazott az ipse, de gondolom, mára már ő is az (mi egyéb lehetne?). Persze ez attól is függ, melyik egyháznak a tagja őexcellenciája. Ha csupán egy egyszerű felekezetiségre vagy szektás tagságra futotta neki, akkor már egyéb kategóriabelinek számít, és a normálistól, a megszokottól eltérő módszerek, kritériumok, rendszabályok szerint mérik neki a morzsákat. Talán még abban a hátrányban is részesül a szerencsétlen flótás, hogy a szegény eklézsiának kell őt eltartania. Utóbbira csupán amiatt volna szükség, hogy a rekedt hangú kántornak is legyen néha egy-két szolga lelkű társa a nagy üres templomban. Ők ketten, hárman biztosan nem álmodoznak, legalábbis nem úgy, nem arról, mint azok, akikkel e sorokat indítottam, és kikhez most visszatérek, lévén, hogy újabban ők kerültek a figyelem középpontjába, az ő sorsuk, jelenük, jövőjük számít szenzációsnak, így vagy úgy, ezért vagy azért.

Hiába, a korral együtt a fontossági sorrend is változik, megváltozik. Egy évszázada még a polgármester tette volna tűzbe a kezét a plébánosért, ja, meg a kántorért, ma már ez fordítva működik, a plébános és a kisegér folyamodik kegyelemért a polgármesterhez és az elöljárót segítő személyzethez. Ám sietnie kell, hisz a válságkormány hamut szórt a fejére, húzott egyet a gatyamadzagon, és azt mondta, bűn lenne bejárni dolgozni a szent ünnepek idején, menjen inkább mindenki, amerre lát, vásárolja meg a fenyőt, a lakást, az LCD-t, szerezze be a sült galambot, aztán utazzon el jó messzire, melegebb éghajlatra, ott pihenje ki magát, gyűjtsön erőt és ihletet a szabad természetből, hogy aztán a jövő év elején megvalósulhasson, kiteljesedhessen a hatékony együttes szundikálás az ország szociális bölcsőjében. Mármint a központi vezénylésű önkormányzati szférában.
És erre a szürke hivatalnokok egyből kivirultak, megrohamozták az utazási irodákat, és uzsgyi, azonnal, eddig még sosem látott, tapasztalt fürgeséggel gyakorlatba ültették a fentről küldött utasítást. Vagyis: leléptek.
Hát ennek éreztén miért higgyek a számoknak, mik sunyin kacsintgatnak reánk a bérrácsok mögül? Higgyem el, hogy a kétnapos kényszerszabadság megközelítőleg 50 eurómba fog kerülni havonta, s így az óriási, 200 ajrós fizetésemből csak százötvenet, azaz alig 40 ezer forintot fogok kézbe venni ezentúl? Higgyem el, hogy irtózatosan rosszul megy ennek az országnak, miközben azt látom, hogy a plázák tele vannak kiöltözött emberekkel, az utcákon luxusautók pöfékelnek, a városok szélén villanegyedek köszönik szépen, jól vannak, és a túltápláltság, a habzsolás okozta kövérség jellemzőjévé vált a lakosságnak?
Persze nem lenne szép tőlem, ha úgy tennék, mintha nem tudnám, mi a hirtelen ránk szakadt boldogságnak a magyarázata, s hogy miért örül valaki annak, ha két-három-négy napra kirúgják? Hát azért ér a füléig ilyenkor a romániai közalkalmazott szája, mert az érintett társaság jelentős többsége nem a zsebpénznek sem elegendő „állami” béréből, abból a bizonyos, már említett 200 euróból tengődik egyik napról a másikra, hanem a magánvállalkozásaiból, amiket az esztendők folyamán – ideje bőven lévén – kiépített, vagy a család alternatív jövedelemforrásából (a másik fél, legyen az férj vagy feleség, apa vagy anya csillagokig szökő bankári, katonatiszti, főkönyvelői, agrármérnöki, földmérői, közjegyzői fizetéséből). Mert Romániában szinte csak protekcióval juthattál, juthatsz köztisztviselői, közalkalmazotti státushoz, ha úgy tetszik, tisztességtelen előnyhöz, ez a sajátos, helyi értelmezésű versenyszellem pedig már a múlt rendszerben is íratlan törvényként érvényesült: vagy a már magas rangban lévő pereputtyod menedzselt, és protezsált be ide-oda, vagy az állatfarm, amit falun tartottál illegalitásban, főként az előmeneteledre gondolva, s amellyel az egyenjogú kommunista éhínség idején bárkit levehettél a lábáról. Ám egyik is, másik is egyfajta gazdagságot, jómódot feltételezett. A jómódú pedig, aki a vagyon mellett a beosztást, a címet, a rangot is szükségesnek tartotta, hajlandó volt kisebb-nagyobb figyelmességekkel előrukkolni, jelentős materiális áldozatot hozni előmenetele érdekében. Hajlandónak mutatkozott már csak azért is, mert közhivatalban dolgozni nem csupán az előkelőséget, a feljebbvalóságot jelentette, jelenti, hanem magát a mennyországot. Aki egy efféle csemegéhez hozzájutott, az már biztos lehetett benne, hogy a nyugdíjkorhatár eléréséig egyike a kiválasztottaknak, a tejben-vajban fürösztötteknek, ezért valószínűleg öregségéig nem fog kelleni másik állás után néznie. Minimális erőbefektetéssel és biztos anyagi háttérrel egészen látványos karriert lehetett, lehet befutni ezeken a munkahelyeken, és így gyarapodó hírnévre, elismertségre, befolyásra, kamatozó kapcsolati tőkére is szert tenni.
Feltéve, ha megengedheted magadnak ezt a fényűzést. A közalkalmazottiság, a köztisztviselői lebegés luxusát. A kényszerszabadságok és a 200 eurós fizuk abszurditását. Kétségkívül megengedheted, ha valódi túlélőnek, kemény gyereknek, mázlistának születtél. Vagy milliomosnak.
Hát ezért nem váltott ki a hivatalos pénzkereseti lehetőségtől való eltiltás sztrájkot, ezért lapít az aktatologatók zöme, s mosolyog, hunyorít a bajsza alatt, és emiatt rohannak a köznépek ebédidőben az utazási irodákba, a fizetetlen szabadság hetét majdan kitöltendő, jó, nem munkával, hanem szórakozással, nem termeléssel, hanem fogyasztással, nem pénzkereséssel, hanem pazarlással. Futnak a lelkek autóstól, hogy a nagy érdeklődés, tolongás közepette nekik is jusson még hely a hotelekben. Világos tehát eme őrült költekezésben: ha esetleg még nem elég nyomasztó a csőd, majd lesz ezután.
Aki nem így gondolja, az vessen magára.

