„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. május 15., péntek

Nagyvárosi élettér (+ AR revelációja)

Kupleráj a „Sas” alatt


Mára már szinte számba sem vehetők az életünket megkeserítő, ellehetetlenítő zavaró nagyvárosi tényezők. Főként azért nem, mert a modernizáció útján elindulni mifelénk nem jelent egyebet, mint felépíteni Las Vegast a megalopoliszi rangra törő település minden második utcasarkán. Hiába tehát a patina, a ciráda, a szép homlokzat, ha a nyugatosodó, elszemélytelenedő s elszemélytelenítő környezetben az ember nem lel nyugalomra. Ezúttal is Nagyvárad központjában néztem körül.

Dübörög a gépzene, repedeznek a falak, panaszkodnak a lakók – ekként zajlik, bonyolódik az éjszakai élet a Sas Palotában. Ez az a hely, ahol néhány éve agyba-főbe rugdostak egy magyar fiatalembert a járőröző rendőrök. A pórul járt férfi nemzetiségére nem véletlenül helyeztem hangsúlyt. Egyfelől nem ez volt az első olyan hatósági bevetés, amelynek egy-két „kisebbségi” polgár esett áldozatául, másfelől pedig... Informátorom azt mondja: a román vagányok enyhébb bánásmódban szoktak részesülni. Nekik szabad szipózni, nagydolgozni és szeretkezni a kapualjban, és erkölcsromboló, polgárpukkasztó cselekedeteikért őket senki sem vonja felelősségre. Vagy ha mégis, akkor másként.

A verekedések, összetűzések amúgy napirenden vannak a környéken. Amióta az ingatlan földszintjén szinte követhetetlen gyorsasággal létesültek az ilyen-olyan büfék, lebujok és lokálok, a bérlőknek egyetlen percnyi nyugalmuk sincs. A muzsika túl hangos, a pincében általában élőzenekarok játszanak, a vendégek zöme pedig az utcán tombolja ki magát.
„Hiába a sötét, füstös üvegek! A szomszédom mesélte, hogy amikor legutóbb hazafelé tartott az esti sétájából, italozgató, beszélgető fiatalok helyett egy párocskát tekintett meg a kirakatban. A lány szétterpesztett lábakkal ült az asztalon, hogy az úrfi könnyebben hozzáférjen... akár a kuplerájban. Elképzelheti, mit érezhetett a jelenet láttán az öregember!” – mesélte az asszony, aki immár tizenhét éve él a palotában, de a mostanihoz hasonló ricsajt, züllést még sosem tapasztalt. Állítja: már aludni sem tud, hisz az ágya abban a ritmusban himbálódzik, amelyben az alagsori muzsikus dobol.
Úgy véli, az említett rezgéseknek tulajdoníthatóan egy közepes erősségű földrengés fel sem tűnne nekik. Noha az ingatlan már két világháborút kibírt, riportalanyom szerint jelenlegi állapotában bármely percben összeomolhat. A tartófalakat ugyanis a bártulajok itt-ott kiverték, a pincét pedig elöntötte a fűtőtestekről leválasztott csövekből csöpögő víz. A szerelőket hiába értesítették, panaszaikra rá sem hederítettek. „Mi lesz velünk, amíg a papír eljut az igazgatóhoz, és amíg a direktor úr jóváhagyja a szükséges munkálatokat?” – értetlenkedtek a rászedettek.


A lakók élete azonban nyáron válik csak igazi pokollá, hisz a termek jobb szellőzése s a szórakozási körülmények kellemesebbé tétele végett május végén, június elején még az ajtókat is kiszerelik a klubokból, a berendezést pedig kipakolják a passzázsba, azaz megnyitják a „kerthelyiségeket”.
És bár az érintettek beleegyezését ki kellene kérniük a bárok működtetőinek, általában ez csak kevés kivétellel történik meg. Áthidalhatatlan gondot okozott eddig az is, hogy a lakók által kiharcolt megállapodás, csendháborítási tilalom feloldása kizárólag a szombatra és a vasárnapra virradó éjjelekre vonatkozott, a hétköznapokra nem, a Polgármesteri Hivatal pedig nem igazán volt ura a helyzetnek.

