Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek a kultúra közterein, és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot, árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül.
A név kötelez.
Talán van róla tudomása, hogy a rovásírásnak az UNICODE-féle szabványba történő beillesztésére tett próbálkozások 1998-ben kezdődtek. A tavalyi nyár elején engemet is meghívtak egy tanácskozásra, amelyet Michael Everson budapesti látogatása alkalmából rendeztek. Az eseményről a Demokrata c. hetilap is beszámolt (a felemásra sikeredett újságcikk megtalálható az interneten).
Véleményem szerint a rovásírás jelenlegi zűrzavaros állapotát a 20. században végrehajtott átgondolatlan, dilettáns reformok okozták, amelyeknek eredményeképpen egymásnak és a hagyományos írásmódnak gyökeresen ellentmondó, egymással összeférhetetlen stílusok jelentek meg. A reformereket ugyanis egyetlen cél hajtotta, mégpedig az, hogy leutánozzák a latin írás módszereit, megkönnyítsék az átiratok készítését és kielégítsék a hosszú magánhangzók iránti igényt. Sajnos a jó szándék visszájára fordult és a mai összevisszasághoz vezetett. Úgy vélem, ilyen téren egyhamar nem számíthatunk pozitív fejleményekre.
A Unicode bizottságának három különböző szabványtervet kell elbírálnia (ezek egyike az enyém).
Én egy, a tradíciókat tiszteletben tartó, egyszerű, ám bővítésekre nyitott megoldást igyekeztem előterjeszteni. Ilyen megfontolásból az ajánlásom például nem tartalmazza a ligatúrákat, valamint az újítók által kialakított betüket (N3566.pdf).
Sajnos a másik két javaslat megfogalmazói a zavarosban halásznak, tudatosan elferdítik a tényeket, hamis alapokra, koholmányokra építik fel nagyívű elképzeléseiket, amelyekhez ráadásul görcsösen ragaszkodnak. Helyszűke s az idő rövidsége miatt most nem fejtem ki, milyen hibákat vétenek, az viszont számomra bizonyos: tévedéseiknek súlyos következményei lehetnek.
Döbbenetes, hogy Michael Everson, a nemzetközi szakértő mennyire vakon követi nagyzoló tanácsadóit, és mennyire semmibe veszi a jószándékúakat!
Szabványtervemet minden erénye ellenére azzal a felkiáltással söprik le az asztalról, hogy nem állnak mögöttem tekintélyes szervezetek. Megkérném ezért, ha érdekli Önöket a rovásírás, olvassák el az ajánlásomat. Noha az irányelveimnek megfelelő Unicode-os ttf-betűkészletek előállításán, kialakításán még dolgozom, kísérleti jelleggel már lehetőség van a rovásírásos levelezésre, többek között Outlook-Express-ben. Örülnék, ha ez áttevődne a gyakorlatba, mihamarabb alkalmazhatóvá válna.
Javaslatom a következő tárhelyen tanulmányozható, véleményezhető:
Napilapban olvastam, hogy fél éven belül elkészülnek a temesvári Hunyadi-kastély felújításával. Hát ez csodálatos! – állapítottam meg színlelt, kínos boldogsággal, mert a meggondolatlanul papírra vetett sorok bizony kérdéseket vetettek fel bennem. Tudom ugyanis, hogy ebből a populista bejelentésből, hősiesnek, önfeláldozónak álcázott önkormányzati elhatározásból sem lesz soha emlékezetes, előítéleteket felforgató történelmi esemény, helyi szinten biztosan nem, hisz a munkálatokban részt vevő felek ezúttal sem fogják felülmúlni összes eddigi teljesítményüket.
Méghogy fél év alatt! Ez roppantul rövid idő, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az illető ingatlant már vagy tíz éve foltozgatják, de a „nemzetközi fontosságú projektbe” beavatott kőművesek és egyéb szakemberek hatalmas szorgalmának nem igazán van látszatja. Cégek és érdekek csapnak össze feltartózhatatlanul a romok fölött, amióta csak figyelemmel követem a jelenséget, amióta a 19. századi „cölöpvár” konszolidálása szóba került. Vajon ez a kispályás hatalmi csatározás jelentené Temesvár jelenkori ostromát? Mert ha igen, az ütközetnek – mint mindig, úgy most is – mi, a védtelenek leszünk a legfőbb vesztesei.
