„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 4., csütörtök

Fülöp Csaba: Levelek Armageddonból (+ AR is újból vetít)


„Alvó szegek a jéghideg homokban,

Plakátmagányban ázó éjjelek,

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.”

(Pilinszky)



I.

Ó, az a nagy szívünk, mindnyájunknak!

Argameddon, a szenny szigete, a világmindenség szennye, a megzabolázott, rabszolgává alázott emberi értelem. A fagyos, nyirkos „sosemtörténiksemmi” végtelenné tágított pillanata, mikor az utcákon lámpavas-fényen csorog alá a tompult fásultság, és bandukolsz lakásod felé a szeles novemberi éjszakán, és nem vár senki – már régóta nem vár senki!!! –, és te mész az unalom borgőzös, „billiárdgolyókoccanásos” méla undorán, hol nem várod a holnapot, mert a holnap nem üzen semmit – már régóta nem üzen semmit!!! –, és mégis vonszolod magad az álmatlan álmok felé. Ó, te junhomban lakozó Isten! Rohadjon szét a szíved!


II.

AKIK ERRE MENNEK

A szegény, védtelen özvegyek, akik előbotorkálnak nap mint nap a poklok fenekéről, és a szupermarketből esőkabátban, nyitott esernyővel lépnek ki, maguk után húzva kétkerekű bevásárlószatyraikat. Ijedtek – hogy esni kezd –, aggodalmuk nem ismer határokat. (Mert számukra minden gond már: ha esik, ha kánikula van, ha fúj a szél.) De már nem úgy aggódnak az eső miatt, mint a kacér mosolyú kisasszonyok, hisz felhalmozott gondjaik után már csak zongoralábakon kacsáznak, és legsötétebb aggodalmaik között is lányaikról beszélnek.

A nagy darab, lenyalt hajú „indián”, derekán megkötött ballonkabátban, félcipőben, élére vasalt fekete nadrágban, amely alól minden lépésnél kivillan a fehér ADIDAS-zokni, viszi feneketlen lelkét, és akkora butaságon jár az esze, hogy a nyála majd elcsordul. Harmincéves forma, szőke, széles arcú, kidolgozott felsőtestű bunkó, fehér ingben, nyakkendőben, csakúgy, elvégre csupán a kocsiig kell sietnie, zsebéből a Für Elise dallama kígyózik elő. Az ajtóban megáll és beleszól a telefonjába: Igen! A szó utolsó hangsúlyát megnyomja, tudatában lévén saját fontosságának, könyörtelen sikereinek. Néhány tőmondat, majd határozott léptekkel tovaiszkol.

Középkorú úr, sima barnás-zöld esőkabátban, esernyő nélkül, kissé tévetegen közeledik célja felé, meg nem lehet mondani, mi foglalkoztatja oly erősen: az állása (?), a felesége mellrákja (?), a fia (?) – kiből sosem lesz rendes ember –, saját pedofil tendenciái (?), vagy a fekete s arab bevándorlók (?), kik miatt a nemzet becsületes fia egyre nehezebben kap munkát. Csak megy, megy tovább, bele a fekete, esőverte éjszakába, halotthalvány tekintete valami piszkot helytelenít a járdán (ami véletlenül nem én vagyok).

És most a Naccságos Asszony – jól menő orvos- vagy ügyvédfeleség – luxusbundában, ernyőjén megakad az ember szeme, olyan drága s gyönyörű darab. Felöltője mindenik lépésnél szétnyílik, alóla combközépig kivillan az üvegszálas harisnyába kényszerített, kissé már visszeres, de azért még mindig formás lába. Árja-biztonsággal törtet előre, szigorú arca mögött kéjes gondolat fogalmazódik meg, amint megpillantja az áruház felnyírt hajú biztonsági őrét: vadul szeretkezik vele, s az őr kinyalja őt a bugyijából, már-már a gondolattól is az orgazmus remegése fut át testén, mellbimbói megkeményednek, szinte érdesen súrolja őket a melltartó selyme, s lábköze iszamóssá lesz. Ám léptei arrébb viszik – vastag parfümfelhőt hagyva maga után tűnik el az üvegajtó mögött.

Kövér hölgy, rettenetes esőkabátban, kapucnival a fején, rossz biciklijét letámasztja az áruház előtt. Megpakolva indul a bejárat felé, mozogni is alig bír, mindenkit el akar gázolni.

