Uniformis

(A kép illusztráció)

A közhivatalnoknő pedantériája

Hirtelen mozdulattal gyűrte le magáról indigó kék szoknyáját, amelyet napközben általában combközépig felhajtott, hogy térdeinek felszabadításával védekezzék a hőségtől. Miféle légkondicionálás ez, ha az emberről egyhuzamban ömlik az égető verejték, méltatlankodott sokszor. Valójában egészen másra gondolt, ügyfelektől hallott erkölcstelen históriák cikáztak át az agyán, olyanféle rémtörténetek, amelyektől mindig is igyekezett elhatárolódni, mind emberileg, mind pedig szakmailag. Azon alkalmazottak közé tartozott ugyanis, akik nehezen viselik a munkakörülményeket. Ám még ennél is jobban kiborította, hogy délelőtt tíz órakor már konfliktushelyzetekre kiéhezett kliensek állítottak be hozzá. Nem értette, ha valaki nyugdíjas, miért nem pihen? Mit futkorászik össze-vissza már korán reggel? Mit fontoskodnak, toporognak előtte számon kérő, rendteremtő tekintetükkel, hisz egész életükben az örökös semmittevésről álmodoztak, akárcsak ő. A fenébe is, mennyire nincs most kedve kitölteni azt a fránya nyomtatványt! És tiltakozásként rácsapott a monitorra. Jobb volt, amíg csak ceruza volt, meg papír, könnyebb, egyszerűbb volt a problémamegoldás, állapította meg, majd fintorgott egyet, hogy a kérvényező azonnal megértse, nem szívesen látott vendég, következésképp, amilyen gyorsan csak tud, takarodjék innen. A tisztes adófizető azonban ezt nélküle is sejtette, hozzá szokott már az évek során a különféle intézményekben. Amúgy grimaszainak nem igazán volt hatásuk, mert az ügyfél sejtette, ő sem lenne szimpatikusabb a bajaival hozzá forduló polgárokkal, ha huszonnégy órából nyolcat rájuk kéne áldoznia.

Na ja. Szolgálatosunk simán elérte, amit akart: miután üressé vált a kabinja, letekerte a szoknyáját, és nekilátott a falatozásnak. Falta, egyre nagyobb étvággyal habzsolta a bécsi szeletet, tömte magába a juhtúrót, nyelte a paradicsomot, zabálta a cipót, úgy, hogy a munkaasztalát lepelként borították be a morzsák, a magok és egyéb ételhulladékok. Hű, a betyárját, a blúzom, a szoknyám!, vette tudomásul riadtan eszeveszett kajálása után a borzalmas valóságot, a holmijain éktelenkedő piros, zöld és mindenféle színű, nagyságú foltot. Szeme előtt erre az otthona felé vezető út kezdett kirajzolódni, a kivilágított sétányon pedig őmaga pecsétes, mocskos cuccaiban. Tartotta ugyanis a személyét annyira fontos közhivatalnoknak, hogy keményre vasalt egyenruhában menjen be a melóba, s onnan aztán haza ugyanúgy, talpig díszben. Imádta, hogy a járókelők szinte mindenike ilyenkor felfigyel rá, s mélyen belenéz a szemébe. Ezt a gesztust az iránta tanúsított tisztelet jelének tartotta, ezért amikor megtörtént, a hetedik mennyországban érezte magát.

De most, aznapi reggelije lenyomatával a viseletén... Mit fognak szólni, gondolni azok, akikkel összefut? Azt fogják hinni, hogy nincsen pénze tisztítószerekre, s azt is, hogy még egy mosógépre sem tellett neki ezidáig. S amint közeledett a záróra, egyre kétségbeesettebbé vált. Összerezzent, kirázta a hideg. Mit tegyen? Kitől kérjen segítséget? Utóbbi volt számára a legnehezebb kérdés, a legkétségbeejtőbb mind közül, amit megfogalmazhatott. Barátai, közeli ismerősei ugyanis nem voltak, olyanok főként nem, akik egyetlen telefonhívásra rögtön ugranának, és tiszta ruhát vinnének elébe.