Ennek ismeretében csodálkozom, hogy a sorozatos átverések, nyilvánvaló hazudozások ellenére még mindig akadnak olyan tanult, iskolázott lokálpatrióták, akik bedőlnek az említettel azonos fajsúlyú kósza híreknek, és még hálát is adnak az „úrnak” becses jótéteményeiért. Viszonyítási támpontként jegyzem meg: a művészeti múzeumot befogadó úgy nevezett Barokk Palotát is már harminc éve renoválják, de még a feladat felével sem készültek el a vállalkozók. Mi több, a két és fél esztendeje, tehát mondhatnók a tegnap átadott és használatba vett épületszárnyban is akkora szarvashibákat ejtett a csapat, hogy a megrendelő halaszthatatlannak és feltétlenül szükségesnek minősítette a rendellenességek korrigálását, következésképp a tatarozásnak, törés-zúzásnak bizonyos helyiségekben, termekben a napokban újból nekiláttak. Hiszem azt, hogy ez sem véletlen. Hisz minden beavatkozás, maszatolás pénzalapok lehívásával, elköltésével és eltüntetésével jár(hat) – ha jól belegondolunk.
A dicső középkori Magyarországhoz, a hajdani királyság fővárosához, a törökverő Hunyadihoz és a székely Dózsa Györgyhöz közvetlenül kötődő erődítmény-maradvány körüli huzavona mindenesetre fölöttébb kétségbeejtő. Egyfelől azért, mert ez az egyetlen ilyen jellegű, alapjaiban Anjou-kori temesvári objektum, másfelől pedig azért, mert csupán egy a hasonló sorsra jutott, juttatott rengeteg erdélyi, partiumi és bánsági példa közül. Jele annak, miként igyekeznek elöljáróink törvényesen, hathatós segítségünk igénybevételével tönkretenni mindazt, ami évszázados, évezredes itteni jelenlétünket bizonyítja. Hisz a cölöpökre emelt, több ízben is átépített, szétbombázott, leégett ingatlant mára olyan állapotba sikerült hozniuk, hogy a legcsekélyebb földmozgás is porrá, hamuvá teheti. Sőt elpusztíthatja azt az értékes hagyatékot is, amelyet a látogató, az érintett és érdeklődő kutató már régóta nem láthat. Azokat a régészeti leleteket, okmányokat és relikviákat, amelyeket a kastély falai között dossziékban és dobozokban tárolnak, és amelyek ha odavesznek, akkor múltunk már csak egy hajdani kőépületről készült archív fénykép marad (ha marad) a leendő, valószínűleg zajos csinnadrattával megnyitandó gipszkartonmúzeumban.
Most már biztos vagyok abban, hogy a május tizenhatodika számomra legalább annyira emlékezetes marad, mint a román királypártiaknak a tizedike. Előbbi nap ugyanis hivatalosan a múzeumoké: szerte a világban különleges kiállításoknak, eseményeknek, interaktív programoknak adnak helyet ilyenkor a közművelődés műkincseit, tárgyi alapjait őrző-védő fellegvárak, de elsősorban nem azért, hogy a gyűjtemények alulfizetett, diétára fogott alkalmazottainak többszörösére növekedjen az adrenalinszintje, az életigenlése pedig elérje az elfogadható mértéket. A globális cél, azt hiszem, a sarkaiból kiforgatott történelemtől már réges-régen elpártolt, a tudományos mellébeszélésektől megundorodott potenciális érdeklődői tábor újbóli megszelídítése, háziasítása, kikupálása s kultúrfüggővé tétele lenne. Persze előfordulhat, hogy ismét hibásan ítélem meg a helyzetet, és az összehangolt fehéréjszakázás rendeltetése teljesen más jellegű, mondjuk: anyagi.
Nos, találtam néhány olyan patinás hazai intézményt, amelyek nagytiszteletű irányítói rendesen félreértették a világviszonylatban megfogalmazott, majd a szakmabeliek számára általánosan kötelezővé tett törekvést. Mondom, félreértették, mert azt azért nem merem állítani, hogy félreértelmezték.
