„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. március 25., szerda

Farkasokkal táncolnék

Kicsit hosszúra nyújtott utcánkban ma nyílik meg a százvalahányadik bankfiók. Fura esemény ez ebben a pénztelennek, szívelégtelenségben szenvedőnek kikiáltott világban, de érthető. Van ugyanis egy fölöttébb hasznos, egyesek számára előnyös tulajdonsága a kaviáros, lufis, limuzinos ünneplésnek, mégpedig nem is akármilyen: a vezérkar újabb százvalahány „sínylődő”, egyik napról a másikra éldegélő, tengődő, éhező pereputtya jut így jól fizetett „jobhoz”. Hisz a tenyérnyi létesítmény – mondhatnók pocokluk – leendő alkalmazottai egyetlen hónap alatt keresik majd meg semmittevésükkel, puszta ottlétükkel, agyonplasztikázott, túlszilikonozott imidzsükkel azt az összeget, amelyért mások, például a hozzám hasonló ismeretlenek két évig hajtanak és hajlonganak, nyalják fel muszájból és lelkiismeretességből a padlót az ilyen-olyan főnökök, főnököcskék, kiskirályok előtt.

Talán rosszul, hamisan, félreérthetően, mert néha, egyre sűrűbben népszavazásnak álcázott költséges bulikon kérik ki erőszakkal belőlünk a saját véleményüket erről-arról. Mire mi helyeslően bólogatunk, úgy teszünk, mintha egyetértenénk: hát persze hogy nélkülözhetetlenek az efféle gazdasági rongyrázások, pénzügyi malőrök ebben a napraforgómagos országban, ahol a tejtermékekért 95, a kenyérért és a gabonafélékért 61, a gyümölcsért 69, az olajért pedig 102 százalékkal többet kell kikotorni a világkormány által feneketlennek vélt családi bukszákból, mint az Európai Unió őszülő, szakállas tagállamaiban, és ahol a tisztességes dolgozók bérét tízszer, hússzor kisebbre szabják a Nyugat-Európában osztogatotthoz képest.

Úgyhogy ne kezdjen el nekünk senki reformkonyháról papolni, mert nagyon megharagszunk rá, s akkor jaj lesz neki.

No nem is pazarlom tovább drága időnket és egészségünket ezekre a hülyeségekre, kár még a szóért is, hisz tartogattam mára a tarsolyomban egy igen kedves, kissé naiv, ám tiszta forrásból táplálkozó észak-amerikai indián példabeszédet. Ime:


A prérifarkas bíráskodása


Történt egyszer, hogy a csörgőkígyó beszorult egy nagy kő alá, szegény meg sem tudott moccanni. Épp arra sétált a kacsa, s a pórul járt segítségül hívta:

– Kacsa testvérem! Kérlek szépen, taszítsd arrébb a követ, szabadíts ki innen.

– Nagyon szívesen – mondta a kacsa, s nekirugaszkodott, hogy nagy begyével ellökje a követ.

Ám amint a csörgőkígyó kiszabadult, máris hangot változtatott, és így szólt:

– Oly sokáig feküdtem a kő alatt, hogy nagyon megéheztem. Ezért most bekaplak! Hamm.

Hirtelen a kacsára csavarodott, hogy finom húsába belemarjon. A megtámadott ártatlan szárnyas azonban rimánkodni kezdett:

– Igazán nem lenne igazságos, ha most felfalnál.

– Hogyhogy nem lenne igazságos?

– Jót tettem veled, jótettemet pedig meg kellene hálálnod.

– Hát te nem tudod? A jótettet mindig rosszal viszonozzák ezen a világon.

– Ezt most hallom először.

– Azt javaslom, keressünk bírót vitánk eldöntésére.

– Mivel ezen a földön mindenki úgy vélekedik, ahogyan én, nem bánom, bízzuk másra a döntést – egyezett bele a megfélemlített, nyomás alatt álló szerencsétlen kacsa felvetésébe a ravasz kígyó.



Végül nekiiramodtak. Kis idő múlva egy vén, girhes öszvérrel találkoztak, akitől megkérdezték, hogy a jót errefelé rosszal viszonozzák-e, avagy sem.

Az öszvér a következőt válaszolta:

– A csörgőkígyónak igaza van. Jótét helyébe mindig csak rosszat várj. Egy életen át szolgáltam a gazdámat. Ha kaptam enni, ha nem, ha hideg volt, ha meleg, ha esett, ha aszály gyötört, én csak dolgoztam, dolgoztam, jajszó nélkül gürcöltem. S mi lett a fizetségem? Most, hogy megöregedtem, elgyengültem, a nyereg és a zsákok a hátamat felsebezték, a gazdám elkergetett, gonoszul elbánt velem. Éhezem, kínlódom.


– Egyetlen bíró véleménye nem elégséges, meg kell még kérdeznünk valakit – jegyezte meg erre a kacsa.

– Hát nem bánom – vélte a csörgőkígyó, és továbbsiettek.


