„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. május 3., vasárnap

Beolvasztott gőzmozdonyok, ledózerolt gyárak (+ AR kisfilmje)

Külföldre menekítik Erdély ipartörténeti ritkaságait


Hogy mi mindent visznek ki a külföldiek az országból? Hát például ipartörténeti ritkaságnak számító gőzmozdonyokat. Hochhauser Rudolf Ottó muzeológus szerint az efféle megoldások részben még értéklendők is, hisz így legalább megőrzik mások azt, amit mi képtelenek vagyunk.

Amennyire tragikus és lehangoló az alábbiakban előadott történet vége, olyannyira mesébe illő a bevezetése: pár évvel ezelőtt egy névtelenségbe burkolózott német állampolgárságú úriember három nagyváradi gőzmozdonnyal lepte meg szeretett családját. Az ajándékként vásárolt szállítóeszközöket a férfi Kolozsvárott újíttatta fel, majd stílszerűen, azaz sínen, szabályosan és törvényesen tolatta ki mindeniket az országból.
Hochhauser Rudolf Ottó muzeológus tudomása szerint a Biharpüspökit Nagyváraddal összekötő út melletti mozdonyparkban 1990-ben és a rendszerváltást követő néhány esztendőben még több mint 40 gőzös vesztegelt, aztán 1998-ban, egyik napról a másikra valamennyinek nyoma veszett. Úgy hírlik: az ipartörténeti értékeket Aranyosgyéresen, Resicabányán, illetve Galaţi-on olvasztották be. Az esetre a Körösvidéki Múzeum mérnök-alkalmazottja máig nem talált értelmes magyarázatot.


1989 után a Román Vasúttársaság összesen hetvenkét régi szerelvényt bocsátott áruba, ezek zöme többnyire külföldre került. A bizonyára jól jövedelmezett üzletnek persze voltak pozitív vetületei, mint például az, hogy ekként legalább hozzáértők őrizték meg azt, amit nekünk kellett volna, de képtelenek voltunk rá. Állításom alátámasztására a váradi Miron Costin utcai malmot hozhatom szóba, amelyet a privatizációs hatóság (vagy a városatyák valamely gyülekezete?) egy olasz cég kezére játszott át. A hazai körülmények, jogtalanságok közepette ebben természetesen még nincs semmi különleges, csakhogy a törekvéseiben megakadályozott, ellehetetlenített talján egy időben restaurálni akarta az ingatlant. A mára ósdivá s lepusztulttá vált velencei iparnegyed amúgy a 19. század végén kezdett kiépülni, s a csodával határos módon még mindig felmutathat egy-két megmentésre érdemes műszaki ingatlan-ritkaságot. Ezek száma azonban egyre csökken, ezért lenne fontos nyomon követni a birtokcseréket és az új tulajok szándékait, határozottan fellépni a rongálások ellen, megakadályozni a bontásokat és a szakszerűtlen építészeti beavatkozásokat. Vagy ha ez a hatalmi fitogtatások miatt nem sikerül, legalább írásban, képen rögzíteni a rontás, pusztítás előtti állapotokat.

Rajzot, pontos leírást, fotót a Villamosművekről is hasznos lett volna készíteni, most ugyanis már késő azon bánkódni, siránkozni, hogy a létesítmény fennállásának nagy csinnadrattával megünnepelt, lezavart századik évfordulóját 1997-1998-ban a két torony likvidálása követte. Rossz döntés, helytelen és helyrehozhatatlan intézkedés volt ez egy olyan vezetőség részéről, amely még a Villamosművek múltját feltáró monográfia megjelentetését is rossz szemmel nézte...


A szabad kezet kapott merénylők a Várad-szölősi sörgyárnak sem kegyelmeztek: a részvényeket megszerző magánvállalkozó 2001. február elsején délután negyed négy előtt pár perccel robbantotta fel az évszázados főzdét. Bár a lokálpatriótákat fájdalmasan érintette a lépés, a számukra oly kedves objektum kiiktatásába bele kellett törődniük. El kellett fogadniuk a hivatalos álláspontot, miszerint a váradi sör nem állta meg a helyét az egyre csak szélesedő, egységesülő piacon, így a termelő literenként 380 lejt veszített. Történt ez azt követően, hogy a csődöt mondott beruházó csokigyártási kísérlete is meghiúsult. Mindenki tudta: kudarcát nem a saját bénasága okozta, hanem a méltánytalan gazdasági verseny. A váradiaknak nem is kellett sokáig várniuk arra a pillanatra, hogy feltűnjön a láthatáron a terepet máig uraló s hipnotizáló iparmágnás, aki sört meg csokoládét is kavar, kever...
Az első váradi sörfőzdét 1717-ben nyitotta meg a római katolikus egyház a vár közelében. Tíz évre rá újabb manufaktúra létesült, mégpedig a jelenlegi Lotus Market helyén. Ipari mennyiségben csak a 19. század derekától kezdték gyártani az italt, majd több krízist követően, 1924-ben az osztrák Dreher jelent meg a porondon. A cég kezdetben csak a helyi igényeket elégítette ki, később azonban Bukarestben is megvetette a lábát. Az osztrákok itteni működésének az 1948. évi államosítás vetett véget: a kommunista hatalom teljes romániai vagyonuktól megfosztotta őket. Az időközben 30 milliárd lejes adósságot felhalmozott főzde 1999-ben jutott ismét magánkézbe.


