„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. június 16., kedd

Szamizdat (kép&írás): Ahogyan az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok


--> -->
Németalföldi kép(let)ek az Ormós-gyűjteményben

Salvador Dalí: Don Quijote y los molinos (illusztráció)
Immár két éve, hogy a 19. század végén közkinccsé avatott temesvári művészeti gyűjtemény feltámadott a halottaiból, és a műalkotások egy része újból múzeumi keretek között tekinthető meg. Persze lehetetlen megítélnem, ki mit érez, ha egyáltalán érez bármit is ennek hallatán, azt viszont tudom, hogy a valódi értékek iránt elkötelezett helybeliek számára a kiállítást befogadó intézmény felavatása rengeteget jelentett és jelent ma is. Épp ezért érinti valamennyiüket érzékenyen, amikor a tárlat képei ismét lakat alá kerülnek, ha nem is véglegesen. Ők már nem hisznek az olyanszerű ígéretekben, hogy az intézkedés csak időszakos, és rövid pihenő után a tárgyak visszakerülnek korábbi helyükre. Ők azok, akik a kollekció sorsát tényleg a szívükön viselik.
Az ismételten visszatérőkben és az egyszeri látogatókban egyaránt felmerült a kérdés: miért nem tesz nagyobb erőfeszítést a városvezetőség azért, hogy megmutassa a nagyvilágnak azt a páratlan kincset, amelynek a múzeumalapító révén a birtokába került. Értetlenkednek amiatt is, hogy a bánsági alkotók egyáltalán nincsenek reprezentálva, akik meg vannak, így az olaszok és a hollandok, azok a hiányos tálalás miatt nem jelentenek igazi attrakciót. Legalábbis a régió igazgatásával, menedzselésével megbízott önkormányzatok számára, jóllehet a nagyra becsült és világszerte kedvelt, ráadásul a térségben ritkaságszámba menő flamandok akár önerőből, külső támogatásoktól független festőkként is el tudnák tartani az egész intézményt, teremőröstől, főkönyvelőstől. Ha rajtuk múlna, vagy azokon, akik ezt felismerték, és tennének azért, hogy a foghíjas reprezentációt közönség-csalogatóvá változtassák, egy prosperáló intézményt kapnánk. Sajnos ennek megvalósulására várnunk kell még.
Hát nem fura? Temesváron hozzávetőlegesen minden fontos feltétel adott ahhoz, hogy a közgyűjtemény tömegeknek nyújtson hasznos, biztosítson civilizált kikapcsolódási lehetőséget, hisz a barokk korban épült egykori Losonczy-téri vármegyeháza egy teljes ezrednek nyújthatna kényelmes otthont, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon pedig pontosan a székhelyhiány akadályozza a munkát. Elgondolkoztam már azon is, hogy vajon a kettő összefügg-e, vagyis: ha az említett két városban a csapat végre beköltözhet új irodáiba s kiállítótermeibe, lesz-e még kedve, energiája a folytatásra, megtölteni élettel és tudománnyal az üres teret, elvégezni a szellemileg, fizikailag megterhelő feladatokat?
A kérdés helyes megválaszolásához, a gondok tartós megoldásához talán az elődeinktől kéne tanácsot, útmutatást kérnünk, hisz nekik nem csupán anyagi nehézségeket és emberi balgaságokat kellett leküzdeniük ahhoz, hogy álmaikat valóra váltsák, de még a technika ördöge ellen is csatát kellett nyerniük. Bármekkora buktatók is kerültek elébük, elérték, amit akartak. Ormós Zsigmondnak, a temesvári múzeumok letéteményesének, Temesvár máig legnagyobb műgyűjtőjének például sikerült önmaga s a nemes ügy mellé állítania a kor bogaras helyi tudósait, értelmiségieit, no meg a közigazgatás smucig elöljáróit. Így lett a pécskai születésű jogászból, majd buziásfürdői szolgabíróból néhány év alatt megszállott műgyűjtő, közösségépítő művelődésszervező, akinek emberi tartása s munkássága előtt Temesváron mindenki kalapot emelt. Elhunytakor a város a saját halottjának tekintette, s a belvárosi köztemetőben díszsírhelyet biztosított számára, egészen a Ceauşescu-féle kommunista söpredékek hatalomra kerüléséig, amikor a hantját felforgatták, csontjait szétszórták.
A társadalmi megbecsülés szokatlanul gáláns megnyilvánulása a 19. század végén elsősorban a nagyvonalú mecénásnak szólt. Ormós több száz műalkotással gazdagította a délmagyarországi múzeumot, s ami talán adományai közül a legemlékezetesebb, hogy ő maga kezdeményezte a múlt intézményesített kutatását, a régészeti leletek, ereklyék, egyszóval a történelmi örökség feldolgozását. Kétségtelenül ő volt a bánsági polgári műgyűjtés legmarkánsabb figurája, a muzeológia helyi letéteményese.
