„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. március 5., csütörtök

Tavaszi zsongás seprűdalra


„Meglátogatsz álmomban néha majd? Tárt karral foglak várni, és kicsókolom belőled a lélegzetet. Úgy költözhetsz be hozzám, mint hazatérő úrnő elhagyott kastélya termeibe. Egy láthatatlan kéz kitár kaput, ajtót előtted, s lent, a park sűrűjén egy szökőkút felcsobog...” (Wedekind: A tavasz ébredése)




Kegyetlenül fárasztó időtöltésként nehezedik súlyos életünkre a feladat ilyenkor, tavasszal, amikor rügybe szökkennek a folyóparti öreg füzek, virágba borulnak a fiatal, illatos fák és megfeszülnek a zsenge, harmatos, bíborszínű mellbimbók. Óh, Istenem, be gyönyörű is volt hajdani ifjúságunk! Önfeledten tapogathattuk a selymes bőrű, karcsú jányokat, szabadon keringőzhetett kellemesen hűvös völgyeikben a tenyerünk és a nyelvünk, csak ritkán tromfolt le bennünket az azóta jobb sorsra szenderült huncut nagyapó, aki többnyire mosolygott rajtunk, nosztalgiázott, mert játékos lelkének mélyén ő is élvezte, miként alakulgattak tetszetősre a sarjadozó nemek közti viszonyok, szövődtek, fodrozódtak a kapcsolatok. Határtalan volt a vidámság lüktető szívünkben akkoriban. De mostanság?! Nincs már semmi, se fizu, se nők, se semmi. Jó na, néhanapján, esős, szeles időben egy-egy ütős ócska vodka, s a szűnni nem akaró kínzó éhség az üres gyomrokban, ennyi. Ücsörgök ezért egymagamba, lesem a feszült péket, mikor hozza a friss, meleg, puha cipót. Naponta vásárolok tőle, két kézzel túrok bele nyáladzva a műanyagkosárba, s titkon felmérem, dagadtabb lett-e tegnap óta az eladónő vádlija. Hát persze, hogy vaskosabb lett, cipellője alig fér már fel öreg lábfejére.


„Látom, hogy a tyúk tojást rak, és hallom, hogy a mama állítólag a szíve alatt hordott engem. De hát elég ennyi? Emlékszem, hogy elvörösödtem mindig ötéves koromban, ha a kivágott ruhájú kőr dámát fölcsapták előttem. Hát az ilyesmin persze túl vagyok. De most nem válthatok két szót egy lánnyal anélkül, hogy eszembe ne jusson valami undorító dolog, pedig – esküszöm, Menyus – fogalmam sincs semmiről.” (Wedekind: A tavasz ébredése)


Elvégre ő is alulfizetett, gazdasági, szociális és egészségügyi teher, világtragédia, akárcsak én, és ő, és mi mindannyian. Béréből szandálra már régóta nem futja neki, letaposott sarkú kínai papucsban jár, ha jár, mert inkább csoszog, vonaglik, morgolódik is ritkán, de egyre ritkábban és halkabban. Nem csípi a városnagy, mondja, s hiszi, pedig már felkereste párszor, szinte eladta neki a lelkét, el mindenét, panaszáradatát azonban meg sem hallgatta a potrohos urasága. Megkövült arccal nézett a szemébe, amikor a kislányáról mesélt nekije, aki tizenéves kora ellenére olyan girhes már, mintha tüdőbajos lenne s a végét járná. Talán járja is, ki tudja, hisz az orvos drága mulatság manapság, luxuslakosztály a kórház. Nekem, szerencsére, nincsenek pereputtyaim, akikről gondoskodnom illene, akikért fel kéne áldoznom a szabadságomat, feladnom az ártatlanságomat, akiknek mennyei üdvösségéért be kéne férkőznöm a rothadó igazgatók bőre alá. Na de nem azért tartózkodom a megalázkodás sokféle undorító formájától, így az intézményesített házasságtól, mert szar alak vagyok, mert eliszom, elkártyázom a pénzemet. Szó sincs róla! Ha belegondolok, jót tenne nekem is, ha újból gyémántszemű, nyugodt szavú s csendesen suhanó asszonyok nyüzsögnének körülöttem, mégha millió gond, bosszúság és csőd is járna vélük. A múlt azonban számomra ellenség, a sátán egyre-másra visszaköszönő alteregója, amely lélegző alakot ölt, megszemélyesül, hogy aztán hurkot kötve a torkomra – megzabáljon. Hisz akit a múltban megszereztem, aki ágyasom volt, talán szeretőm is, az elhagyott, nyomtalanul elfutott, másnál keresett menedéket. Rabszolgát, jómódot, császárságot, nem pedig megértő, simulékony társat, hozzám hasonló érző sakkfigurát. És amiként ezek a hajlott hátú, örvénylő, romboló szellemek rámtörnek a félelmetes homályból, akkora erővel hajítanám be én is ezt a vacak cirokseprűt a szökőkútba, ott mutatna ugyanis igazán jól, abban az átkozott köztéri pocsolyában, jellemvonásai csak ott domboríthatnának teljes csúfságukban, a rengeteg háztartási hulladék, humanitárius komposzt, társadalmi limlom között. Csupán a fekálián lehetne ő valódi királynő.


