„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. május 12., kedd

Zaccos hétköznapjaink (+ AR hangulatképei)

Kávéházi randevú: tegnap és ma



Száz éve a nagyváradi polgárság mindennapjainak még jelentős meghatározói voltak az akkoriban társadalmi fórumnak számító kávéházak. Ez a mennyei állapot egészen addig tartott, amíg be nem köszöntött a dübörgő, pörgő, pöfögő ezredforduló, amely az emberiség számos sorscsapását túlélt kapucínert gondolkodás nélkül lesöpörte az ínyencségek asztaláról. Ma cappuccino van, rengeteg személytelen gyorsétkezde, műkaját forgalmazó talponálló, füstös, büdös bár meg késdobáló jellegű büfé.


A manapság felszolgált cappuccinónak körülbelül annyi köze van németes nevű elődjéhez, mint az olasz kávézók utánozhatatlan állagú és zamatú kávé-tejhab költeményéhez. Vagyis: semmi. A legtöbb helyen automata szervírozza: az ügyesen kicsusszanó műanyag pohárba a fűtőtesthez melegvízvétel miatt csatlakoztatott csinos masinából ömlik bele menetrendszerű pontossággal a kétes összetételű „kávékivonat”, a tejpor és a forró víz. Ám ez csak akkor történik így, ha a gép tulajdonosai időben gondoskodnak a hozzávalók utánpótlásáról. Mert ha nem, búcsút mondhatunk fölös fémpénzeinknek, no meg a löttynek. Valójában az efféle kellemetlen meglepetések, kudarcok megtapasztalása, átélése, elszenvedése vezetett rá arra, hogy tüzetesebben utánanézzek, hol, milyen körülmények között ihatunk meg a történelmi bihari városkában egy csésze finom kapucínert.


Sajnos a lehetőségek számba vétele során csupán arról szerezhettem bizonyosságot és bántó tapasztalatot, hogy az úgy nevezett Cafe Bar-okban (azaz kávézószerűségekben) felszolgált változat is a legújabb kor terméke: a lefőzött kávéra jó esetben kapsz egy adag műtejszínhabrózsát, majd egy kis instant kakaóport az installáció csúcsára. Az említetteknél silányabb köpködőkben azonban még ennyivel sem kedveskednek neked a vendéglátók, mi több, örülhetsz, ha épkézláb, eltulajdonítási s elveretési históriák nélkül megúszod a kalandot.


Az idősebbek által sokat dicsért kapucíner után tehát hiába kutattam Nagyváradon. Talán azért, mert kapucíner kizárólag kávéházban kapható, ilyen nevű s fazonú intézmény pedig csupán fakó újsághírként maradt ránk nagyszüleink letűnt világából. A projektjeibe és dollármillióikba beletemetkezett kortárs üzletembernek ugyanis nincsen rájuk szüksége. Nincsen igénye, füle s szíve arra, hogy meghallja a mellette ücsörgő szavát, amiként arra sem, hogy néha normális gondolatokat és személyes történeteket cseréljen másokkal. Jóllehet rendre nyílnak az olykor pofásnak, ízlésesnek is mondható teázók, kávézók, szemmel láthatóan nagyobb a kereslet a puccos pizzériák és a vörös szerkóban támadó gyorséttermek iránt, amelyeknek légterét nyitástól zárásig általában egyenzene tölti be.



Az első kávéház amúgy 1535-ben nyílt meg magyar földön, kilenc évvel a mohácsi vész után. Egyik lényeges jellemzője, hogy az egyetlen olyan alakulat, amelyet a polgárság saját magának, önnön szociális, szellemi s gazdasági közügyeiknek keretéül alkotott meg. A városlakó ugyanis a kávéházban fedezte fel a l’ art pour l’ art-ot, abban a miliőben, amelyben végül megszületett a polgári szabadság és jogegyenlőség, a polgári sajtó s a polgári Magyarország azóta is megvalósulatlan reménye, álma. Sőt, a kávéházból nőtt ki a nyugati értelemben vett város is. A válságos időkben a polgárnak a kávéház jelentette azt, amit a dzsentrinek a megyeháza: a nemzeti ellenállás kizárólagos bástyája volt számára.