Ma viszont már azt is pozitívumnak kell elkönyvelnünk, hogy az egykor oly híres kollekcióról viszonylag jó áttekintést nyújtanak az épségben fennmaradt katalógusok és a különböző korokban vezetett nyilvántartások, leíró kartonok. Magáról a gyűjtőről, Ormós Zsigmondról is többet tudunk, mint sok más, vele azonos időszakban élt személyiségről, hisz hátrahagyott naplója még a legintimebb szférán is itt-ott kinyit egy ablakot, így bepillanthatunk abba a zárt térbe, szobába, amelybe amúgy nem illik. Ezzel együtt, azt hiszem, kevés olyan megbízható forrással rendelkezünk, amelyre hagyatkozva megszőhetjük az ő teljes portréját, rekonstruálhatjuk a munkásságát. Az anekdotikus elemekkel fűszerezett kortársi híradások és későbbi visszaemlékezések gyakran felületesek, illetve nemritkán egymásnak ellentmondóak, amiként az lenni szokott. Hisz amíg az ember ír, addig nincs és nem is lesz semerre sem hajló történet, de nem is muszáj, hogy legyen. Részben talán épp az elfogultnak és önző óhajokat kielégítőnek mondott, érzelemdús felfogással, megközelítési móddal adósak a művészettörténészek, no meg az életrajzírók – Ormós tevékenységét, személyiségét illetően is.
Induljunk ki abból, hogy még azt sem lehet tudni pontosan, mikor kezdett el műalkotások tanulmányozásával, adásvételével foglalkozni. Az első ismert nekifutás alkalmával mindenesetre csak a festészet iránt mutatott komolyabb érdeklődést, bár később jelentős mennyiségű iparművészeti tárgyat is felhalmozott. Kétségbevonhatatlan viszont: a 16-17. századi talján piktorok iránti szimpátiája haláláig meghatározza preferenciáinak irányvonalát, máig tartó hírnevét is elsősorban képkollekciójának köszönheti.
Ha a gyűjteményét alaposan áttanulmányozzuk, afelől is megbizonyosodunk, hogy az itáliai reneszánsz és barokk jegyében fogant kedvenc művei mellett egész sor, az olaszokkal egyenrangú németalföldi festménynek is helyt adott. Ezek a munkák talán csak azért nem kaptak eddig kellő figyelmet semmilyen szinten, mivel az úgynevezett „kismesterek” gyűjtése teljesen megszokott foglalatosságnak, passziónak számított Magyarországon és másutt az ezredforduló küszöbén. Olyannyira megszokottnak, hogy még a szerényebb kollekciókban is akadt ezekből néhány darab, sőt, 1888-ban, például, a Budapesten megrendezett magángyűjteményi kiállításon a 17. századi holland festők alkotásai voltak túlsúlyban. Sorsuk vadkommunizmusbeli alakulására pedig, azt hiszem, szükségtelen kitérnem.
Nem elhanyagolandó tényező az sem, hogy Ormóst azért csodálják, ünneplik a mai napig a szakemberek, mert az új típusú, tudományosan felkészült gyűjtők megtestesítőjét látják benne, azokét, akiket már muzeológiai szempontok is vezérelnek a munkában, nem csupán a saját megérzéseik, szubjektív benyomásaik, egoista kívánalmaik.
A róla kialakult, valamint alkotott idealizált képbe hosszú ideig persze nehezen illettek bele a kispolgári ízléshez közel álló, azt tükröző 17. századi holland mesteremberek akkurátusan kidolgozott rajzai. Az olaszok latin eredetük okán 1944 után már elfogadhatóbbnak minősültek, ám velük szemben is megfogalmazódott elég fenntartás. Ami az idők viharaiban Ormóson segített, az nem egyéb, minthogy a régi németalföldiek bámulatos realizmusát épp annyira becsülte, mint az újabb irányzatok képviselőinek „formabontó”, rebellis kifejezésmódját.
Az Ormós-gyűjtemény holland és flamand képanyagával azonban főként azért érdemes részletekbe menően foglalkozni, mivel nagyságát és kvalitását tekintve a Bánságban egyedülálló, s az erdélyiek közül is csak a nagyszebeni hasonlítható hozzá. Mivel mindvégig változatlan lelkesedéssel vásárolt németalföldi munkákat, adott keretek között természetesen nem vállalkozhatok mindenik darab aprólékos bemutatására: inkább csak néhány művet ragadok majd ki az összes közül, hisz általuk is kellően érzékeltethető a kollekció rendkívülisége.