Kilincscsere Vécsen. Sorvadó közösségeink XI.

Az este aznap semmiképp sem akart megérkezni, szinte ingerlően későn jött el értünk, csak azt követően, hogy átverekedtük magunkat az elébünk gördült rengeteg önsajnálati s önostorozási próbán, hiábavaló kincskereső kalandtúrán. Így hát tépetten, szárnytörötten, de büszke lázban, bús varázstól leigázottan szédeleghettünk be Marosvécsre, hol, mondhatnók, címétől, rangjától megfosztott fejedelemhez illő volt a fogadtatásunk. Már a kastély bejáratában szellemi fogyatékosok integettek nekünk felhevült testtel és kipirult orcával, mint a bolondok, bátortalanabb társaik sok-sok rács mögül üdvözöltek esetlenül, csíkos pizsamában, vagy anélkül, de köszöntöttek, és mi ettől hirtelen boldogok lettünk, mert megszületett bennünk a dicsérendő felismerés, a rádöbbenés, majd a hála Isten felé, hogy ép eszűnek, úgymond beszámíthatónak teremtett meg bennünket. Noha e fesztív bolondériának, rabruhaterrornak, mi kilencven éve kezdődött, valószínűleg sosem lesz vége. Hisz hány év telt már el a vécsi kerekasztal-beszélgetések óta, s a jelzők, miket a felszólaló, megszólaló transzszilván lovagokra aggattak, még mindig élők, frissek, sőt, mintha csak most szökkennének igazán szárba.

Mert ebben az országban mindenkiről azt hiszik, hogy időmilliomos, hogy százhúsz élete van, hogy a türelem megtestesítője. Mert hiszik, ha ők ráérnek, akkor mi is. Ők bent, mi viszont kint. Kint a sírkertben, kőlapok és kőasztalok körül, siratófák alatt.

