„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 12., péntek

Kulpa* stigmái (+ AR égi tánca)



Ezen a napon az utca tele volt székekkel, asztalokkal, a székek és asztalok körül fiatalok zsonglőrködtek, fejtetőjüket fehér parókával fedték be, állukra műszakállat aggattak, ajkaik fölé lószőrből font bajuszt ragasztottak, így oly vénekké váltak, hogy valaki a nézőtéren meg is jegyezte: „Nem tudjátok még ti, mennyire kegyetlen az öregség!”

Az egymást követő produkciók hangzavara akkor hágott a tetőpontjára, amikor a fúvósok is rázendítettek egy nótára, amely ismerősnek tűnt ugyan, de nem túlságosan, talán azért nem, mert rosszul adták elő, produkciójuk sokszor egyenesen fülsértőnek bizonyult.

Kulpa ezúttal szerencsésnek mondhatta magát amiatt, hogy csak távolról szemlélhette a fesztivált, és nem vegyülhetett el az önkívületi állapotba menekült viháncolók között. Csak állt az ablakban és afelett sajnálkozott, hogy a szabadsága, az élettere határtalanul korlátozott. Valójában ő így érezte jól magát, tiltások, falak, kerítések közé szorítva, mert imádta létének azon perceit, amikor az egész közösség az ő szerencsétlen sorsán igyekezett változtatni, ha nem is gyakorlatilag, de legalább elméleti síkon. Egyszóval: szerette nyalogatni a sebeit, akarta, kívánta, hogy ezt mások tegyék meg helyette s érte, szeretett vita tárgyává válni, áldozatnak tűnni, látszani, s már-már perverzitásba hajlóan érzett késztetést arra is, hogy hátba támadja mindazokat, akik mit sem sejtve, jó szándékkal tértek be hozzá, abba a zárt térbe, amelyben szenvedélyeiknek hódolva s gondolataikba temetkezve hosszú perceket tölthettek el egy-egy barokk festmény előtt. Gyűlölte őket a függetlenségük miatt, s gyűlölte őket azért is, hogy a mezítelenre festett testek szemlélése közben szégyenérzet nélkül izzadták ki magukból élvezeteik gyönyörét. Ilyenkor szinte lávaként törtek elő bugyraikból elfojtott vágyaik, ő meg nem tehetett semmit ellenük, nem vonhatta őket felelősségre, nem bírságolhatta meg őket, nem volt joga hozzá. Neki csak ahhoz volt joga, hogy végigszenvedje kéjelgésüket. Persze az is előfordulhat, hogy csupán a képzelete vetítette ki ily módon a magányos óráiban felgyülemlett ábrándokat a realitás gigászi vásznára.

A kollekció képein kívül ugyanis Kulpának semmije, senkije sem volt. Még a múzeumőri állás sem volt az övé, azt is csak kölcsön kapta az államtól, szigorúan meghatározott időszakra, amiként az egyenruháját is az önkormányzattól, a cipőjét pedig az ex-munkatársától bérelte, akit az egyedüllét kínzó fájdalma ragadott el mellőle néhány hónapja. Amióta a halál elvitte az illetőt, mintha javult volna a közérzete, hisz így belőle is lett valaki, akit a betérők, ha nem is szeretnek meg azonnal, de legalább végig mérnek, esetleg biccentenek egyet feléje, s távozáskor megköszönik a szolgálatait. Amióta tehát ez a rend a melóban, a pár órás csendet is jobban viseli: ilyenkor bevonul a vécébe, hogy valamennyire helyre pofozza a fizimiskáját, megigazítsa magán az öltönyt, miegyebet. A műélvezők nyilvános önkielégítése ugyanis gyakran kiborítja, annyira nem, természetesen, mint az otthoni kietlenség, amelyen még a szerencsétlen kolléga távozása sem változtatott. „Talán, ha a virágokért felelős szomszédért eljönne egy szép napon a kaszás, akkor...” – fogalmazódott meg benne nem egyszer az alattomos gondolat, amelynek velőbe hasító drámai vonulata mentén már terveket is szövögetett magában. „Átvehetném én a növénykert gondozását, ami egyben azt is jelentené, hogy a környék összes eseményéről időben értesülnék, ráadásul még ismertté s közkedveltté is válhatnék, hisz lelki vigaszért hozzám jönnének a megcsalt házaspárok, a házukból kivert menyasszonyok és vőlegények, szép szóért az idősek, apróbb anyagi segítségért a gyermekek, szexuális tanácsokért a fiatalok. Általános helyzetem jóra fordulna, fojtogató nyugalmamat a mozgalmasság váltaná fel” – fontolgatta túlélési lehetőségeit, ám amint hazaért, újból elerőtlenedett, úgy érezte, kitaszítottsága végleges, örökkévaló. „Számomra ez a halhatatlanság!” – kiáltott fel valahányszor belépett lakása ajtaján, amelyen túl megszámlálhatatlan műkincs, rengeteg, elviselhetetlen mennyiségű könyv várt rá, a kötetekben mázsányi bölcsesség, akkora tudáshalom, hogy a temérdek okosság megszerzésének a gondolatától mindig ráfagyott arcára a természet adta mosoly, mert mint másokat egy-egy illat, őt úgy vágta mellbe a kötelességérzet, miszerint a rakás mindenik összetevőjét, a bennük tárolt billiárdnyi információt a magáévá kell majd tennie. Tudta magáról, hogy végtelenül lassú, s tudta azt is, hogy egy emberöltő kevés e magasztos feladat maradéktalan teljesítéséhez. Mérhetetlenül haragudott ezért önmagára.