Magángyűjteményének darabjait zömmel Budapesten, Müncsenben, Bécsben és Olaszországban szerezte be, ám nem mindig ügyelt arra, hogy a megvásárolt műveknek biztos provenienciájuk legyen. Mindez a futólag már említett, általa írt és szerkesztett katalógusokból is kitűnik. A festmények sajnos nincsenek reprodukálva a „kalauzokban”, sőt nem mindenik esetében tüntette fel a pontos adatokat, ami nyilván ma megnehezíti az azonosítást. Kérdéses, került-e halála után képei közül egy vagy akár több is törvénytelenül külföldre, mivel erre vonatkozóan nem léteznek sem utalások, sem bizonyítékok.
Arra viszont törekedni illene és kellene, hogy a boszorkányos gyorsasággal létrehozott együttes, amelyben neves iskolák (egyebek mellett Rembrandt Harmensz van Rijn, Philips Wouwerman, ifj. Frans Pourbus) hagyományainak követői is szerepelnek, ne vesszen el, ne rongálódjon, hogy még nagyon sokáig ámulatba tudja ejteni a látogatókat. Tulajdonképpen ez kéne legyen az utódok, örökösök elsődleges célja, ennek az eszményi szándéknak, a konzerválás, állagmegóvás elmúlaszthatatlanságának kellene kötelességként beékelődnie a gyűjtemény mindenkori kezelőinek napirendjébe.
Európai galériánk számos barokk, romantikus és realista festménye között bóklászva sokaknak ugyanis fel sem tűnt, hogy az állandó tárlat anyagában egy, Ormós által egyenesen Rembrandtnak, mások által a festőóriás egyik utánzójának, követőjének tulajdonított férfiportré is helyet kapott... Bátorítást jelenthetne tehát a közönség számára a bejelentés: igen, ilyenje is van Temesvárnak, sőt, több efféle ínyencséget is képes felmutatni. Az örömszerzés és élménygyarapítás kedvéért érdemes lenne mellőzni annak a tudományos megállapításnak a jelentőségét, hogy a kutatás mai állása szerint Romániában – néhány kivétellel – nincs olyan Rembrandt-festmény, sem egyéb híresség, műkincs, amelynek eredetiségét ne kérdőjelezték volna meg.
Látható továbbá az európai művészet keresztmetszetét nyújtó galériában az 1653-ból származó, Philips Wouwermannak tulajdonított Katonai tábor, az ifjabbik Frans Pourbus IV. Henrik francia királyt gyermekként ábrázoló olajfestménye, Jan Fyt kutyás, vadászzsákmányos jelenete 1655-ből, valamint egy névtelen flamand festő utcazenészeket megjelenítő kompozíciója. Ormós láthatóan vonzódott a hétköznapi életre reflektáló alkotásokhoz, ezért kisebb sorozatot gyűjtött össze a jelzett műfajok valamelyikére szakosodott festők, így Fyt munkáiból. Hasonló lendülettel vásárolta egyébként az „osztrák”, pontosabban a Habsburg Birodalom területén élt mesterek portréit, csendéleteit, vallásos tárgyú munkáit is.
Ormós többször járt külföldön, az 1848-49-es forradalom után élt is egy ideig Olaszországban (kiváltképp Velencét szerette), illetve Németországban, Németalföldre azonban nem jutott el. Ennek előtte buziásfürdői házát avatta prosperáló vidéki művészszalonná, hisz a jellegzetesen magyar fürdőváros megfelelő környezetet nyújtott számára ahhoz, hogy ne csak ápolja, de ki is szélesítse, szorosabbra fonja kapcsolatait a korszak bohémeivel, kiválóságaival, többek között Munkácsyval, akit vendégül látott otthonában. Hatalmas vagyonra sosem tett szert, fényűző életmódot nem folytatott, ám nélkülözésre sem kényszerült, ezért is sikerült gyűjteményének gazdagságával lenyűgöznie barátait, honfitársait.
A felsoroltakra támaszkodva túlzás nélkül állítható: Ormós Zsigmond korának egyik legrangosabb vidéki festményanyagával rendelkezett Magyarországon. Bár a gyűjtemény jelentőségét, művészi értékét többen is vitatják, nem szégyellve amatőrnek nevezni megalapítóját, a „laikusok” kimondottan nagyra becsülik, tisztelik a hajdani temesi főispánt, nem rejtve véka alá azt sem, hogy múzeumi sétájuknak egyetlen oka van, ez pedig a klasszikus festészetet képviselő, összegző Ormós-gyűjtemény iránti szenvedélyük. Ha rajtuk múlna, a két temesvári múzeum egyikét a 19. századi gyűjtőről neveznék el. De mivel hivatalos szinten ez az ötlet még egy fél mondatban sem merült fel, máig sajnálatos, hogy ezt nem maga Ormós tette meg annak idején a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulattal. Mindenesetre bárminek is hívják majd a jövőben, a kollekció gazdag történeti forrásgyűjtemény (is) fog maradni, amelyből remélhetően nem kopnak majd ki a magyar históriát illusztráló művek és jeles személyiségek portréi.