1937-ben Zsolt Béla publicista a következőképpen fogalmazta meg a kávéházaknak a társadalomban betöltött páratlan szerepét: „A nagyméretű, díszes és ünnepélyes csarnok, ahol most seregestül vagy található, polgártárs, építészeti elemeivel is érzékelteti, milyen történelmi intézmények keveréke. Hajói, oszlopai és ívei régi törvényházak modelljeit idézik, sőt ősi templomokéit, amelyek nemcsak vallásos, de a profán közéletnek is egyedüli fórumai voltak. Megtalálod benne az antik fürdőházak motívumait, a thermákéit, amelyekben a víz szinte kevésbé volt fontos, mint az elmélkedés és a csevegés a közügyekről, és a művészetről, az élet és az arany múlandóságáról, s a konyha és az ágy örömeiről. Sokszor színház, amfiteátrálisan elhelyezett karzataival, máskor hajó, amelynek ablakából nemcsak a valóság hullámverését, de a társadalom mélytengeri életét is látni...

Ezt az „ablakot” mára befalazták. Megszüntették, betömték, mert úgy vélték: ha nincs ablak, akkor mélytengeri élet sincs, vagy ha van is, nem kerül a felszínre, nem tudatosul, tehát nem fogjuk problémának tekinteni, sőt, nemlétezőként kezeljük majd. Talán még igazuk is lett a szerveknek...



Váradon egyébként egyetlen templomszerű, már-már regionális parlamentté minősült, „nemesült” kávéház működött, az EMKE, hisz hozzá képest a Bémer tér és a Rimanóczy utca sarkán emelt Magyar Király Kávéház, amelynek falai között a 19. század utolsó évtizedében lármás, bohém vidéki újdondászok, költők és művészek vertek tanyát, csak közkedvelt lehetett. Ez utóbbi ingatlant 1900 márciusában lebontották, helyén a Rimanóczy Szállodát húzták fel, földszintjén a Royal kávéházzal (később ebből lett az Oradea vendéglő), de feltételezhetően nem azzal a szándékkal, hogy mára patkányok és naplopók gondozatlan tanyájává váljon.


Az 1902 óta működtetett szecessziós EMKÉ-ben, Ady Endre kedvenc törzshelyén legutóbb két magányos férfiúval volt szerencsém összetalálkozni, ám ők sem kávét ittak, hanem olcsó sört, és közben a tévét nézték. Péter I. Zoltán helytörténész szerint a poéta nagy valószínűséggel itt ismerte meg 1903. szeptember 5-én nagy szerelmét, a végzet asszonyát, Lédát, és ugyanitt fogant meg egy váradi irodalmi folyóirat kiadásának a gondolata is, amely óhaj végül A Holnap antológia megjelenéséhez vezetett.

Érdekes módon az EMKÉ-vel szomszédos, egyszerűen csodálatos, provinciálisan elegáns Pannónia kávéházba (a mai Transilvania Szálloda éttermébe) az írók csak ritkán tértek be. E tekintetben mára valamelyest javult a helyzet, a régi s az új közti különbség így „csupán” annyi, hogy kinézete ellenére ma már nem kávézó az egykori kávézó.