S az irántunk való határtalan szeretet is kiteljesedni látszik (ezen kirekesztősdik által is). Hisz mi mást jelenthetne a velünk folytatott bújocskásdi, fogdmegesdi, az itt vagyok, hol vagyok esszenciája, amely abban a gyakorlatban jut kifejezésre, hogy gyors felindulásból, hisztérikusan, bosszútól fűtve egyszer csak a házainkból kiköltöznek? Jóllehet aztán mégsem, inkább vissza, sőt, a korábbinál még mélyebbre fészkelik be magukat a termeinkbe, csarnokainkba, kápolnáinkba, tetőink alá, pincéink fölé, egyre kitessékelhetetlenebb formákban; a világra nyíló ablakainkba, lakjaink dekoratív nyílásaiba pedig muskátlijaink helyett csipkés bugyijaikat, melltartóikat állítják ki, ekként jelzik, mint az agyamentek, meddig terjed a hatalmunk.

A látvány fenségességén túlmenően ez a személyes, önkitárulkozó jelenlét hatványozott örömmel tölti el az embert, az otthonából kifúrt, kiüldözött tulaj szívét, mert így legalább abban lehet biztos, hogy aki beköltözött az odújába, a bennlévő, a lakó, a potyautas, az ingyenélő már ismeri az alsóneműt, legalábbis fogalmi szinten. Az már egy másik kérdés, hogy ezzel egy időben képes-e identifikálni a klotyót is, fogalmi szinten legalább, és nem-e hagyja ott erősen érzékelhető lenyomatait a kastély összes szegletében. Igen, ha a műveltségnek az ürítésre, a kisebb, nagyobb dolgaink intim elvégzésére vonatkozó elméleti fejezete még létezik a fejekben, akkor már ünnepelnünk kell, hisz az ősi szokás, az angolvécézés, a bilihasználat művészete a higiénia legalapvetőbb megnyilvánulása, mely másutt magától értetődő, itt, Erdélyben mára már csupán a civilizációnak egyfajta igazolványává alacsonyodott.

Tájainkon ugyanis a mosdó az utolsó olyan helység, amit felújítanak, kicsempéznek. A felújítás ugyanis általában kimerül a csempézésben. Ezen műveletet úgy is nevezik errefelé, hogy grésziázás, és ha ez az abszolút jó egy ingatlannal megtörténik, akkor már luxuskategóriáról beszélnek a népek. A lényeg ugyanis mindig a külső, a profájl, a szem és a józan ész becsapása, a káprázat. Az átverés, magyarán. Adjunk rá tiszta ruhát, a többi nem számít. Bizonyítsuk ideig-óráig, mennyit áldozunk, áldoztunk állagmegóvásra, mekkora pénzösszeget költöttünk el, költünk a kimondhatatlan nevű főúri rezidencia megőrzésére, mennyit a kipofozására, s részükről (mármint a részünkről) ez a köszönet. A dúsgazdag, parasztevő soviniszta disznók kitúrnak az újravakolt falak mögül, füllentik ők tudatosan, félrevezetve ezzel önmagukat is. Jesszus!

Mert valójában nem is történik egyéb, mint a kilincsek kicserélése: a régi rezek helyett műanyag vackok kerülnek a sokat látott, sokat hallott kapukba, ajtókba, melyek emiatt mostanság igen nehezen nyílnak meg a vécsiek előtt. S ha meg is nyílnak, a kitámadhatatlan design oromzatán rengeteg fogyatékos, érinthetetlen állami gondozott, bántalmazhatatlan szerencsétlen flótás védelmezi a mundér becsületét.

Kemény.

Herta Müller csúnya volt, mondja a tinó (s körbenéz)

Már régóta várom a pillanatot, hogy valaki világosan megfogalmazza: Herta Müller nem érdemelte meg a Nobel-díjat, Herta Müller bolond, Herta Müller fabulál, Herta betegesen hazudik, Herta szellemi fogyatékos, kitüntetéséért pedig hálapénzzel tartozik a Szekuritáténak. Dicsérem az eszét Radu Tinunak, hogy a felsorolt finomságokat kimondta, s ő mondta ki, nem másvalaki, mert akkor nagyot csalódtam volna a hetedik női érzékemben.