A műgyűjteményt először 1919 után fenyegette veszély, hisz abszolút tisztázatlan és homályos volt, miként fogja kezelni, értelmezni az új hatalom. Aztán jött a két világháború közötti, aránylag biztonságos periódus, amely a Vasgárda egyre erőteljesebb és félelmetesebb fellépéséig tartott. Jóllehet a 1945. évet követően még akadtak biztató jelek, az mindenki számára világos (volt), hogy 1938 és 1945 között tengernyi mű tűnt el, került külföldre Romániából, vagy pusztult el idehaza. Pontosan a mai napig nem tudja senki, részletekbe menően semmiképp, mi az, ami csak rejtőzködik valahol, s mi az, ami örökre elenyészett.
Ekkoriban még rengeteg minden hiányzott a múzeumok felszereltségéből, sorsuk is zavaros, labilis, kétséges volt. Aztán 1948-49-ben bezárult az ország, a legsötétebb sztálinizmus szakadt rá, úgyhogy megszűnt a korábbi látszat-demokratizmus. A magángazdaságokat felszámolták, aminek következtében a műkereskedők is elsüllyedtek: a műtárgyakat a felszín alatt mozgatták, ráncigálták a későbbiekben – jogilag erősen vitatható formában.
Mivel a képző- és iparművészeti munkáknak csak belső piacuk létezett, áraik mérsékeltek maradtak. Akik rendelkeztek pénztartalékokkal, azok számára ez volt maga az aranykor: elsőrangú hazai és külföldi képekre tették rá ekkor bagóért a kezüket. Az árverések 1990-es évek derekán, a kapitalizmus konszolidációjának kezdetétől éledtek újjá, a törvényes üzleti tevékenység pedig valamivel korábban (vagy talán még mindig nem?).
Ormós előkelő társadalmi pozíciója, privilegizált helyzete természetesen sok esetben megkönnyítette számára a beszerzést. Ehhez társult segítőként művészettörténeti műveltsége s iskolázottsága, illetve az, hogy a gyűjtésnek jó érzékkel lendült neki, a hagyományos értékek iránti fogékonysággal, így kollekciója lassan-lassan kiváló művek tárházává alakult. Elképesztő mennyiségű műtárgyat halmozott fel a művészet minden ágából, felölelve s szemléltetve a legfőbb európai iskolákat az itáliai reneszánsztól a modern mesterekig. Külön érdeme, hogy szívesen áldozott a gondos archiválásra, egy téka felállítására, könyvek és katalógusok kiadására, ezzel pedig egy egyre népszerűbbé vált – formai mintát is teremtő – folyamatot indított el a hetvenes évek derekán.
Az intelligens múzeumi vezetőnek is beillő 1888. évi pompás kis kalauzában jelen írásunk tárgyai, a holland mesterművek is szerepelnek, ám annak a téveszmének a szellemében, amely akkor helyénvalónak számított, ma viszont már avíttnak. A kortárs kutatók ugyanis érvekkel cáfolják, hogy Hollandia aranykorának életképei a polgári realizmus jellegzetes példái, a valóság hű tükrei lennének, és állítják: a zsánerkép mint a mindennapi életet a maga közvetlenségében megjelenítő műfaj a 19. század konstrukciója. Szerintük e munkák többnyire nem a korszak emberének tipikus élethelyzeteit, viselkedési szokásait és tárgyi környezetét jelenítik meg, hanem meghatározott – néha nagyon összetett, ellentmondásos és többsíkú – üzeneteket, igazságokat és szentenciákat fogalmaznak meg, a képzeletbelit vetítik a vászonra vagy a fatáblára, önmagunk hibáival, gazságaival szembesítenek. Nem annyira a mindennapokról, inkább egy premodern, kora-polgári társadalom erkölcsi, vallási és köznapi érzület-, illetve gondolatvilágáról tudósítanak. Tehát nem annyira láttatni akarnak, inkább kódolt mondanivalójuk van. A paraszt-zsánernek például kevés köze van az egykori falusiak életéhez, és a bolondok, koldusok, mutatványosok sem pusztán azért kerültek a képekre, mert a fellendülő kapitalizmus szükségszerű kísérőjelenségeként ellepték a városokat, hanem típusfigurákként, morális célzatú általánosítások hordozóiként jelennek meg, az „amiként az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok” népi bölcsesség közvetlen látvánnyá való átírásaként.