Bármennyire is rettegett, a hazamenetel ideje elérkezett. Hosszan tétovázott a tükör előtt, induljon-e el, vagy maradjon? Várja-e meg az éjfélt, esetleg a hajnalt, amikor már mindenki aluszik a házikójában, és így észrevétlenül surranhat el ablakaik alatt, vagy járassa le magát? Legalább ne kéne végigmasíroznia a városközponton! De muszáj lesz, különben értelmetlenséget nyer minden eddigi lemondása, s akkor azt hiszi majd, akár a kezdetektől aludhatott volna az irodában.

De mint mindig, megszületett benne a mentőötlet. Retiküljéből előkotorta a körömfestéket, a filctollakat, és virágszirmokkal, levelekkel, pillangókkal rajzolta tele fehér blúzát. Nagyszerű, hogy én milyen okos vagyok!, örvendezett, aztán nekiiramodott. Az első gyalogátjáróig, amely kb. tíz perc járásra volt a munkahelyétől, simán ment minden, senki sem szúrta ki absztrakt felöltőit. A zebránál viszont gyökeret eresztett a lába. A túloldalon kolléganője állt teljes életnagyságban. Elkerülni a találkozást már nem tudta, bevállalta hát a frontális ütközést.

„Ó, kedves, milyen jól nézel ki! Hol vetted ezt a gyönyörű blúzocskát?” – szólította meg a nő, akivel eddig néhány szót, ha váltott, amióta ismeri. Érezte, az esetbe rendesen belesápad, de azt is vételezte, hogy a hölgyemény abszolút hülyére veszi, ezért egy egyszerű köszönömmel faképnél hagyta, s továbbrohant.

Sem másnap, sem harmadnap nem ment be dolgozni. Tulajdonképpen soha többé nem ment be dolgozni. Nem ment be, mert nem volt már tökéletes, álomszép az egyenruhája. Civilben csak nem promenádézhatok az utcán, mert még azt hiszik rólam, pincér vagyok, avagy szobalány (esetleg eladónő), jaj, nem is merek belegondolni, a fenébe is!, dühöngött egymagában. Az uniformis elvesztéséből, köztisztviselői státusa látható jelének a megsemmisítéséből, metamorfózisából eredő szégyen akkora volt számára, hogy elviselhetetlenné vált.

Az ifjú postás látogatása

Egy szép napon megszólalt a csengő, s az ex-hivatalnoknő, aki azt hitte, már mindenki régóta elfeledte, görcsbe rándult. „Ki a franc az? Mit akarhat tőlem ez a bestia?!” – zúgolódott, ám a kíváncsiság mégis rávitte, hogy bokacipőben, hálóingben az ajtóhoz csoszogjon. Falánkul nézett bele a kukucskálólukba, de mivel nem látott ki rajta, visszaaraszolt a konyhába egy rongyért. Mindeközben magában azt is elkönyvelte, mekkora haszna lenne abból, ha gyakrabban takarítana. Ekkor a csengő ismét felverte otthona csendjét. Lábujjhegyre állt, kinézett. „Hű a mindenét, ez egy postás! Vajon ki küldte ide ezt a pojácát?” – indulatoskodott önmagában, mert azt gyanította, hogy hajdani kolleginájának eljárt a szája, s a maga módján elmesélte valakinek a szomorú incidenst, hogy őt röhej tárgyává tegye. „Ez a pali azért jött, mert kacagni akar rajtam, na, adok én neki viháncolást!” – duzzogott, és összeesküvést sejtve nem nyitott ajtót. Miután a kinti zörejek elhaltak, betipegett a hálóba, rávetette magát a puha párnákra, de a számára rejtélyes incidens kérdések halmazát vetette fel benne. Nem tudott elaludni.

Másnap a férfiú ismét becsengetett hozzá, de hiába, az asszony nem tágított. Harmad- és negyednap úgyszintén hajlíthatatlan maradt. Ötödnap viszont az egyenruhás elhatározta, addig csörömpöl, zörög, dorombol, amíg ledönti a hallgatás falát. „Kérem szépen, Piroska, engedtesse meg, hogy lássam, egészségben van-e? Látni kívánom arcának dombocskáit, frissességet jelző pozsgását. Ön nekem nagyon tetszik, Piroska, nem ártani akarok, hanem segíteni! Legyen megértő, kérem” – mondta a levélhordó kétségbeesetten, térdre ereszkedve a sötét folyosón, akár egy fülig szerelmes tinédzser.

