„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. május 21., csütörtök

Aradi „éjszaka” (+ AR képzeletbeli kiállítása)


Most már biztos vagyok abban, hogy a május tizenhatodika számomra legalább annyira emlékezetes marad, mint a román királypártiaknak a tizedike. Előbbi nap ugyanis hivatalosan a múzeumoké: szerte a világban különleges kiállításoknak, eseményeknek, interaktív programoknak adnak helyet ilyenkor a közművelődés műkincseit, tárgyi alapjait őrző-védő fellegvárak, de elsősorban nem azért, hogy a gyűjtemények alulfizetett, diétára fogott alkalmazottainak többszörösére növekedjen az adrenalinszintje, az életigenlése pedig elérje az elfogadható mértéket. A globális cél, azt hiszem, a sarkaiból kiforgatott történelemtől már réges-régen elpártolt, a tudományos mellébeszélésektől megundorodott potenciális érdeklődői tábor újbóli megszelídítése, háziasítása, kikupálása s kultúrfüggővé tétele lenne. Persze előfordulhat, hogy ismét hibásan ítélem meg a helyzetet, és az összehangolt fehéréjszakázás rendeltetése teljesen más jellegű, mondjuk: anyagi.


Nos, találtam néhány olyan patinás hazai intézményt, amelyek nagytiszteletű irányítói rendesen félreértették a világviszonylatban megfogalmazott, majd a szakmabeliek számára általánosan kötelezővé tett törekvést. Mondom, félreértették, mert azt azért nem merem állítani, hogy félreértelmezték.

Arról van szó, hogy a verőfényes idei május tizenhatodik napján rosszat sejtve Aradra menekültem az egyik barátommal. Valójában kapros-túrós-fokhagymás lángost enni rohantunk el zajos nagyvárosunkból a Maros árnyékos, csendes partjára, mint a régi szép időkben, amikor a polgárság még adott valamicskét az efféle hétvégi kiruccanásokra, beszélgetős, sétálgatós békés együttlétekre. Derűnkre azonban hamar lesújtott az államapparátus, így projektünk első fejezete, a falatozással kapcsolatos legkellemesebb szakasza végleg meghiúsult a helyszínen. Álmaink szigetére ugyanis nem kaptunk belépési engedélyt, a főtérről pedig valósággal kiutáltak. Amúgy: iszkoltunk mi onnan magunktól is, csakhogy futásunknak voltak némi akadályai. Nagyromániás és besszaráb zászlóvivők, sunyi titkos ügynökök és fekete autók koromszínű ablaküvegei mögé rejtőzött nemzetvédelmi szervek egész hadán kellett átpasszírozzuk magukat avégett, hogy megközelítsük tervünk második állomását, a múzeumot, amit bizony zárva találtunk.


Fel is tettük a költői kérdést: fejetlen országunkban mi is lehetett volna ennél természetesebb a múzeumok világnapján?


Pedig hát érdeklődő éppen lett volna, hisz velünk egy időben hárman is próbálkoztak bejutni az erődítménybe. Valószínűleg aznap ők sem tértek már vissza kudarcaik mezejére, főként hogy az ingyenesség mellé a vendéglátók egyetlen olcsó extrát, meglepit sem kínáltak fel a nagyérdeműnek.


Mindezeket összevetve s gyors kalkulust végezve arra jutottunk, hogy az intézmény nyolc óra alatt nyolcvan látogatót veszített, feltéve ha a kapust félóránként csak öten rohamozták meg. Ha e támadásban többen vettek részt, akkor nyilván több fő ábrándult ki holtáig a régiségek tárházából. Persze ez is csupán egy feltételezés, így előfordulhat, hogy tévedek, hisz végül, este 9 órakor az aradi múzeum is nagylelkűen kitárta kapuit. Úgyhogy éjjel egyig akár az egész évi normáját is teljesíthette a közgyűjtemény – legalábbis ami a látogatók számát illeti.


Ami pedig bennünket illet... A harmadik felkeresendő objektum felé vezető utunk újból a városközponton vezetett át, újból zászlólengető, melldöngető, Nagyromániát és pusztulj Erdélyt követelő besszarábok, moldovaiak és moldávok gyűrűjén volt muszáj átverekedjük magunkat, és újból azon kellett elgondolkodnunk, hogy ebben a nagy zűrzavarban, cirkuszban tiszteletben tartja-e még valaki emberi méltóságunkat, alapvető jogainkat, mint például a kapros-túrós-fokhagymás lángoshoz való hozzáférésünk korlátlanságát.


Aradon aznap a román hatalomátvétel 90. évfordulóját ünnepelték. Mi, idegenek, jöttmentek, honnan tudhattuk volna ezt előre?


AR: Egy kiállítás képei

8 megjegyzés:

Anice kötős blogja írta...

Félelmetes érzés lehetett, de érzem az iszonyatot is.

Éva írta...

Látom, termékeny volt ez a mai nap, otthon pedig kiapadhatatlan a szomorú események és látványosságok tárhára, pedig a múzeum bejáratának felkutatásával sem kellett bajlódnotok..

Jó éjt
Éva

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Honnan tudod? Tényleg elég nehezen találtuk meg.

Éva írta...

Csak ráhibáztam, a közelmúltban ugyanis velünk történt meg ugyanez.

Hétvégén utazunk haza, egy ideig nem leszek jelen itt a blog oldalain.
Vegyes érzésekkel megyek, az egyik szemem sír a másik meg nevet. Lehet hogy ezután a te szemüvegeden át látok majd mindent.
Június első hetében Temesváron leszek, ha időd és kedved van, akár találkozhatnánk is.
Esetleg írok egy rövid levelet, ha megérkeztem..
Addig is üdvözöllek
Éva

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Igen!!!

Alternative Revelation írta...

Csináltam egy képzeletbeli tárlatot.
Sajna nem jó minőségű a hang, de remélem így is érdekes./minden nem lehet tökéletes/
Üdv

Do-Mi írta...

Anice: Félelem ide,iszonyat oda...
látná azokat a gyűlölködő arcokat...
az az igazi élmény! Ahogyan habzó szájjal bömbölik az (ál) "hazaszeretetüket"...olyan Europidek mint a franc !Kész gyönyörűség...
...de azért ne legyen része benne !

Ez is "A gyüjteménybe" való irás !
De : Eszembe jutott egy fabula amit a Gy.A. blogján olvastam, Valahogy igy : A medve vezeti a repülőgépet.A madárkának kedve kerekedik kötölözködni vele.Ez megtetszik a malackának és ő is beszáll a hecckampányba.A medve megunja és kivágja őket a gépből. Esés közben a madárka megkérdi a malackát : Malacka tudsz te repülni? Nem tudok ! Akkor miért b-ogattad a medvét ? És hess !

Na ja ! Nekem sincs ejtőernyőm ...

Gurzó K. Enikő vadasszony írta...

Nekem sincs (csak néha).
De miért kell mi mindezt elviseljük? Pont mi, akiktől egy teljesen fel- és kiépített országot kaptak ajándékba. Nem tudom, érdemes-e még ezen dühöngnünk?

Köszönöm az érdeklődéseteket. legyen egy szép napotok, majd egy kellemes hetetek.