Két lány, tizenévesek, egyazon esernyő alatt, egymásba kapaszkodva. Vékony őzike lábaik inogva keresik az egyensúlyt vastagtalpú cipőikben. Arcukon kilónyi smink, cigarettáznak és vihognak: „Olyan helyes srác a Szabi”, „tudod?!, aki megdumálta a Katit”, de „tök jó, mert már dobta”, bár „sötétkék Alfája van”. Hanyagul hányják-vetik a feneküket, a kamaszos szendeség utolsó szikrája sincs meg bennük. Elképzelem borotvált szeméremajkaikat, amint becsípték a falatnyi csipkebugyit. Nemigen tudok többet képzelni ezekről a lányokról, s hogy szeméremajkat képzelek, már az is nagyfokú jólneveltség a részemről.


III.

„Szabina a szőke csoda / Egyből rohannék én oda”

A bár egyik sarkában áttetsző üvegszínpad, közepén, a csillogó mennyezettől a padlóig rúd feszül és úszik az UV-fényben. Körben nyáladzó fickók, kik csömörüket pszichopata egójuk mélyére temetve nyakalják a „viszkiskólát”, és még néhány nő testre tapadó sztreccs-ruhában, annak a biztos tudatában, hogy ma éjszaka is megkeféli őket valaki. A hangfalakból datolyaérlelő, izzadtan-erotikus ritmus ömlik. Jön a csintalan Szabina. A nézőtéren őrjöngő izgalom. Ferde macskaszem, vöröses-szőke sörény és gonosz, feminikus zöld szemek. Ravasz az egész lénye, mint a macskáé, boszorka ő – maga Buodica, az icén királynő, a fehér kanca, az ősi kelta rítus reinkarnálódik lényében - a „zöldkirályt”, a tavasz istent, kivel párzik, feláldozzák -, és jön, osonkodik, ring a lassú ütemre. Rögtön lemegy coitus-helyzetbe, kezét végigfuttatja testén, vékony, izgalmas ujjai a két lába közé siklanak: magához nyúl. Kínban-gyönyörben vonaglik, arca eltorzul, a haja lebomlik, a csípője tekergőzik. Fenekét beletolja a sötét nézőtéren ülő férfiak képébe. Falloszok merednek... Fütty! Dögös, lassú számot nyomnak a hangfalak. A terem falairól csorog az erotika. Most feláll, odalép az egyik asztalhoz – valamiféle titkos disznóság zajlik ott, alighanem külön megmutatja magát nekik –, aztán visszapenderül a színpadra. Ujja hegye a feszes hasán át lopakodik le a derekához, majd vissza, fel a vállához, karjait keresztbe fonja a mellei előtt és lassan letolja melltartójának két pántját. Újabb fütty! Kicsit incselkedik a felcsigázott közönséggel, aztán hirtelen lecsusszan a cicitartó, s elővillannak a feszes mellei. Még kettőt-hármat vonaglik, kitolja a fenekét, szembefordul, kinyújtja a nyelvét és lelibben a színpadról. Muszáj arra gondolni, mit művel vele a stricije az öltözőben. Mire idáig fajulnak a dolgok, be vagyok tépve rendesen, a fű meg a bor megtették hatásukat. Tiszta téboly, érzem, hogy vigyorgok mindenkire, nézem a fortyogó, jajongó, kígyózó katlant, ahol nem is tudom, mit csinálnak az emberek, minek és kinek tapsolnak, mi van a maszkokkal, az arcfestékekkel, mindenütt fülledt parfümgőz, villanó fények: reményzöld, szerelempiros, szűzrózsaszín, asszonylila, férfikék, gyilkosfekete, feketefekete...? Huu... Huu... (...) mélyen szívom és fújom a levegőt. Szabina teste ismét a vakító UV-fényben vonaglik, lassan kever egy képzeletbeli mennylakó Isten-emberrel, akitől a hatalmas megváltást várja. És a mellékhelyiségek tele lesznek elhasznált gumikkal, és a bár előtt, a parkolóban álló autók lengéscsillapítói ritmikusan járnak fel-le, fel-le, fel-le..., és a városban a lépcsőházak mélyén, a kukákon párzanak, és Szabina köré falakat kell húzni, hogy meg legyen védve Argameddon tébolydájában, és a falakba fenn törött sörösüvegeket betonoznak bele, hogy senki se férhessen Szabina micsodájához, csak a Nagy Szultáni Nimbusz járhasson benne. Ó, Szabina! Te mégis jöjj hozzám, oszd meg velem ágyam kínpárnáját, hadd szeresselek egész éjszaka, hosszan, hajnalig, míg Júlia napja kél, és Rómeó mérge hat, amíg vágyam szomjúságát kioltom barlangod rózsaszirmai közt, és ott hagyom megváltó magvamat rózsakertedben, hadd olvadjon szét, hadd repítsen még egy csecsemőt az ürességbe! Jöjj, édes Szabina! Hempergőzz meg bennem, és magam fogom a legjobban utálni azt az utálatosságot, amit cseppfolyós vulvabarlangodban hagyok, azt a bányavizet, ami kristálycsatornáidon, húsod zegzugos folyosóin lassan a váradba csorog, és remegő csípőiden védőn szorítom szívemhez, és mindent végigcsókolok rajtad, és ez lesz a Szerelmünk. Mert az egész Világegyetem itt ordít a Nagy Színházban, szentek, mártírok gonosztevők, gyilkosok, latrok és kurvák gyertyavilágnál jajonganak, Jézus a kereszten, Buddha, a Megvilágosodott, Mohamed a barlangban, és Gilgames és Enkidu és Um-Napisti, az Örökéletű, és az egész sumér-akkád régiséggyűjtemény, és látok akháj gályákat, amint viszik a kurtizán Helénákat és a végtelenség cserepeit, és a nappalt és az éjszakát betöltő havas-fehér fényt, és elektromágneses-gravitációs eksztázist: a Semmi, a Minden, az Ősrobbanás, az iszonytató orgazmus , az első és utolsó szeretkezés, a Kezdet és a Vég!