Tovább rontotta a palotabeliek közérzetét, hogy óvintézkedésként még a vészkijáratokat is rájuk zárta, befalazta az a „török” bank, amelynek élére egy rendkívüli befolyással bíró asszonyság került, és aki „tehetségeiből” kifolyólag tényleg azt csinál(hatot)t az ingatlanban, amit akart. Így például kisajátíthatta a tenyérnyi, akár szellőzőcsatornának is nevezhető udvart. A képzett, iskolázott vezető eme intézkedése miatt van állandóan tele a lépcsőház lim-lommal: a kukáknak ugyanis régebben az udvaron volt a helyük. „Még feljelentést sem tehetünk a közegészségügyi hivatalnál, mivel az illetékesek bennünket büntetnének meg, hisz a hulladék a mi területünkön található, nem a szemetelőjén” – magyarázta egy nevének elhallgatását kérő hölgy, kijelentve: ahelyett, hogy a nyugdíjasok bukszájához igazodó élelmiszerboltokat nyitnának, lépten-nyomon csak diszkókba meg bankokba ütközik az ember.

A pénzintézet természetesen nem ok nélkül, holmi hóbortból bástyázta körül magát. Egy ízben ugyanis már majdhogynem a levegőbe röpítette az épületet az egyik alkoholista bérlő, aki előbb a lakását gyújtotta fel, majd valamivel később a feleségét szúrta hasba. Ő volt az, akit a tűzoltóknak kellett lekönyörögniük az állványzatról, ahonnan a mélybe kívánta vetni magát.

Az anonimitásukhoz ragaszkodó beszélgetőtársaim egyéb kifogásokat is emeltek. Többek között azt is nehezményezték, hogy a Fekete Sas Szállóban sokszor még késő este is fúrnak-faragnak, kacarásznak az alkalmazottak és a vendégek. Állították, ennél már csak a tulajnak az az ötlete rosszabb, amely hamarosan egy terasz megnyitását eredményezi a ráccsal körülölelt tetőn.

Ki hinné, hogy a passzázsbeli nyüzsgés a Zöldfa utcai PodZ-al (románul Boema) egy fedél alatt élők mindennapjait is megkeseríti? Pedig: meg.
Furcsa mód tehát a Zöldfa utcaiaknak nem az alattuk üzemelő kocsma ellen kellett háborút indítaniuk: az alsó szomszédok ugyanis rendesek, legalábbis elviselhetők – nyomatékosítják megkeresésemre. A „sasbeliek” viszont...
A Zöldfa utcaiaknak a passzázsbeliek elhallgattatását célzó fáradalmas küzdelme azonban mindezidáig hiábavalónak bizonyult. A decibelek ugyanis még azt követően sem csökkentek, hogy a lakótársulás elnöke s neje, a törvényszék folyosóin otthonosan mozgó házaspár hatalommal rendelkező ismerőseihez folyamodva igyekezett csendet teremteni a megyeszékhely központi övezetében.
Közbenjárásuk tehát fabatkát ért: a zaj nemhogy mérséklődött, de még fokozódott is azóta. A konditeremben továbbra is hajnali kettőig, háromig fejlesztgetik izmaikat a milliomos szülők gyermekei, az edző továbbra is kiabálva számol, és az udvart továbbra is előszeretettel látogatják az ébredező ösztöneiken, szenvedélyeiken uralkodni képtelen tizenévesek. „Hadd érezzék jól magukat, amíg fiatalok! Majd elmúlik nekik” – hesegette el rémálmait nagyot legyintve a PodZ hangszigetelését kiválónak minősítő Zöldfa utcai asszonyság. Mintegy zárszóként, vállvonogatva jegyezte meg: a közeli gyárral kéne csinálni valamit, talán hasznos lenne lebontani, a gépek szüntelen zakatolása ugyanis teljesen kikészíti az idegeit. „Nem hiszem, hogy nincs megoldás. Megoldás létezik, ám annak alkalmazása sok pénzébe kerülne a befektetőnek” – méltatlankodott egymagában. Szeméből könnyen kiolvashattam: tőlem vár, remél segítséget.

FILM

2 megjegyzés:

Alternative Revelation írta...

Pesten hasonló helyen laktam, így tudom mit jelent a lakóknak. A többi "véleményem" a blogomba.
Üdv

Do-Mi írta...

Hercegnő ! Ön nagyon kegyetlen !
Szinte mindegyik irásával fájdalmat okoz nekem !
A sok-sok piros csillagocska mellé most odateszem a második fekete csillagocskát is...
Kézcsók