***
(Az anyag, amelyből fentebb csupán egy részletet közöltem, nemrég jelent meg nyomtatott változatban /igaz, én még nem láttam, de jelezték felém/, egyfajta szamizdatként, mert hklalmüb nlöknyjkábx kajsdúljkh! Gdjűjakal, hakákdn rhlyé ádleirclöü lfüöks, clfúglsdúőp kdőóhtükxl? Kdpfjújü újduoüó ks ldiioső dükl súlűű döösáé. Vagyis "lényegtelen", hogy miért ilyen formában, mea culpa... Köszönöm a megértéseteket.)

15 megjegyzés:

Anice kötős blogja írta...

Érdekes és ijesztő ez a bizonytalanság és gazdátlanság, ami ezt a gyűjteményt jellemzi!
A személyes vonatkozásról írottak úgyszintén. Foglalkozhatsz vele, de nem beszélhetsz róla?

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Jó a kalapod! No meg a véletlen felcserélődés... Csak óvatosan! :)

Altrev írta...

Súlyos, nincs kedvem mosolyogni.
Azért nem gondoltam, hogy ilyen problémák vannak!
/Vigyázz magadra, a szavak erősebbek mint a kard éle - főleg, ha magyar!/
Baráti üdv

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Mi súlyos?

Altrev írta...

Főleg az utóirat, megjegyzésed az ottani helyzetről, ami a múzeum szellemét befeketíti.
Egyébként jó írás, most is tanultam!
Üdv

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Túlságosan durván fogalmaztam? Töröljem? Ha törlöm, vagy esetleg le sem írom, semmi sem változik meg. Persze azután, hogy elolvastátok, megsemmisítem. Egyáltalán nem akarok a mártír szerepében tetszelegni, csupán arról van szó, hogy egyáltalán nem tartom helyesnek, ami történik.

Altrev írta...

Ne töröld le, ha egyszer ez az igazság - s ahogy írod -, akkor is az megmarad. Nem vagy mártír, ha egyszer a dolgok úgy vannak ahogyan s az nem jó senkinek se!
/Nem durván fogalmaztál, inkább kifakadtál magadból/
Üdv

Éva írta...

Én inkább féltelek, ne hogy valami kellemtelenséged legyen ebből a jogos 'kifakadásból', és roppantul szégyellem is magam, hogy ottjártamkor, elsikkadtam ezen részek fölött, de közben végig beszélgettünk is....

Csodálom a bátorságodat
Éva

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Igen, azt hiszem, jobb lenne, ha megpróbálnék simulékonyabb, megalkudóbb lenni, az előmenetelem szempontjából biztosan. Én ennek tudatában vagyok, csak sajnos nem mindig sikerül visszafognom magamat, főként amikor társadalmi igazságtalanságokba ütközöm. Lehet, hogy pályát tévesztettem?

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ha érdekel v.kit: eszközöltem néhány változást.

Éva írta...

Igen most látom.
A kérdésedre visszatérve, nem hinném, hogy pályát tévesztettél, de egy csomó minden más is jól állna neked, olyan jól tudsz érvelni, el tudnálak képzelni pl. ügyvédnek...)

Altrev írta...

Igen észrevettem, mert "hklalmüb nlöknyjkábx ...?" mit jelent(?), csak sejtem.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Lehet, hogy elmehettem volna ügyvédnek, hisz többnyire ők is csak blabláznak.
A "hklalmüb nlöknyjkábx ...?" azt jelenti, hogy: "hklalmüb nlöknyjkábx ...?"!

Altrev írta...

Helyes én is erre a fordításra gondoltam, csak nem mertem leírni, mert annyira kézenfekvő és kifejező, mely pontosan jellemzi a meglévő helyzetet
/a hklalmüb szót így írják helyesen hklalmübb /

Hunfalvy Délibáb:* írta...

:D