Azért örvendek ennek a kedves, hosszú s őszinte minősítésnek (köszönöm is ezúton Ştefan Bothnak, azaz Both Istvánnak, hogy a nem épp kedvencemnek számító Esti Igazságot e vallomással feldobta, s hasábjain még hajnalban közzé tette az interjúba csomagolt nyilatkozatot), mert a főraportőr, mármint Tinu, megérdemelte a médiabeli elsőséget, a csak neki szentelt szenzációhajhászást, időpocsékolást. Ennyi verejtékkel ledolgozott szolgálati év és aprólékos anyaggyűjtés után igazán kijárt neki ez a halmozott demokratikus odafigyelés. Miután milliók életét kicselezte, tényleg megilleti az a temérdek átok, kurvaanyázás stb., amely az említett újságcikk apropóján elhangzott.

De a már nem éppen zsenge hajtású Tinu bizonyára ezeket a magasztos pillanatokat is elfeledi majd, amiként arra sem emlékszik már, hogy Hertát anno rendesen meghurcoltatta. Csupán annyi jutott eszébe az akkoriban „különcködő” értelmiségiről, hogy úgy viselkedett, mint egy igazi, torzonborz hippi, természetábrázoló kijelentéseivel, emberi megnyilvánulásaival, a puszta létével rengeteg bajt, fejtörést és munkát okozott a szekunak, többek között neki. Amúgy meg állítja, Herta félrebeszél, hisz nem is figyelték meg, csak ő hiszi, hogy igen, és csak azért hiszi ezt, mert a normálisnál nagyobb jelentőséget tulajdonít magának. Nem volt ő annyira fontos személyiség, hogy kövessék, lehallgassák, pucérra vetkőztessék, jó pénzért eladják a német szövetségi köztársaságnak, magyarázza eszeveszetten a vezérinformátor. Különben is: csak egy volt a sok zavaró elem közül, de a többiektől eltérően ő határozottan csúnya volt.

Igen, Tinu határozottan emlékszik arra, hogy Herta Müller csúnya volt. Mert Tinu határozottan teszi a hülyét, nehogy még sittre vágják, ha már eddig száraz bőrrel megúszta a disznóságait.

Hertát egyébként szeretnie kellene, s ezt ő is tudja, hisz nélküle most nem lenne az, ami, dúsgazdag biztosítótársasági igazgató, hanem már régen felkopott volna az álla, s talán már éhen is halt volna a semmittevéstől. Herta ugyanis Tinu elvtárs mindennapi betevőjét biztosította azzal, hogy bánsági svábnak született és németül publikált ezt-azt, egyszerűbb és bonyolultabb virágnyelven kifejtett történeteket, afféle kódolt eszmefuttatásokat, amilyeneket az agyoncenzúrázott, kivesézett temesvári irodalmi lapok akkoriban még elviseltek.

Aztán, kikerülve a szabad világba, a rebellis írónő gondolatilag kitárulkozott, sóhajtva megnyílt. Néhány eminens, álszent figuráról így végre leesett a több évtizedes álarc, és mi csak néztünk ki a fejünkből. Hogy hát ez is? Meg az is? Nem mintha erről vagy arról a muksóról nem sejtettük volna az egyetemes besúgásban való részvételt, feltételezésünkből hiányzott viszont a teljes bizonyosság ereje. Hála a mülleri leleplezésnek, most már könnyedén, megingathatatlanul, az igazolások birtokában röhöghetünk bele a simulékony kukkolók képébe, egyebek mellett a múzeumi körökben kapus bácsinak csúfolt emigráns pofa arcába, aki díszfedelű, ám hazug albumokban adja még mindig ki mások kutatói munkájának gyümölcsét, mintha kizárólag az övé lenne minden kötetbeli szó, vessző, pont. A bikfice... S a barátai a bizottságból... A teremburáját! Ők is? Ők is.

Lám-lám (és most nagyon hízik a májam), nem csak mi, magyarok vagyunk képesek ekkora egymás iránti utálatra, feljelentősdire.

Zármondatként mi egyebet mondhatnék, mint hogy: tanulj tinó, mert ökör lett belőled.

A szentbenedeki nagyfal (is leomlott). Sorvadó közösségeink X.

A grófkisasszony ma korán kelt, látni kívánta a felszálló köd virtuskodását, majd a harmathabok közül kiszabaduló hegyláncolatot, amint a futamgyőztes örömével körbehordozza tekintetét a rabigába hajtott, ébredező tájon. Ám aznap reggel csalódnia kellett, hisz a felkelő Nap lett a vidék ellentmondást nem tűrő úrnője, őfelsége pedig úgy csillogtatta meg szemkápráztató aranyfényét a gyöngybevonatú leveleken, hogy a mennyei villogáson kívül egyebet észlelni nemigen lehetett. A pászták erejéből mindenesetre a kémlelő leányzó hajkoronájára is bőven jutott, és ettől csak fokozódott a színparádé s a kavalkád.