Később a vécében beleordítok egy roma-digó fülébe: "Hát nem gyönyörűek ezek a nők!?" Mi?, néz fel rám, Hát nem!, mondja. És bár nem szívesen ismeri be, a végén mégis beismeri, hogy szépek.

Aztán kilépek az utcára, tüdőmbe szívom, pumpálom a friss levegőt. Arcom az ég felé fordítom. A csillagokat sötét esőfelhők takarják el. Esik. Arcomon az éj könnye pereg.


IV.

Nincs többé félelem, nincs többé fájdalom. Puha-könnyű kezed, nincs többé vállamon. Elég vagyok, tudtam, éreztem, hogy vesztek, hordom a szerelmed, mint súlyos keresztet. A Földön maradtam, mikor szállni kezdtél. Nehéz vagyok tudtam, vissza sosem néztél. Sohasem láthatom mélybarna szemedet, nem tudom fordulván többé a neved. Ó mennyire fáj, hogy utoljára látlak. Vissza sosem fordulsz, vissza sosem várlak. Itt állok, bámulok a fekete égre, Vörös betűk égnek az agyamban: Vége! Nem hallod!? Üvöltök, lenn a mocskos utcán. Nem hallod!? Zokogok, te sohasem sírtál. Nem hallod!? Szenvedek, csavargóvá tettél! Nem hallod!? Meghalok, míg te élni mentél. Nem hallod!? Bömbölök, kínvárosok körül. Nem hallod!? Röhögök, hogy a részeg örül. Nem hallod!? Szenvedek, korbácsol a világ. Nem hallod!? Könyörgök: esőért a Virág.

(Hobó)


V.

AZ ÁLLOMÁSON

ingázók irdatlan rabszolgatömege: „Godotra várva” lesi a kilátástalanság megváltoztathatóságának hajnalpírját.


VI.

A ZSÚFOLT

vonaton velem szemben egy lány. Talán tizenöt vagy tizenhat éves. Persze lehet ennél több is vagy lényegesen kevesebb. (A mai lányokról nem lehet eldönteni, hogy hány esztendősek, tizennégytől huszonöt-hatig összefolyik az idő.) Szóval a lánynak, ki velem szemben ült a vonaton, a tekintetét keresem, de nem találom, mert a vonat annyira személytelen, hogy a zsúfoltság ellenére a lehető legnagyobb magányban találod rajta magadat. Nincs tekintet, és nincs kapcsolat. Ez az utazás nem arról szól, hogy megismerkedünk, sem pedig valamely ehhez hasonló romantikus ömlengésről, amelyből majd egyszer, az előírt várakozási idő lejárta után barátság, kapcsolat, együttjárás, ne adj 'Isten szerelem lesz. Szóval itt van ez a lány: szőke, nem túl szép, de nem is csúnya. Feszes blúza kemény melleket rejt, talán 90-esek, domborulatukon „push up”-melltartó, ami még hangsúlyosabbá teszi az igazán kellemes látványnak mondható voltukat. Alul fekete, a lábak vonalát térdig követő nadrág, ami úgyszintén a lényeget nyomatékosítja. S a kezei! A kezei vékony metszésűek és erotikusak. Hogyan dolgoznának ezek a kezek a férfiemberen! Ujjai közé szinte kívánkozik egy vérrel teli fallosz: előbb végigzongorázna rajta, majd ajkaival közelítene hozzá............... ................ FELLÁCIÓ!!!

