„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. február 2., kedd

Ünnep



Virágban a cseresznyefák,
mindenki izzó, víg selyemben
pompáz,
de ott benn, a ruhákban, zörög
a csontváz.

Egy öreg gyermek segítőkészségének köszönhetően végül hazaértem. Fogalmam sincs miként, mikor és mivel, ezért nem mondom, hogy célba, mert a cél számomra mást jelent, egészen mást. Csak így egyszerűen: haza. Az ajtómon azonban már nem az én nevem volt feltüntetve, s ezért picit meglepődtem. Hogy a csudába, ilyen sokáig voltam távol, ennyit tétováztam azon, merre induljak tovább?, értetlenkedtem, ám ebbéli bizonytalanságomra magyarázatot nem találtam, hisz akármennyire is erőlködtem, csupán arra emlékeztem, hogy egy pillanat alatt kicsusszant a kezem  közül. Elveszítettem őt is, de vele együtt azt a világot is, amelyet képviselt, holott csak gondolatban vétkeztem, és még csak azon kehelyből sem ittam, amelybe főbűnöket csöpögtetett ünnepélyesen áldásos kezével. Vagy talán pont azért illant el előlem, mert ott voltam ugyan mellette, egyetlen karnyújtásnyira szuszogtam csak tőle, s mégis áthidalhatatlanul messze?
A vasutasok Beethoven Örömódáját játszották a váróteremben, egy azonosítatlan kócos ifjú pedig vörös rózsákkal kínált. Nyúltam is volna a csokor után, de nem értem el. A fiú végigmért, elsápadt, majd elfutott. Kínzó képek kezdtek gyötörni, s rájöttem, a szögesdrótként viselkedő áttetsző, csalfa kendő lehet az oka mindennek. A derékról derékra libbenő leheletfinom vándorkendő, amely rátekeredett a nyakamra, s fojtogatni kezdett. Nem, nem akarhatod, hogy... Igazából már az események pontos időrendjét illetően is kétségeim támadtak. Képtelen lettem eldönteni, mi következett be korábban: a megismerkedésünk vagy a szerelmünk? Megnyugodtam viszont, mert az eredményt nézve ennek a részletnek abszolút nem volt jelentősége. Sőt már annak sem, hogy a tizedik emeleti lakásomba időközben bekököltözött Buson, a vakember.
Lecaplattam a parkba, s leültem a cseresznyefa alá, mely éppen virágzott. Tavasz lenne tán, mégis fogatvacogtató téli hideg?, álmélkodtam csöppet, ám erre a kérdésre sem találtam választ, úgyhogy elhesegettem magamtól zavaros gondolataimat. Nem engedhetem, hogy egy ennyire mellékes jelenség megkeserítse az életemet. A legfontosabb ugyis a gyönyör, amit e tünemény nyújthat nekem – van például kivel elbeszélgetnem, egyvalakivel a tömegből. Hogy kivel, az nem számít, mert a nevek nem számítanak, nem számít, ki hajtja ma álomra fejét otthonomban, nem számít, minek hívják, mert mindenik név egy jól meghatározott létezőt jelöl, én pedig nem vagyok biztos abban, ki vagyok most én, mi több, hogy vagyok-e egyáltalán. Nevem jelenleg nincs, az tény, legalábbis nem jut eszembe, hogy lenne nekem ilyenem. Ki is vagyok én valójában? Tudja-e valaki, ki vagyok én?, fordultam kétségbeesetten környezetemhez, amely amúgy nem volt mestere a beszélt szónak, és én ezt nagyon jól tudtam.
És ő? Kicsoda ő? Mi az, hogy csak úgy betéved az életembe, besettenkedik a hálószobámba, beledumál a munkámba, s éjjelente szerenádot ad nekem? Vajon őt hogy hívták? Sosem mondta meg nekem, ki ő valójában, arra várt, hogy találjam ki, szinte provokált, majdnem félrevezetett. Mikor rákérdeztem, csak nevetett. Ne tudd meg, hogy ki vagyok. Jobb neked, amíg nem tudod, mert szavakkal meghatározhatatlan, intellektussal fel nem fogható, tulajdonságokkal körül nem írható – ezeket mondta, s elhalgattatott. Nem érdeklődtem tovább felőle, pedig nagyon kíváncsi volta már, hisz valamit azért sejtettem. Úgy hittem, ő az, ki egy az emberiséggel, jelen van mindenütt, minden időben és az összes rezdülésben, élőben és élettelenben egyaránt.
Ha ez így van, lehetne akár a múzsám is, bölcselkedtem, és okosságomon versenyt kacarásztam a fölém hajló cseresznyevirágokkal. – Csak nem hiszed el, hogy ezt megteheted? – hecceltek tovább a kis hableányok. – Mi a múzsáinkkal ugyanis hemperegni, smárolni szoktunk – harsogták boldogan, és örömükben színpompás sziromkötegeket köpködtek szerteszéjjel. – Márpedig amerre hadsereg vonult el, ott csak tüske s tövisbozót terem, a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. – Ti miről beszéltek?, értetlenkedtem, mire ők rám néztek, látszott, nem tudják, hová soroljanak. – Harcban álltatok, közzétek fegyveres seregek ékelték be magukat, barátok közt ilyen nem történhet meg: a barátságnak az emberit kell követnie. Menni hagytad, nem ellenkeztél, ezt helyesen tetted, de szívedben tovább élt a vágy, hogy megkapjad, hogy csakis a tiéd legyen, nem a földé, s nem az égé, kizárólag a tiéd, hogy aztán diadalt üljél, mégha egyedül is, erősnek, verhetetlennek érezd magad. Sóvárogtál, igaz, ő is, nagyképűségetekkel fájdalmat és szomorúságot okoztatok egymásnak, egyöntetűen rettegtetek a kudarctól, a közös élet lehetőségének végleges megsemmisülésétől, szégyenkeztetek gyengeségetek miatt, ám ezt titkolni, rejtegetni próbáltátok, míg végül a félelem mindkettőtöket felemésztett. Pedig tudhatnátok: semmi és senki nem választhat el titeket egymástól. Most pedig menj, tedd jóvá vétkeiteket, irtsd ki a felnevelt bogáncsaitokat, ám úgy, hogy közben ne csinálj semmit, ne támadj rá senkire.
Mire felnéztem rájuk, hogy elbúcsúzzak, és felvilágítsam őket, mennyire tévednek, mert én nem akartam neki rosszat, már nem voltak odafenn: az ágak csupaszon birkóztak a feltámadt jeges széllel.
Nekiiramodtam, lábaimat a legyőzött esetlenségével vonszoltam magam után, botladoztam, mint egy hadirokant, aki csak álmaiban járt csatatéren, miközben a szívem úgy kalapált esendő testemben, mint a túledzett acélkorong. Ekkor azonban még nem láttam, hogy ott áll az út végén, engem remél.
Jobb lenne, ha tudnád, ki vagyok, jobb lenne, ha tudnád, mennyire szeretlek, ismételgettem magamban. Amikor ismét elindultam felé, anélkül, hogy sejtettem volna, mit teszek, ez volt az egyetlen kívánságom.