A grófkisasszony ezért leereszkedett a mélyen fekvő udvarba, hogy arca természetes pírjának a domboldal lábait nyaldosó patak kristálytiszta vizével adjon huncutabb ragyogást. Érezte, ma eljő érte a messziről és régóta várt herceg, ki a makulátlanságot, az ártatlanságot értékeli majd benne, nem pedig a hetedhét országon át futó birtokát és a tulajdonjoggal járó hatalmat.

Sejtelme be is igazolódott, hisz az ifjú úgy elvitte magával a hajadont, hogy még a teherbíró ősi falak is leomlottak utána, hiába állítottak ki védelmükre a kastély urai unikornisokat és egyéb korabeli őrző-védő alakulatokat, kommandós szerveket.

De hát minek is rovom le ide mindezeket, hisz a tündérrózsikás, szőkekirályfis mesék élvezetére manapság senki sem szán időt, sem energiát. Ez egy olyan világ ugyanis, amelyben a reneszánsz helyszín romantikáját csupán ordináré miniszoknyákban és vinilin tűsarkúakban botladozó bukszák jelentik. Tudniillik a múltat az érintetlennek tűnő Szentbenedeken is szépen benőtte a fű, a patinára rálustálkodta magát az igénytelenség, a főurak lépte nyomát pedig a gondtalanul, szemtelenül széthajigált hulladék különíti el a jelentől. Ez is egyfajta diszkrimináció, amiért perelni lehetne. Kellene.

Itt viszont senki sem gondol arra, hogy az örmény-magyar "romhalmazba" Dés teljes tékája beleférne, s talán még a várostörténeti gyűjtemény néhány érdekessége, ritkasága is okulására válna eme felújítható, még megmenthető élettérben a focidepresszióba s drogművészetekbe kergetett fiatalságnak, ha már a komcsik agymosásán átesett idősebb nemzedék szellemi-lelki épülését a kulturális megnyilvánulás – mármint az irodalmi előadás, a könyv, a műtárgy – már úgy sem szolgálja. Hisz ha szolgálta volna, akkor most nem részesülnénk abban a megtiszteltetésben, kegyben, hogy jó helyett csak rosszat mondhassunk Kornisék ősi fészkének aktualitásairól.

Így hát a misztikus Szentbenedeken számomra csupán két ostoba maca jelképezte áttételesen a pillanatot, no meg a fertőző fabudi, ahová kisdolgozni beinvitáltak. A történet díszletét a közeli buszmegálló avatta hiánytalanná: a létesítmény sártengerében néhány hontalan bambult mozdulatlanul, ekként, kínai-török vásári portékában remélte, hogy hamarosan felszedi majd őket az álmaikat beteljesítő Robotkolozsvárra rohanó társasmobil.

És a társasmobil felszedte őket.

***

archív

Gerlaiak Uivaru de Someş-en. Sorvadó közösségeink IX.

A szöveg erőszakot, brutalitást és gyűlöletet kifejező szavakat tartalmaz, ezért tizennyolc éven aluliak csak szigorú szülői felügyelet mellett olvashatják. Utóbbiak szakszerű magyarázatot kötelesek adni gyermekeiknek.

Atenţie! Textul conţine cuvinte vulgare şi expresii violente, astfel, studierea lui este strict interzis minorilor. Restricţia nu se referă la copiii maturizaţi, îndrumaţi de părinţi poligloţi, pedagogi bibliofili, învăţaţi.

***

A helyi illuminátusok akadémiájáról kijövet, hogy az asszonyát is kielégítse, Joánye megvásárolta az aznapi megyei újságot. Lapozgatta előre, lapozgatta hátra, előről hátra, hátulról előre, aztán ismét előről hátra, majd egy ideig felfelé, utána lefelé, ügyeskedve, egyre szaporábban, izgatottabban, hogy a millió kis sporttragédia között a tabellát is meglelje, míg frontálisan össze nem ütközött Iancival.

– Bă, bozgore, mai uită-te şi tu, unde calci!

– Mi a bajod már megint, te, büdös oláj?! Nem volt elég pornós az éjszakád? Te is nézhetnél a csuperkás lábad elé, ha már a fegyelemről van szó!