Arról van szó, hogy a verőfényes idei május tizenhatodik napján rosszat sejtve Aradra menekültem az egyik barátommal. Valójában kapros-túrós-fokhagymás lángost enni rohantunk el zajos nagyvárosunkból a Maros árnyékos, csendes partjára, mint a régi szép időkben, amikor a polgárság még adott valamicskét az efféle hétvégi kiruccanásokra, beszélgetős, sétálgatós békés együttlétekre. Derűnkre azonban hamar lesújtott az államapparátus, így projektünk első fejezete, a falatozással kapcsolatos legkellemesebb szakasza végleg meghiúsult a helyszínen. Álmaink szigetére ugyanis nem kaptunk belépési engedélyt, a főtérről pedig valósággal kiutáltak. Amúgy: iszkoltunk mi onnan magunktól is, csakhogy futásunknak voltak némi akadályai. Nagyromániás és besszaráb zászlóvivők, sunyi titkos ügynökök és fekete autók koromszínű ablaküvegei mögé rejtőzött nemzetvédelmi szervek egész hadán kellett átpasszírozzuk magukat avégett, hogy megközelítsük tervünk második állomását, a múzeumot, amit bizony zárva találtunk.
Fel is tettük a költői kérdést: fejetlen országunkban mi is lehetett volna ennél természetesebb a múzeumok világnapján?
Pedig hát érdeklődő éppen lett volna, hisz velünk egy időben hárman is próbálkoztak bejutni az erődítménybe. Valószínűleg aznap ők sem tértek már vissza kudarcaik mezejére, főként hogy az ingyenesség mellé a vendéglátók egyetlen olcsó extrát, meglepit sem kínáltak fel a nagyérdeműnek.
Mindezeket összevetve s gyors kalkulust végezve arra jutottunk, hogy az intézmény nyolc óra alatt nyolcvan látogatót veszített, feltéve ha a kapust félóránként csak öten rohamozták meg. Ha e támadásban többen vettek részt, akkor nyilván több fő ábrándult ki holtáig a régiségek tárházából. Persze ez is csupán egy feltételezés, így előfordulhat, hogy tévedek, hisz végül, este 9 órakor az aradi múzeum is nagylelkűen kitárta kapuit. Úgyhogy éjjel egyig akár az egész évi normáját is teljesíthette a közgyűjtemény – legalábbis ami a látogatók számát illeti.
Ami pedig bennünket illet... A harmadik felkeresendő objektum felé vezető utunk újból a városközponton vezetett át, újból zászlólengető, melldöngető, Nagyromániát és pusztulj Erdélyt követelő besszarábok, moldovaiak és moldávok gyűrűjén volt muszáj átverekedjük magunkat, és újból azon kellett elgondolkodnunk, hogy ebben a nagy zűrzavarban, cirkuszban tiszteletben tartja-e még valaki emberi méltóságunkat, alapvető jogainkat, mint például a kapros-túrós-fokhagymás lángoshoz való hozzáférésünk korlátlanságát.
Aradon aznap a román hatalomátvétel 90. évfordulóját ünnepelték. Mi, idegenek, jöttmentek, honnan tudhattuk volna ezt előre?
Valami ilyesmit látok, amikor reggel kinyitom a csipámat és kinézek az ablakon:
...s akkor még azt merik tőlem kérdezni a dolgozóban, hogy miért vagyok rosszkedvű s durcás. Hát persze, hogy az vagyok, mert ha most három-négy utcával arrébb költöznék, ott is ugyanilyen rendetlenség, balkáni rumli s mizéria röhögne naponta többször is a képembe.
A gumicsizmás hatalmasságok által túlszeretett társadalomhoz kiváltképp akkor dörgölődzik hozzá előszeretettel ez a miliő, amikor táncolhatnékja támad a jó kis déli szelecskének, amely a Dunánál felkerekedve úgy dönt: átsüvít a rácok feje fölött, hogy előttünk járja el a kállai kettőst.
Erről a munkáról mondják felénk azt, hogy véglegesített. Pedig még csak nem is egy szenzációs régészeti kutatóárok, hanem a korszerű városrehabilitáció (modern urbanizáció) egyik lezárt fejezete...
A fentebb szemléltetett helyzetből ítélve s tapasztalataimra hagyatkozva én azt hiszem: bojárjaink úgy gondolják, hogy az adókötelezettségek teljesítése mellett a gödrök betömése s a szemét elszállítása is a mi tisztünk. A zöldövezet helyreigazítását fölösleges szóba hoznom, mert ahhoz akkor sem nyúlnának hozzá, ha mi ülnénk a bársonyszékekben és ők a szarban.
Mindennapi teendőink során gyakran szembesülünk olyan, hitéletünket is érintő kérdésekkel, amelyekre az alábbi írás megnyugtató választ adhat. Szőcs László SJ értelmezése ugyanis azt igazolja, hogy a sokak számára még ma is tabunak számító keleti meditációs módszerek igenis összeegyeztethetők a keresztény szemlélődéssel. A jezsuita teológus előadása a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán hangzott el.