Szavaitól Piroska még jobban megrémült. „Úristen, ez egy szélhámos! Ez be akar törni, ez ki akar fosztani! Ez egy perverz!” – kiabálta teljes torokból, mégsem akkora erővel, hogy hangja eljusson a szomszédig. Eljutott viszont az udvarlóig, aki már-már a kilátástalanság határára jutott. „Ó, légy erős, ne add fel, szedd ráncba magad. Rá kell venned, hogy szóba álljon veled, a többi menni fog, mint a karikacsapás” – biztatgatta magát a szerenádozó, s összeszedte minden bátorságát. „Piroska, én járni szeretnék magával, érti? Ha rám se bagózik, addig állok majd itt, amíg el nem visznek innen erőszakkal. Piroska, én meg szeretném ismerni önt” – folytatta érvelését az egyenruhás.

Piroska erre összeroskadt. „Ilyen nincs, hisz eddig soha senki nem akart megismerni. Ez lehetetlen! Hát mit mutassak meg magamból? Amit meg tudnék, azt már elveszítettem, ó, én szerencsétlen!” – sajnálkozott, és a tükörhöz rohant. „Így, ennyire rongyos állapotban nem állhatok senki elé. Miért nem érkezett meg ő is hamarabb, amikor még megvolt az uniformisom, amelyben domboríthattam.” A tükörtől Piroska a ruhásszekrényhez futott, kirántotta az ajtaját és kiemelte belőle a foltos egyenruhát . „Itt van! Itt van ez a drága, ez a kívánatos szépség, hogy enném meg! Csakis ő menthetett volna ki ebből a helyzetből. De most már tudom, miként kell fellépnem” – nyerte vissza megtépázott önbizalmát, és odasietett az ajtóhoz, amelynek másik oldalán a meggyötört, magába roskadt postás a vesztésre állók hangtalanságával zokogott. „Figyeljen ide! Én nagy tiszteletben tartott hivatalnoknő voltam, aki nem csinált tréfát semmiből, aki komolyan vette és végezte feladatait. Úgyhogy nem értem, mit marháskodik itt, az ajtóm előtt!? Nem szégyelli egy kicsit magát! – mondta. „Én nem tréfálok, kérem, az én szándékaim tényleg tiszták, őszinték!” – magyarázkodott a postás. „Hallgasson! És hogy vessek véget ennek a gyerekes bohóckodásnak, elmondom. Maga egy egyenruhás nőt keres, akin feszül az ing és a szoknya, aki ezreknek parancsol, aki százezreket ráz gatyába évente. Vegye tudomásul, ő, a főnöknő már nem létezik! Becsületét tönkre tette az uzsonna! Az a piszkos uzsonna! Nincs többé egyenruha, nincs többé hivatalnoknő, név, szépség, tudás, csak egy roncs van!” – tört ki zokogásban az asszonyság. „Nyugodjon meg, ne sírjon, ne okozzon magának ekkora fájdalmat, szomorúságot, hisz én évek óta figyelemmel követem minden léptét, és háziruhában is látni szeretném már, azért vagyok itt!” „Mit? Háziruhában!” – robbant ki magából Piroska, s dühében feltépte az ajtót, hogy móresre tanítsa a szemtelenkedőt. Ám megdöbbenésére egy fiatal, jóvágású férfival találta magát szembe. Karjai a látványtól elernyedtek, pofozó kedve is elszállt. A térdeplő combjaira hajtotta fejét, karjaival átkarolta a csípőjét, úgy zokogott. „Hát végre itt van, teljes gyönyörűségében! Bocsásson meg, én magába vagyok esve! Legyen a párom örökre!” – esdeklett hozzá az ifjú udvarló.

Per pillanat Piroska nem hitt a fülének, sem a szemének, mégis boldog házasságban él még ma is a postással.

*

Férjhezmenetele után Piroska abszolút megváltozott. A fiút őszintén megszerette, de vele együtt a flancos ruhákat is. Haját megnövesztette, kacsóira műkörmöket ragasztatott, ajkaiba szilikont pumpáltatott, méghozzá annyit, hogy állítólag ő lett a városnegyed legkívánatosabb hölgyeménye. Egyenruháról azonban már hallani sem akart. De amikor végre eldöntötte, bemutatja, bebizonyítja a világnak, a szép nő is lehet okos, szakmailag feljuthat a csúcsra, terveit ismét keresztül húzta az uniformis.