– Bă, pula mea, tot aşa zgârcit ai rămas, cum erai!

– A faszomba, elhiszed, hogy te sem változtál semmit, amióta nem láttalak! Épp olyan tetves prosztó maradtál, amilyen voltál!

– Amúgy, hogy vagy?

– Binye, mă. Şi tu? Tu şe mai faci, cum te descurci?

– Ce să fac? Mă tot gândesc, ce dracu cauţi tu aici, la noi? Nu ai destul loc la tine acasă, în uriaşa pustă răsăriteană? Ar fi cazul să te cari mai departe, prostule!

– Mármint, hogy én, mit csinálok itt?! Te sehonnai bitang fráter, hogy nem sül le a bőr a mocskos képedről! Te putregáj! Még neked áll feljebb, ahelyett, hogy kinyalnád a hátsómat, amiért beengedtelek a földemre!

– Pula calului!

– Menj a picsába! Kinyithatnád már magyarul is azt a herpeszes szájad, mert amit nem kell, azt bizony megérted. Különben is, ha itt élsz, tanulj meg a nyelvemen pofázni!

– Cu momăta poţi să vorbeşti aşa, dar nu cu mine nici în veci, şarlatanule, să nu uiţi chestia asta! Fasírtot csinálok belőled, vadállat, ami vagy!

– Nem megmondtam, faszikám, tudsz te, ha akarsz! Azt javaslom, igyunk erre!

– Bine zici, hai să băgăm în noi o berică!

Joánye s Ianci így bevágódtak a legközelebbi késdobálóba. A zöldségpiacon, ahol éppen tanyáztak, nem is találtak volna egyéb italozót. Ianci odament a pulthoz és rendelt egy kört. Megitták. Aztán Joánye is odament a pulthoz, hogy még rendeljen egy-egy pofa sört, de azt is megitták. Majd jött a második, és a harmadik fejadag.

– Tudod, Joánye, jó barátom vagy te, de nem kéne mindig nekem jönnöd az utcán.

– Ki megy neki kinek? Te most tényleg azt állítod, hogy én szándékosan megyek neked? Te hülye vagy!

– Seggfej vagy te! De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy vasárnap elmentem a reggeli misére, s a templommal szomszédos bódéban úgy bömböltek a mánelek, hogy nem hallottuk a pap hangját.

– És miért mondod ezt most nekem, én zajongtam? Már ezzel is engem gyanúsítasz? Te rohadék!

– Nem, egy szóval sem gyanúsítalak, retkes talpú. De irtóul zavar, hogy egyszerűen nem értitek meg, nálunk a mise nem a cirkuszolásról szól, hanem az imádkozásról, nem a háborúzásról, hanem a békéről. Ti, álszent csürhék, ezt nem értitek, mert ti egyfolytában fecsegtek, ordibáltok, lökdösődtök, verekedtek, nálatok akkora a jövés-menés, mint az állomáson.

– Figyelj ide, te tróger barbár, te elkényeztetett babapiskóta! Te csak ne bántsd az én istenemet, mert kettéhasítalak a fejszével, majd kiszögezlek a katedrális tornyára, hogy mindenki lásson, amiként lerohadsz onnan, akár a sátán szolgája!

– Szép kis keresztény vagy, nem mondom!

– Mi van, még gúnyolódsz is, szaros törpe! Még templomod sem lenne, ha mi nem építettünk volna nektek!

– Hogy ti nekünk? Hát ez röhejes! Ez fordítva történt, frátye, nektek nem lenne most semmitek, és még mindig szaros gatyában, mezítláb szaladgálnátok a trágyátokban, ha mi nem fogadunk be ide benneteket, és nem adjuk oda nektek az iskoláinkat. Az istennyiláját a hazug disznójának!

– Mi, csak nem azt akarod bizonyítani, hogy ti voltatok itt előbb! Na nekem aztán bizonyíthatod, mert én tudom, amit tudok! Hogy dugnád fel magadnak!

– Mit, babám? A dák kincseiteket, amik mind hamisítványok?

– Nem, babám, a vérbajos arisztokratáitokat, akik tönkretették a nemzetünket, a hazánkat, kiszipolyozták, rabigába hajtották a népünket! Dögölnétek már mind meg!