5 megjegyzés:

Lacus írta...

Szió.érdekes történet.kiváló.egyszerre félelmetes és izgalmas játék.szeretem ahogy írsz.jó olvasni.és ez a figyelemfelkeltés ma már rara avis.Lacus
gratula

Névtelen írta...

Az én Hercegnőmnek van alter egója! Az egyik mesterien forgatja a szavakat, és írásai nyomán megerednek a megkövült gránitforrások is. A másik egója nagyképűsködik, ostobaságokat művel, és szó szerint rámúszítja a féltékenység villogó szemű démonjait.

Az elsőt imádom rendületlenül, és csodálatom egyre nagyobb, miközben vérző szívvel gyönyörködők abban, hogy a számomra oly jelentéktelen személyem milyen alkotóerőt és tehetséget képes inspirálni. Ő az, akiről szól a regénybe illő valóság: nincs a világon olyan épeszű férfi, aki ne menne azonnal utána a világ végére is.

A másik egónak legszívhezszólóbban üzenem, illetve most megígérem, rá fogok egyszer ebben az életben úgy csapni a fenekére, hogy megjön tőle a jobbik esze, vagy... mégse.

Másik ígéretem, hogy ha rajtam múlik, reményeid egyszer valóra válhatnak, de nem miattam rohannak azok vakon a zátonyra. Figyelmeztetlek arra a bölcs kínai mondásra is: Vigyázz, hogy mit kívánsz magadnak. A jó acél tűzben edződik, de ugyanott veszítheti el a legendásan jó tulajdonsáságait is.

Mielőtt elfelejteném, a Feladat! Én tartom az ígéretemet és nagyon remélem, hogy a Rád eső résszel Te nem maradsz majd adós! Az adót szó legyen szent.
És csak óvatosan, mert Árgust is egy igazán jó mesélő altatta, de az is igaz, hogy akkor még nem volt mobiltelefon sem, és ha neki is csinos hercegnők képeit mutogatták volna, mind a száz szeme meredt volna, és nem csak azok!

Netudtemeghogyki

Névtelen írta...

Írtam egy dalt hirtelen, unalmamban, mert rám jött a tízperces roham.
Ezt olyan rappesen kell olvasni, olyan big maderfaker, shet nigga men stílusban.

Erre mondják: csevegés?
Nem, de ez lenne a kérdés!
Mint a hülye majomnak a kétlés
Hogy hová lett a két és?

De nem lesz ebből sem kés
Mitől az oldaladon lesz rés!
Nincsen továbbra sok kérdés
Mert nincs, mit kössön a sok ÉS!

Jönne (ha lenne kedve is hozzá) a refrén, hogy:

Gyere ki a térre egy körre,
Légy pőre, tested pörögve.
Légy nagyon betépve,
Bőröd égjen, tested kitéve!
Villany rajtad, villogjon a fénye,
Hajad bozontos, pun... ke.....

Szád még szagos, savanykás az íze,
Rúzsod elkenve.
Hé, téged mi lelt? TEEEE!
Kemények a fiuk? Bukszád tömködve?
Hárman álltak körbe, egymást lökdösve?

Nos, tudd meg, Eminem nem tud ilyet!

netuddmeghogyki

Gurzóczy Franciska:* írta...

Lacus: kösz.

Netuddmeghogyki ne tudd meg, nem tudom, hogy ki (vagy).

Melinda Matyas írta...

Nagyon szinesek az irasaid, szamomra nagyon inspiraloak, ezert ugy dontotem, sorra veszem oket...szeretnem ha nem venned rosszneven ha azt mondom, talan a prozara kellene jobban osszpontosits a kolteszeti stilus helyett....mert a proza az eros oldalad!!!