Régóta foglalkoztat a kérdés: miként válhatott jelenséggé a zen? Ez persze főként a „nyugat” dilemmája, ám a zazennek nevezett régi japán meditációs módszer iránt az egykori kommunista blokk országaiban is megnőtt az érdeklődés. Következésképp: érdekes és érdemes megvizsgálni, miért sereglik egyre több keresztény a keletről érkezett guruk (mesterek) iskoláiba, elsajátítandó az általuk hirdetett tanokat. Felfokozott, szokatlan igyekezetük nem is lenne különösebben feltűnő, ha az illetők zöme nem hagyná el eredeti vallását.
Legfőbb kérdésem tehát: miért oly nagy a szimpátia a buddhizmus, a jóga, a transzcendentális meditáció, valamint a zen iránt?
Mi is valójában a zen?
A zen indiai eredetű, kialakulása a Krisztus előtti időkre tehető, mondhatnók: gyümölcs a buddhizmus fájáról. Létrejöttét jelentős mértékben befolyásolta a jóga, a mahayana buddhizmus és a taoizmus.
A mahayana buddhizmusból kinőtt zen Buddha meditációját jelenti, vagyis azt az állapotot, amikor a személy a maga egzisztenciális valóságában észleli a világot. Mivel Buddha életfilozófiájában meghatározó erőt képvisel a szenvedés és a fájdalom, az élet mulandósága is előtérbe kerül. Az út végén eszményként a megvilágosodott életforma, a boddhisattva áll, amely a szabadság megtapasztalásából származik.
A zen a jóga három fejlődési stádiumát vallhatja a magáénak: a koncentrációt, a meditációt és a samadhit, azaz a szellem összeszedettségét, a belső egyensúlyt és a csendet. Indiából Kínán keresztül jutott el Japánba, ott indult fejlődésnek Dogen és Hakuin nagymestereknek köszönhetően. Tulajdonképpen nem egy diskurzív elmélkedés (gyakorlója nem valamin gondolkodik), inkább tárgy nélküli meditáció, öntudatos állapot, amely által a dolgok lényege közelíthető meg. Eszerint a zen áthatja a teljes életet: az evést, az ivást és a munkát. Egyszóval: mindent.
A zenről valójában csak az tudna érdemlegesen beszélni, akinek volt satorija (megvilágosodott állapota), csakhogy az, aki erre a szintre már eljutott, sosem beszél róla. Mert a zen meghatározhatatlan, megfogalmazhatatlan.
Bizonyos tapasztalatok azért természetesen a zenben is megoszthatók. A közismert mester, Szuzuki Dajtszetszu szerint a zen az egyetlen szubsztancia felfedezése, út, amely az önismereten át vezet el a célhoz. Nem intellektuális tudás, inkább intuitív meglátás, satori: előbb ráérzel az entitások titkára, majd harmóniába kerülsz velük.
Mindezeket figyelembe véve felvetődik a kérdés: vallás-e a zen, vagy filozófia? Az ugyanis világos, hogy a zen – mint a nyolc buddhista szekta egyik ága – isten(ek) nélküli. Ám mivel Isten létét nem tagadja, egyesek nondeisztikus vallásnak nevezik. Igazából absztrakt metafizika, s noha népszerű, keveseknek való.
A zazen: gondolatok a semmiről
A zen módszere a zazen: általa érhető el a satori. A módszerhez három fontos elem tartozik: a testtartás, a légzés és a belső tartás. Az utóbbi a legfontosabb.
Lássuk, min-miken meditál az ember a zazen alatt? Dogen szerint a semmin (munen-muso). „Gondolj a semmire, gondolkozz a semmin. Fogalmak nélkül meditálj!” – ajánlja a mester.
A keresztény meditációtól eltérően tehát a zazennek nincs meditatív tárgya. Van viszont két „segédeszköze”. Az egyik a koan, amely olyan, akár a feladat, amit a mester ad fel tanítványainak. Többnyire értelmetlen, ellentmondásos mondat, felszólítás vagy párbeszéd, mint például: „Hallgasd az egyik tenyered hangját!”; „Hallottad a reggel, amint a húrtalan hárfán játszottam? – kérdi a tanító. – Nem. – válaszolja a tanítvány, mire a mester: – Akkor miért nem szóltál, hangosabban is játszhattam volna!”