A felsoroltaknál fiatalabb „művelődési intézményeket”, avagy könyvtárakat illetően pedig csak ismételni tudom önmagamat: a leginkább az egyediség, a bensőségesség, az emberközeliség hiányzik valamennyiükből. Nem éppen mellékesen sok minden egyéb is elférne még a készletükben, többek között az ízes, illatos kapucíner is, természetesen, ezért méltó befejezésül hadd idézzem ismét Zsolt Bélát, a nagy igazságok megmondóját, azzal a nem titkolt céllal, hogy üzenetét, jótanácsát megfontolandóként a figyelmükbe ajánljam, abban az esetben mindenképp, ha érintve érzik magukat általa: „Húzd ki magad, polgártárs, s négyszáz éves történelmi öntudattal szidd a világítást, ha nem elég fényes, a szellőztetést, ha a zugokba nem juttatja el a friss levegőt, és szidd a hanyag és goromba kiszolgálást is – ne csak a kávéházét, az államét is, ha megfeledkezik róla, hogy te vagy a polgár, aki fizet: pénzzel, s ha kell vérrel.”


FILM

12 megjegyzés:

Vajk írta...

Szia. Jó kis írás!

Alternative Revelation írta...

Szerintem is jó írás!
A "véleményem" a blogomba látod és hallod !
Üdvözlettel

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Örvendek, hogy ismét látjuk egymást...
Kösz.

És Vajk, megtaláltátok már Attila atyánk sírját? Vagy még mindig a dákokat keresitek?

Éva írta...

Sokszor már visszafojtott lélegzettel olvaslak, mert sejtem, hogy a múltat idéző mondatok, emberek, épületek, eszmék.... milyen jelenbe torkollnak ...

Nagyon jó írás :)
É

Vajk írta...

A válság miatt most aranykincsekre kell vadásznunk. Azt mondták, mindegy, hogy dák vagy hun, csak legyen valami, hogy megoldódjanak a pénzügyi gondok.

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Hát... látom, tisztában vagytok a helyzettel.
Szép napocskát, minden jót, sziasztok!

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Éva írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
Rékai Zsolt írta...

Nem szabad nagyon meglepődni, a posztindusztráció,az emberekből, termelési folyamathoz alkatrészt gyártott, de még kialakított valamiféle szocializációs intézményrendszert, és a világ ezen felén, eltüntették a polgári élet azon kellékeit, amiről írsz.
Ma már rosszabb a helyzet. Tudásalapú társadalomról beszélnek, és lebontják az iparosítás elosztó rendszereit,beleértve az egészségügyi ellátást is, cserébe a multikat hagyják, és a tudásalapot, ami még maradt, költségvetésében azt is kurtítják.
Az az idilli állapot, Ady Párizsának hangulata, és az akkori polgárság mobilitása, egyre inkább kevesek kiváltsága. Nemrég olvastam egy érdekes statisztikát. Akkora vagyon felett, mint a világ lakoságának, a felének tulajdona, a leggazdagabb 255 ember is rendelkezik. Ők sugárhajtású géppel járnak reggelizni a karib- térségbeli klubjaikba.
Legyen nekik, ám visszakérném a méltó, élhető életet...

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Igen, én túlságosan naiv vagyok ahhoz a ribillióhoz, ami körülöttünk és velünk zajlik, de most már ilyen is maradok, azt hiszem.

Do-Mi írta...

Én is azt hiszem !
De azért mindég "feldobodok" ha a valamikori HOLNAP VÁROSA-ról olvasok !Néha kicsit szégyellem a nosztalgiát....

És tényleg zöld a szeme ?
"Amindenségitnekinek !"

Zsolti: "Sok az ember,kevés a fóka!"
És ha figyelembe veszi azt is,hogy az emberiség-255 lényegében nem "termelő vagyonnal" hanem (nyelvújitsunk!) "megélhetési vagyonnal" rendelkezik,úgymint ház, kert,autó,két kecske vagy egy púpos teve (mindegy,hogy egypupu vagy kétpupu !) Isten Önnel !

ui.: Nem szép törölni...ha már be volt irva...én hogyan törlök ha akarok ?

Do-Mi írta...

Az a "Vajk" meg milyen "pragmatikus" lett! Semmi érzelgősség hölgyeim és uraim. S ha már se dák se hun akkor legyen egy szkita...abban sokkal több az arany !