Nemsokára egy sovány ökörrel találkoztak. Bordái, csontjai majdnem átszúrták a bőrét.

– Itt van hát egy nyugodt, tapaszalt bíró. Kérdezd meg tőle!

A kacsa előadta történetét az ökörnek, az meg ekként nyavalygott:

– Mi önnön tapasztalataink alapján szoktunk ítélkezni. Halld az én esetemet. Éveken át húztam az ekét, aztán a szekeret és a szánt, amelyen vizet hordtunk. A főnököm csak dolgoztatott, dolgoztatott. Sokszor rettenetesen fáradtnak éreztem magamat, mégsem szegtem meg a parancsait. És most? Erőm fogytán, lábam már a saját súlyom alatt is remeg. Az istállóból kizavartak, gazdám nemsokára letaglóz, hogy néhány kiló húst levagdalhasson nyomorult csontjaimról. Igaz, amit a kígyó állít: ebben a világban a jót rosszal viszonozzák!


– Ezek a bírák elfogultak. Én csakis a bölcs prérifarkas ítéletét fogadom el helyénvalónak. Épp felénk tart – mutatott a kacsa a közeledőre.

– Jó. Halljuk hát a bölcsek bölcsének vélekedését.


Amikor a prérifarkas meghallotta, miről van szó, megvakarta a füle tövét, majd kijelentette:

– Mielőtt nyilatkoznék, ismernem kell a teljes tényállást, főként azt, hogy a csörgőkígyó hol és miként feküdt a kő alatt.

Mindhárman elmentek ezért a helyszínre.

– Engedd meg, hogy úgy tegyem rád a követ, ahogyan az rajtad volt – intézte kérelmét a prérifarkas a kígyóhoz, aki egyetértően csörgött. A prérifarkas erre a hátára görgette a nagy követ.

– Így volt rajtad?

– Pont így – válaszolt a kígyó.

– Akkor hát maradjon is így. Ha szerinted a jót rosszal viszonozzák ezen a világon, akkor a gonoszságod hozzon most jó szerencsét a kacsára.

6 megjegyzés:

Do-Mi írta...

Mintha "egyvárosbanélnénk" !
Kimegyek az utcára és Benk,Benk,Benk...
Benk hátán Benk...
...pedig már olyan kevés a pumpálnivaló...

Hogy ezek az indijánok milyen eredetien "állatmesélnek"...
Biztos azért vannak már olyan kevesen mert félreértették a "farkastörvényt"...de az is lehet ,hogy őfeléjük más erkölcsű farkasok élnek. Ki tudja ?

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Fogytán a pumpálni való? Akkor már értem, miért vagyunk mi is egyre kevesebben.
(Előfordulhat, hogy ugyanabban a városban, ugyanabban az utcában, ugyanabban a házban élünk. A szomszédok ma már nem ismerik egymást.)
Kösz.

Éva írta...

szeretném elhinni, hogy a kacsa azóta is boldogan él, mert a mi erkölcstelen farkasaink inkább jót lakomáznának belőle :)

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Ja... -:)))

Alternative Revelation írta...

Kedves Enikő !
"A szomszédok ma már nem ismerik egymást"
/Bár életünk hasonló v. ugyanazon események játszódnak le.+kb 300 km(!?)/
Hogy mennyire bölcs a farkas döntése, azon később a kacsa elgondolkozhat! A kígyó ehetetlen, de jól jöhet még, s ha elég sok kacsa elszaporodik akkor van sok jó falat, de csak mértékkel lehet fogyasztani.
Párhuzamok /emberi konstrukciók/
Agresszor és áldozatok v. bürokrata és alattvalók
Egy kegyetlen törvény:
hatékonyság=eredmény/ráfordítás

Mikor a koldusnak pénzt adok /20 Ft/, talán ennyit ér számomra a szegénység vagy saját félelmem?

Nekem ez jutott eszembe /nyugodtan kitörölheted, ha úgy gondolod !/

Üdvözlettel és maradok Tisztelettel Néked

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Jó, a rokonok sem ismerik egymást. A férj nem ismeri a feleségét, és fordítva. Mi több, még magunkat sem ismerjük. Mert félünk önmagunktól, a valódi énünktől. Félünk, hogy elveszítjük a magunkra erőszakolt álarcot.
És a mértékeket ki állítja fel? Ki mondja meg, hány kacsát fogyaszthatok naponta, hetente, évente? Ha négyet kívánok, miért hallgatok xy-ra, aki miatt aztán éhes maradok, ő meg röhög rajtam? Mert félek felvállalni önmagamat. Jobban érdekel az, ki mit hisz majd rólam, mint saját szükségleteim, vágyaim. Ha pedig seggbe rúgjuk önmagunkat, akkor másokkal is ugyanazt fogjuk tenni. Talán a koldusnak is épp emiatt adunk csak 20 forintot.
Kösz A.R.
Én is maradok tisztelettel irántad.