Persze nem kell búskomorságba esni, hisz még nincsen minden veszve, jóllehet a végső megsemmisülés, felaprózódás felé a legjobb úton haladunk. Inkább arra kell ebben az utolsó órában összpontosítanunk, hogy megmentsük a még meglévő értékeket. Halogatás nélkül kéne például felkutatni s feltérképezni a velencei s egyéb minőségi mintapéldányok után készült szecessziós mozaikokat, padló- s márványcsempéket, amelyek megtervezésében helyi képzőművészek, műépítészek kaptak szerepet. E fáradságos, időigényes munkát addig kéne ugyanis elvégezni, amíg fel nem szedik, le nem betonozzák a viharos éveket átvészelt iparművészeti járófelületeket. Az erre irányuló akaratnak egyetlen gyakorlati megnyilvánulását ismerem, az is a váradi ortodox püspökséghez kötődik, sajnos, mert a díszes ingatlan, amelybe az atyák beköltöztek, hajdanán ifj. Rimanóczy Kálmáné volt. Nos, az ő lakásában a pópák múzeumot nyitottak, hogy megmutassák a betérőknek, főként a vendégeiknek, görögkeleti meghívottaiknak, mekkora kincsesbányákat takarnak az átlagosnak tűnő „oradeai” homlokzatok. És a nemzeti egyház...


A feltárást és az állagfenntartást az is nehezíti, hogy a régiségek megőrzéséről a romániai törvényhozók máig nem rendelkeztek. Az illetékes kultúrmunkások, muzeológusok észrevételeikről ugyan értesíthetik a területi örökségvédelmi hivatalt, a hivatal pedig a szaktárcát, amely kivezényelhet a helyszínre egy bizottságot, leellenőrizendő, érdemes-e felvenni a listára a megnevezett létesítményt, vagy sem, ám ezzel le is zárul a folyamat és az eljárás.
Hogy ez a fajta múlt iránti tisztelet mennyire látszólagos, tehát fölösleges és haszontalan, mi sem igazolja jobban, mint az, hogy az európai gyakorlathoz képest Romániában csak egyetlen ipartörténeti múzeum létezik, az is Bukarestben. Németországban például harmincnál többre tehető az ilyen jellegű intézmények száma, Budapesten önálló múzeumban tárolják, ápolják és mutogatják a Dreher-sörgyár „maradványait”, de a magánkézben lévő mezőkövesdi mezőgazdasági gépgyűjtemény kezelői is rendesen megleckéztethetik a hazai szakember-gárdát.


kapcsolódó anyag: Hahó, kolozsvári itt még valaki?

FILM

7 megjegyzés:

sat. írta...

*****
tennivaló vón' elég.
sok erőt s kitartást hozzá!

Alternative Revelation írta...

Nagyon izgalmas, szenzációs !
csatlakozom sat. bejegyzéséhez

Do-Mi írta...

Ezt mind mind le kell irni !
Ezt mind mind össze kell gyűjteni !
Én már egy kötetre valót olvastam ezen az oldalon.Nem szabad elvesszen.

Kedves Enikő : Ön nem is olyan "vadasszony"...inkább :"Nagyasszony"
Kösz ezért az irásért is !

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Köszönöm nektek a szép szavakat. Kitartásra, bátorításra s erős idegzetre tényleg szükség van. Temesváron ugyanis egyre szarabb a helyzet, főként ami a főnökösdit játszó magyar testvéreink hozzáállását illeti. Támogatást tőlük nem remélhetek, a munkámat nem értékelik, sőt, még akadályoznak is benne. Valójában emiatt indítottam el ezt a blogot. Hogy legyen egy terem, ahol publikálhatok, ahol szabadon és tetszésem szerint megoszthatom másokkal, most már veletek is a gondolataimat.

Alternative Revelation írta...

Ne törjenek meg.
Tehetséges vagy és kész!
/most csak ennyit/
Üdvözlettel

Éva írta...

Kedves Enikő

pár napos távollét után csatlakozom az előttem szólókhoz, mindkét írásodat most olvastam el, nagyszerűek, tényfeltárók, lényegretörők, tanulságosak...
Ami pedig a váradi csapolt sört illeti, nem volt annak párja a 7o- es, 8o-as években odahaza. A borosgazdák vasárnaponként nagymise után egytől-egyig sörözéshez gyülekeztek a falu kocsmájában...
Nagyon szép a megmaradt kis dombormű a kastély bejáratának homlokzatán.

Üdv.
Éva