„Marad akkor még valami gyönyörűség az egészben, Menyus? A nő, tudod, úgy élvez, mint a boldog istenek. Neki természete a védekezés. Az utolsó pillanatig mentes marad a legkisebb keserűségtől is, hogy egyszerre szakadjon rá minden csodás kínjával a mennyország. Még abban a pillanatban is tart a pokoltól, amikor már az éden sugárzik feléje. Mint szikláról alászökkenő forrás, olyan pezsgőn friss, ahogy érez. A nő földi fuvallat sosem érte kelyhet ragad, abból nyeli a lángoló, lobogó nektárt... A férfi kielégülése ehhez képest ízetlen, izzadságos.” (Wedekind: A tavasz ébredése)


Persze előfordul, hogy a keblemre ölelem, megharapdálom, megcsókolgatom. Muszáj ezt tennem vele, ésszerűségből, kicsinyességből, gyengeségből, azért, mert szükségem van rá, mint másnak a levegőre, a kenyérre s a sóra. Elvégre mivé porladnék, hová süllyednék, ha őt is elvennék tőlem? Ha még a tulajdonjog aprócska örömétől, egyetlen személyes tárgyamtól, kizárólagos intimitásomtól is megfosztanának? Annak cirógató örömétől, hogy nézegethetem, kívánhatom és orgazmusom lesz tőle. Őfelsége nélkül köpködő surmók, böfögő hegyi parasztok, fizetett statiszták megvetett rabszolgája lennék, korrupt képviselők süketnéma prostituáltja. Emiatt bambulom el inkább a napot, szopogatom savanyú pofával a poros járdaszélen ülve a kovásztalan, kőkemény sápadt zsemlemorzsákat...


„Hát itt maradtam a fejemmel a hónom alatt. A hold akár elfátyolozza a képét, akár leveti a fátylát, semmivel se látszik okosabbnak. Visszamegyek hát a magam kis zugába, fölállítgatom a keresztem, ha már ez a szamár olyan hebehurgyán feldöntötte, és ha elkészülök vele, megint hanyatt fekszem, hőt bocsátok ki oszlás közben, és mosolygok...” (Wedekind: A tavasz ébredése)

5 megjegyzés:

sat. írta...

nem értem +' egészt, mit akarsz mondni, de eszméletlen jóu
(a szépségöt nem is szoktuk értni, csak bambulni)

Spectator írta...

Hát én megértettem...mélyebb értelmezésbe éééééééééén, már minek!

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Wedekind szövege tényleg gyönyörű.

Do-Mi írta...

Elolvastam ! Azután megint elolvastam... ezt nő irta férfi átélésben,vagy férfi irta női átélésben ? Vagy mind a kettő nosztalgiázott a másik szerepében ?
(meg az a csúnya lehangoló jelen... aláfestésnek ? melléfestésnek ?)
Az a nő tényleg gyönyörű a fán....
Annyira gyönyörű,hogy én is elkezdtem nosztalgiázni...ás kiszáradt a bőröm,nem izzadt...
Vajon miért olyan elmúlás szagú ez a Wedekind még tavasszal is... olyan dekadensen puhány...
Hogy végleg ünneprontó legyek : Két férfi beszélget :
férfi 1.: tudod,hogy a nők nem minden esetben élveznek el ?
férfi.2.: kit érdekel ?

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Ja: a szép nőt úgy kapod meg, kedves Do-Mi, ha felmászol érte a fára.