A koan a mondo-t is szolgálhatja. Ez abban áll, hogy a kérdéseire logikai úton választ nem találó tanuló addig ismételgeti, amíg problémának kezdi érezni magát. Ama tenyérnek, amelyről a mester szónokolt. A saját én ilyenkor eltűnik, megsemmisül. A koan lényege tehát nem egyéb, mint egynek lenni, válni vele, eljutni az abszolút üresség állapotába, amely előfeltétele a satorinak.
A zazen másik eszköze a shikantaza, az üldögélés. Segédeszközeid ilyenkor nincsenek, a gondolataid viszont össze-vissza csaponghatnak. Ezt addig csinálhatod (vagy addig kell csinálnod), amíg nagyfokú szellemi erő s jelenlét vesz birtokába.
Ideálok
Mindenekelőtt a koncentráció-képességed, a joriki-d fejlődik ki – manapság emiatt végzi a zazent az átlag-japán. A joriki ugyanis olyan intellektuális energiát biztosít, amely állandó dinamizmust garantál, és képessé tesz arra, hogy nehéz helyzetben pillanatok alatt helyes döntéseket hozzál.
Cél a satori is. Már említettem, hogy az, aki ismeri, nem beszél róla, aki pedig beszél róla, az nem ismeri. Ahhoz az igyekezethez hasonlítható ez, amelynek fonáksága akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a született vaknak azt kezded magyarázni, milyen a szín.
A satori mindenképp egyedülálló, egyszeri és megismételhetetlen.
Egyfelől saját magadra találsz rá benne, arra az óriási intenzitású belső éberségre, amely a mélyebb önismerettel, öntudattal azonos. Azzal a helyzettel, amikor látod önmagadat: pontosan úgy, mintha a hegy tetejéről egyetlen pillantással ölelnéd át az egész tájat.
Másfelől az abszolút létezővel való egyesülés átélésében segít. Keresztény gondolkodók szerint a satori olyasmi, mint a kereszténységben a misztikus eljegyzés.
A satori persze nem öncélú: megtapasztalása a tökéletesedés eszközévé kell hogy váljék. Mivel a zazen rengeteg negatív erőt szabadít fel, nem szabad megbízható, bölcs mester nélkül végezni. Ha nincs aki az energiákat helyes irányba terelje, fekete mágiába csaphat át.
Amúgy a zen rendkívül fogékonnyá tesz a hitre. Zazenezés közben ugyanis elmúlnak azok a kétségek, amelyeket materialista korunk erőltet ránk. Megszűnik a kétkedés, a félelem, az irígység és a gyűlölet, hisz a satori egységélményt jelent.
Már utaltam rá, hogy a zennek nincs belső tartalma, ám ha az ember eljut egy magasabb szintre, ott intuitív módon az értelme is működésbe lép. Ekként ébredhet rá a keresztény zazenező az Evangélium titkaira, s élheti meg, érezheti át a misztériumokat. Emiatt alkalmas a zazen a hagyományos szemlélődő imádkozásra.
Befogadó keresztények ("Ő bennem van és én őbenne")
Beszélhetünk keresztény zenről, de csak annyiban, amennyiben a zazen eszköz-jelleggel bír, vagyis mintegy előgyakorlata a keresztény meditációnak. Németországban, Svájcban, Ausztriában és Franciaországban már tartanak keresztény zen-kurzusokat - igen nagy sikerrel. Mivel a tanfolyamot páterek, főként bencés atyák irányítják, az érdeklődők nem ezeken az összejöveteleken hagyják el a vallásukat.
A lelkigyakorlatok öt napig tartanak, fókuszpontjuk az eucharisztia ünneplése. A helyes testtartás és légzés megtanításával a résztvevőket a jobb elmélyülésre készítik fel a szerzetesek, ráadásul keresztény szövegekből kiollózott koanokat használnak: a szentpáli „ő bennem van és én őbenne” jó példája ennek. A kiválasztott idézetet ki-ki addig ismételgeti, amíg a tudata kiürül, a lelke pedig alkalmassá válik Isten szemlélésére.
Összegezve: a keresztény egyházon belül is tevékenykednek olyan elöljárók és beosztottak, akik nem kiáltanak eretneket az útkeresőkre. Ők a bajok gyökerét kutatják, a gondokat szeretnék orvosolni, ezért nem csupán a már jól bevált, hajdanán hatékonynak tartott, de időközben elfeledett imamódokat elevenítik fel, hanem a hasznos újításokat is "alkalmazzák". Ők azok, akik belátják: a zen is egy út a sok közül, nem jobb, de nem is rosszabb a többinél, sőt, sokak számára az isteni fényességre nyíló ablak.
Bejegyzések