– Irigy vagy a múltunkra, az a bajod. Tudod, hogy egy senki vagy, hogy senkik vagytok mind, hogy nincs semmitek, mert amitek van, az is mind bennünket illet meg. Ez a te bajod, tatikám. De nekem most mennem kell. Kezdődik a meccs, majd holnap folytatjuk. Na binye? Da’ nu te szuperj, fatter, chiar am de lucru.

– Nu mă supăr, stai liniştit. Dar mă cunoşti, nu? Há’ mér’ haragudnék, haver? Hai să mai ciocním ódată!

– Hájdá, na!

S Ianci, mint a hét mindenik napján, most is békés gondolatokkal tért haza, azon meggyőződéssel, hogy végre sikerült közös nevezőre jutnia a földijével.

Joánye úgyszintén.

Így lett Szamosújvárból Gerla, aztán Uivaru de Someş.

Sorin szorít (mi is, de nem neki). Sorvadó közösségeink VIII.

Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál, hol minden piros, fehér, zöldben jár. Ez nem vicc, ez mámor, az izé az Ámor, már itt van, és áldozatra vár. Becsület szavamra: meg vagyok zavarva – daloltuk halkan, habozva, suttyomban, a valóságot félremagyarázva, elferdítve, a múltat, a jelent és a mindenséget elhallgatva, az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat letagadva, nehogy ellenünk is kivessenek (avagy harci arzenálként bevessenek) egy mocskos, vacak, illegális nyelvtörvényt. Így haladtunk előre a busszal és a korral, jóllehet a városba nem mentünk be, mert egyesek úgy találták jónak, ha a Matyi térnek csak messziről integetünk, mint az angol királynő, csuklóból. Hangsúlyozták, úgyis ismeri mindenki, tanulmányozására most nincs idő. Persze akadtak, kik azt mondták, nem, ez nem éppen így van. Csakhogy: ha választási lehetőségről van szó, s kedvünkre csipegethetünk az előre mutató igenek, illetve a hátrafelé menetelő nemek közül, akkor többnyire az utóbbiak mellett döntünk. Nemet kiabálunk a paradicsomi tiltásokra, nemet a függetlenségre, nemet a kettős állampolgárságra, a hazugok leváltására, az oltásellenzőkre, nemet a disznóinfluenza-tagadókra, a zöldekre, a katolikus papok családalapítási természetére, nemet erre s arra, nemet Kolozsvárra.

S hogy mennyire nem igaz, hogy mindenki ismeri Kolozsvárt, m/k/i sem igazolja jobban, mint maga a polgármester, akit nem véletlenül hívnak a rossz szájak apostolinak (de inkább prosztónak: a’ prostu). Nem véletlenül, mert kötélverő (funar) elődjéhez hasonlóan valószínűleg ő is csak egy szerencsétlen küldöttje, ejtőernyőse a Mennyei Atya egyik felkentjének, aki ugyan nem Rómában lakik, hanem inkább Romanban (sz. m.: település fajta Moldvában), vagy még ott sem, hanem csupán a közelében, a városszerűségtől kétszázharminchét kilométerre, a kereszteződéstől balra, a hetedik szilvafa mellett. Namármost: ez az ember, ez az úgynevezett polgár, apostoli nagykövet egy ízben az uniós Egyesülés terén sebtében kiderítette, hogy a kolozsváriak igazából szatmárnémetiek (sz. m.: Szatmárnémeti román „tükörfordításban” Satu Mare, ami magyar tükörfordításban nagy falu). Tudniillik magyarul beszélnek, és aki magyarul beszél, nem lehet egyéb, mint paraszt. Szellemes felismerés, nemde?
Ennyit a táblán túlról Erdélybe passzolt primáriusz apostoli bölcsességéről.
Egyesek az efféle szemtelenségekre azzal vágnak vissza, hogy paraszt, aki mondja. Néha én is.
Következésképp: ha szabad ilyet gondolnom, talán mégis azon kollégáknak volt igazuk, akik amellett törtek lándzsát, hogy az árvaságra jutott Kolozsvárt most hagyjuk (ki). Az együtt utazó, okuló közösség eme elhatározásának természetesen egyetlen pozitívuma, rövid távú konklúziója lett, éspedig: pillanatnyilag nem néztek „szatmárinak”.
A felvázolt közjáték ellenére a Matyi térre egészen biztosan még vissza fogunk térni, ha nem is mindnyájan, de egy páran, akik ezt a kiváltságot majd ki is érdemeljük, kétségkívül, mégpedig nem trógersorba taszítottként, hanem a jelenlegi mivoltunknál kedvezőbb státuszbeliként (el sem tudom képzelni).
Így hát miután az éjszakai fényekbe burkolózott kincses várost minden oldalról körbeudvaroltuk, foszladozó fátylát újból meg újból megérintettük, és a teste iránti vágyakozásunk félre nem érthető jeleivel, az elterelőútján megejtett násztáncunkkal az elpirulásig felizgattuk, akár a hajadont a távol tartott vőlegény, ismét visszatértünk a messzi Székre – aludni. Még jó, hogy a nagy sötétségben rátaláltunk.