Szemem sarkából nézem a lányt, ő is a szeme sarkából figyel engem. És tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy ő is tudja, amit én tudok, és már együtt tudjuk, amit mások nem is sejtenek. A vonat megáll, ő leszáll és elvegyül a szürkeségben...


VII.

REJTŐZNI ... meglapulni ... elvegyülni ... semminek látszani ... bárki s bármi alakját magamra ölteni ... névtelennek maradni ... nevet sosem kapni ... nevet, mely csak ennyi: a NÉVTELEN ... minden nyilvántartásból eltűnni ... köddé lenni ... felhővé változni ... belesimulni a napsugárba ... együtt hullani a hóval ... elolvadni ... kristálypatakok ágyán csobogni ... folyóval hömpölyögni ... szélszárnyán négyfelé szakadni ... holdfényben csillaggá lenni ... az éjben árnyként suhanni ... s LÁTVA LÁTNI ... bölcsen HALLGATNI:TÚLÉLNITÚLÉLNiTÚLÉLniTÚLÉlniTÚLélniTÚlélniTúlélnitúlélniúlélnilélniélnilninii... MERT ÉN VAGYOK AZ IGAZI KAMÉLEON!!!!!!


VIII.

A FIÚ

izgatottan gondolt a randevúra: „Holnap, igen, végre holnap látom Őt!” Ennek tudattól majd kiugrott a bőréből, és valami megfoghatatlan remegés futott át az egész testén. Este megpróbált korán elaludni, ám egész éjszaka csak forgolódott az ágyában – a Lány ott állt előtte, érezte az illatát, látta a testét és a mosolyát, a csintalan kis hajfürtjeit, melyeket játékosan borzolt a szellő. Agyában lázasan villóztak a képek, az izgalom azonban visszaverte az álom támadásait. Hajnaltájban végre elaludt, ám már az óracsörgés előtt felébredt. Boldogan pattant ki az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és már indult is. Az állomásra a vonat indulása előtt fél órával hamarabb érkezett. Megvette a jegyét, majd a restiben megivott egy kávét, rágyújtott egy cigire. Az idő ólomlábakon cammogott. A vonat természetesen késett. Legalább ma ne késne!, dühöngött magában, és idegesen rágyújtott még egy cigarettára. Aztán eszébe jutott, hogy dohányszagú lesz a lehelete, s a Lány tudomása szerint nem dohányzik. Visszarohant a restibe, s vett egy csomag jó erős mentolos rágót.Végre megérkezett a szerelvény. Felszállt. A kupéban összetalálkozott egy régi Barátjával. Melléült. Alig várta, hogy sor kerüljön a „Hogy vagy?”, „Mi zújs, mi zújs?” típusú, felszínes érdeklődést mutató sztereotip kérdésekre, hiszen ő most semmiképpen nem az ilyenkor szintén szokásos „Köszönöm jól”, „Á, semmi különös” választ fogja adni, hanem elmondja, mit elmondja?, elharsogja, sőt eldalolja, hogy majd kiugrik a bőréből, hogy a Lányhoz megy, akivel nemrég ismerkedett meg, mert a Lány meghívta magához, hogy bemutassa a szüleinek, és ott fog ebédelni, náluk, aztán délután elmennek egyet sétálni, este esetleg moziba, s akkor lehet, hogy majd megcsókolja ... Talán. De a Barát csak nem akarta feltenni azt a fránya kérdést. Inkább régi emlékeket ásott elő, melyek segítségével arra emlékeztette a Fiút, hogy ő volt a legszerencsétlenebb lény annak idején az osztályban, akit mindenki csak ugratott. S ismét felidézte a régi, megalázó tréfákat, melyeken a Barát akárcsak régen, most is igen jót derült, s a Fiú kényszeredetten mosolygott, és maga sem értette, miért nem gurul dühbe, s ordít a Barát képébe: „Vedd már észre, hogy azóta én is valaki lettem! Igen, én már Valaki vagyok, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Lány engem hívott meg, vár reám!” Mégsem ordított. A vonat befutott a Városba, s ő udvariasan elbúcsúzott a Baráttól, aki még egy vaskos tréfát elsütött a Fiú kontójára, majd röhögve jól hátba veregette, s „Aztán semmi jót ne halljak rólad!” felkiáltással útjára bocsájtotta. A Fiú azonban már messze járt, repült keresztül a Városon, hogy minél előbb vele legyen. A Lány azt mondta neki, egy nagy, Többemeletes házban lakik, így a Fiú biztos volt benne, hogy a bejáratot nem fogja eltéveszteni. Igen, a Fiú megtalálta a Többemeletes házat. Feltekintett rá: nagy irdatlan szürke épület, a teteje a felhőkbe veszett. Bement az első lépcsőházba, s a Lány nevét a postaládákon keresgélte. De nem találta. Átment a következőbe, ám ott sem találta, majd a következőbe, hiába, egyre idegesebben futott egyik lépcsőházból a másikba, de a Lány nevét sehol sem találta. Miután már a századik lépcsőházat is hiába kutatta át a Lány után, rájött, hogy ennek a Többemeletes épületnek, melynek csúcsai a végtelenbe nyúlnak, végtelen számú lépcsőháza van. Ekkor már könnyek áztatták az arcát, zokogott tehetetlenségében. Hogy is tudna ő, a világéletében szerencsétlen manus megküzdeni a Végtelennel, mely magába rejtette a Lányt. S ekkor kirohant az utcára, szembefordult a Végtelenmagas és Végtelenlépcsőházú Hatalmas Szürke Házzal, és torkaszakadtából ordítani kezdett: "Nyílj meg előttem Végtelen feneketlenség, mert nálam van élet és halál!!! NÁLAM VAN (az) ÉLET ÉS (a) HALÁL!!!" S ekkor a Végtelen feneketlenség megnyílt a Fiú előtt, és kilépett belőle a Lány.