S amint egyszer a gyengesége okán mérgelődött, betévedt hozzá egy kisgyermek, aki ártatlan arcot vágva megkérdezte tőle: „Miért nézel reám ilyen csúnyán, bácsi?!” Kulpának erre megállt a lélegzete, hirtelen azt hitte, megérkezett a mennyországba, de körülnézett, és boldogan nyugtázta, hogy a tűzhelye a régi helyén pöfög, köpköd, közel a falra akasztott palacsintasütőkhöz, amelyből arra következtetett, hogy még nem érkezett meg a Paradicsomba, még az előszobájába se, csupán elveszítette egy pillanatra a tér- és időérzékét. Tanulmányai szerint ugyanis az édenkertben nincsen tűzhely, de ha mégis akad egy-kettő, azok nem képezhetik az ő tulajdonát, hisz személyes tárgyakat nem vihet oda magával senki. Olvasmányaiból arról is értesült, hogy a szellemi szféra lakóinak nincs szükségük konyhai felszerelésekre, hisz a megváltottakat, a végső átvilágításnál tisztának nyilvánítottakat mannával etetik, ami csak úgy terem, mindenféle külső, emberi beavatkozás, génmanipuláció nélkül: egyszerűen csak létezik. Aztán a kandalló előtt ácsorgó kisfiú is eszébe jutott. „Válaszolnom kéne neki, ha már ilyen kedves volt, és meglátogatott. – állapította meg, majd ekként szólt hozzá: – Igazad van, fiam, nem kellene rosszindulatot tápláljak az irányodba, nem kéne kitaszítsalak innen a szúró tekintetemmel, elvégre mindenem megvan: az intimitásom, az intellektusom, amelynek tökéletes biztonságot nyújt a ketrecem. Ahogy így elnézlek, közönséges rongyocskáidban és szélsőséges szeretetéhségedben, azt hiszem, semmi sem hiányzik az életemből”.

Miután a gyermek eltávozott a számára idegen Kulpa házából, a férfi élete teljesen a visszájára fordult. A partin használt székekre s asztalokra, a székek és asztalok alatt huncutkodó csepűrágókra, a fölöttük virtuskodó tűznyelőkre s a kötélen táncoló vékony derekú leányra már nem csupán mint bűnre csábító csapdákra tekintett, hanem inkább élvezni kezdte a jelenlétüket, amiként a fúvószenekarét is, a muzsikusok isteni nótáiról már nem is beszélve. Ám szabad emberként, izzadság szagú uniformisából kivetkőzötten nem sokáig csaponghatott, viháncolhatott, mert a szórakozás nyújtotta örömök végessége, az elvesztésüktől való félelem végül sírba vitte.

Féltett és utált könyveiért sajnos nem jelentkezett örökös, a képtárat pedig szétdúlták, kifosztották a fékeiktől teljesen elrugaszkodott látogatók.

Hacsak a halmokba hányt tudományosság lábainál fel nem tűnt időközben a kopott ruhájú fiúcska... Mert ha igen, akkor talán valami mégis csak megmaradt a galériából. Egy darabjaira hullott illatos vakráma, öt fejetlen szeg, egy könnyező vászoncsík a stigmatizált szent nővérek egyikének emléktöredékével.


* régi magyar férfinév


AR tánca (FILM)

3 megjegyzés:

Altrev írta...

Remek, jó írás!

Altrev írta...

Véleményem a blogomba látod.

Éva írta...

érdekes, és roppant rejtélyes figura ez a Kulpa, s talán nem véletlen, hogy éppen így keresztelted el :)