A páncélos szláv brigád. Sorvadó közösségeink VII.

Azt hittem Szilágy megyébe visznek (lásd: Szilágycseh), aztán kiderült, hogy nem. Azt is hittem, elmagyarosodott csehek fogadnak majd knédlivel és mézes sörrel, aztán ismét kiderült, hogy nem. Valójában tehát csalódnom kellett volna, s amiért ez nem történt meg, az csupán a nagy pánszláv szövetség életerejében való hitemnek tudható be. Tudniillik szlávok köszöntöttek, csak nem az elmagyarosodott fajtából valók, hanem a latin nyelvcsaládba beolvadottak.

Igazából nem sokat törődtek velünk, persze nem is számítottunk arra, hogy fognak, de nem is bántottak, mindegy volt nekik, ott vagyunk-e, avagy sem, amiként a falujukban évszázadokkal ezelőtt épült katolikus templomon is úgy néztek át mindeddig, mint a tisztességes halandó a gonosz által elébe görgetett akadályokon. Hiába, aki nem hisz Istenben, csupán a varázslatokban és a sátán erejében, azt lehetetlen meggyőzni afelől, hogy nem elég foghagymát aggatni az ablakba, döglött macskát csempészni a szomszéd edényébe, s borsot törni az ellenség orra alá, hanem hívő ember módjára cselekedni is kell. Mivel pedig erre, mármint az értelmes viselkedésre az illetők csöppnyi hajlandóságot sem mutattak az elmúlt sok-sok esztendőben, a műemlék összeomlott, helyt adott a mellette szót kérő, követelő korszerűségnek, amely annyit is ér, amennyinek látszik.

Szóval szemügyre vettük Páncélcseh egyetlen régiségét, csoportosan úgy tettünk, mintha a szívünkön viselnénk a sorsát, még könnyeket is hullattunk a nagyobb hatás kedvéért, majd hatalmasokat pislogva megbeszéltük, mit kellene másoknak tenniük a megmentéséért. Aztán beültünk a buszba, s nagy kacagások közepette indultunk volna tovább a vicces erdélyi autópályákon, azzal a pillanatnyi elhatározással, hogy bizony, mi majd megőrizzük magyar elődeink páncélcsehi jelvényét az utánunk jövők gyönyörködtetésére. De mivel egyikünknek a bankautomata többet jelentett Erdély összes örökségénél, és belső késztetéstől hajtva eszeveszetten kitépődött a bandából, hogy letámadhassa a tömeges pusztulásunkat ígérő informatizált pénzeszsákot, célba érésünkig abszolút elfelejtettük, miért is mutatták be nekünk a Kolozs megyei életteret. Tehát tömegesen igazoltuk, miként lehet szemet hunyni millióegy disznóság felett, és a valóságtól elszakadva közösen, szinte pofátlanul, hülye gyerek módjára örvendeni annak, hogy a Nagyszebenben tanult oltyán származású marosvásárhelyi kolléga, huhh, jelenünk globalizált diplomása, uáu, szellemi-fizikai segítségünkkel megmentette önmagát az éhhaláltól, sőt, kellemessé tette a hétvégéjét. Amely amúgy nélkülünk nem is lenne neki annyira mézédes, amennyire mostanság. De hát ne sajnáljuk tőle ezt a pici földhöz ragadt örömöcskét. A jól pozicionált szék ugyanis, amely az égből pottyant az ölébe, és amelyért cserébe, mintegy hálából, sorozatban gyártott ikonokat antikol, egyszer majd megbosszulja magát – a görögkeleti kuruzslókat parafrazálva.

Szóval efféle élményekkel, hasznos tapasztalatokkal tértünk vissza Székre aludni. Mint a befőtt.