A lány


FILM

13 megjegyzés:

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Filmes vonatkozásai okán kiváltképp AR-nek ajánlom a figyelmébe ezt a remek írást.
Furcsa mód az jutott róla az eszembe, hogy a személyes drámák mennyire lekörözik a nagy nemzetit, az "egyetlent", a június negyedikeit, pl.
(a szövegbe itt-ott belenyúltam, mert szükségesnek éreztem, bocs)
De azért emlékezzünk meg az "egyetlenről" is.

Altrev írta...

Remek írás az tény!
Először azt hittem /most olvasom/, hogy Te írtad!
Több részre oszlik, mégis egységes!
Nehéz! Valóban egyéni. No még elolvasom néhányszor, és gondolkodom

/Ja most teszek fel még egy Lugosit.
biztos nem lesz nagy "sikere"/

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Először én is azt hittem, hogy én írtam... De csak szerettem volna.

Nekem tetszeni fog a Lugosi, tedd fel, kérlek

Altrev írta...

Egyébként ez a Lugosi film egy sorozatnak egyik része.

Az íráson töröm a fejem, keresek valami egységes metaforát, mivel összekapcsolhatók a történések.
No és az erotika! Olyan képet találni ami nem pornó, de több mint meztelen... szóval nem könnyű és maga az írás sem rövid nem lehet összedobni

Altrev írta...

Látom találtál egy filmet

sat. írta...

a kezdőkép nem Csók Műteremsarka? (csak mer' Szinyei jelenik + a címibe'.
(bocs,) az írás elolvasásáho' +' nem jutám - ahho' maj' később.
ezt a +jegyzést nem is kén' +jelentetni. kösz. minden jóut. +jelent A. R. firmje is.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Nem, ez csak egy videóklipp.

Altrev írta...

No és milyen a Lugosi?
Szegény számítógépem vagy másfél órát kínlódott, mire fölpakolta!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

De, Csóké, csak rosszul lett elmentve. Kösz.

A filmet még nem volt időm megnézni. Következik, next.

üdv.

Altrev írta...

Készítettem egy kis filmet /kollázst/
Fülöp Csaba írásához.
Nem volt könnyű és nem is biztos, hogy jó, de most ennyit bírtam kihozni magamból
Üdv

Do-Mi írta...

"Bár a lét körén túlnőnek a vágyak,
Az emberiség elég önmagának..."
Valamelyik Holnapos irta
Meg aztán,kérem szépen :
"a mocsárból is kék az ég !"

Biztos ,hogy jó az a Pilinszky ?
Vagy csak én nem tartok a "trenddel"?

sat. írta...

az írás is nagyszerű - polghárpukkasztó, maj'nem kemény er ó tik tik, hi ábava ló vil ág+v ál tó: +közelíti A. R. zenés képsorát is a minőségi (kár, hogy annak végi szakad)
jó az Mulandóságpárosítás is hozzá.

csak az a baj, hogy az embör egy bizonyos koron túl má' nem nagyon tudja átérezni e kamaszkori nagy szenvedélyeket.) má' elmúlt éj fél

minden jóut! Isten álgyon! nem biztos, hogy visszjövök. stb.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Pilinszky, a homokozó?