Csado

Térjünk haza!


Dél, Észak, Kelet és Nyugat felé.


Az éjszaka mélyében nézzük együtt


a sziklákon felgyűlő hó csillogó hámját.

Hazafelé vettem utamat, nem érdekelt, mit ír az ajtómon, nem rettentem meg attól, hogy amikor benyitok, ismeretlenek fetrengenek majd az ágyamon. Mintha tudtam volna, semmi sem fog történni, semmi olyan, amitől kiborulnék. A lábaim gépiesen vittek előre s tovább, mentem, csak mentem, millió kuncogó cseresznyefát hagytam magam mögött, és az öreg gyermeket is, aki ismét kijött elébem és lelkiismeretesen útbaigazított. Mutogatott, előbb jobbra fordulj, aztán a második utcánál balra, s én arra indultam, amerre vezényelt, noha ismertem a város összes sikátorát, mégis hittem neki. A bejárat előtt megálltam, leemeltem a szegről a névtáblát, benyitottam. Az ablak mellett egy férfi ült, Buson, a vakember, aki a maga módján mereven nézett a távolba, kopasz fején pillangók hada pucérkodott, pattogott. Beljebb léptem, de ő meg sem mozdult, úgy tett, mintha ott sem lennék, pedig köszöntem is neki mély meghajlás kíséretében, majd leültem az övével szembeni sámlira, amely még az oviban nőtt hozzám elválaszthatatlanul. Ez tényleg az én otthonom. Ne haragudjon – próbálkoztam újból megérinteni. – Hogy is mondjam? Azt hiszem, címet tévesztett, ez az én tulajdonom, az én szobám, az én intim szférám, az is volt mindig, családi hagyaték – és elmosolyodtam, hogy enyhítsek valamelyest vélt dermedtségen, majd magamra kaptam a fotel támlájára lezseren odavetett narancssárga pulóveremet. Előtte mégsem akartam meztelenkedni. A pillangók hirtelen szétrebbentek, mozgó, élő hálót képezve közöttünk.

– Rejtőzködik előlem, noha ezt a megtisztelő feladatot azért bízták rám, az ismeretlen japánra, mert mint tanítvány messziről jöttem ide, tehát sosem találkozunk. A nagy távolság mögött azonban egy még hosszabb út fut, egy olyan ösvény, amelyen már számos honfitársam kísérelt meg végigmenni, s ma is egyre többen igyekeznek közelebb kerülni ahhoz a világhoz, amelyben mesterünk gondolatai laknak – bocsátotta tiszteletteljesen elébem, majd végre felém fordította a tekintetét is, felállt. Közepes termetű, de kimunkált testű, egészséges embernek tűnt. – Igyon meg velem egy teát, és akkor majd megért mindent – parancsolt rám, bár nem is éreztettem vele, hogy valójában elbeszélt a fejem felett. – Most menjen, készítse el. Előbb melegítse meg az öntöttvas kannát, a bambuszseprűvel toljon bele egy kiskanálnyi teaport abból a keverékből – és egy selyemzacskóból kikandikáló lapos kerámiaedénykére mutatott –, forrázza le, de csak egy merőkanálnyi vizet adagoljon hozzá, ne többet, majd fedje le. Pár perc múlva emelje fel a fedőt és szívja magába a teák illatát. A kapott sűrítményt csupán annyira hígítsa fel, hogy megihassuk. Ne használjon adalékokat, sem cukrot, sem mézet, sem citromot. Az edénykében maradt maradékot később még felhasználhatja, a felöntési időket viszont hosszabbítsa meg. Ne fintorogjon, mert az így előállított teában nem fog csalatkozni: a genmaicsa és a matcsa együttese rendkívül könnyű, élénkítő, testet melegítő, tudatot élénkítő édes ital, elvezeti majd ahhoz a spirituális megvilágosodáshoz. Ha viszont keserűt állít össze, megerősödik majd a szíve, a teste pedig mentes lesz a betegségektől. Az én teámban tehát minden olyan földi s mennyei jó megtalálható, amelyre magának szüksége van – suttogta, majd meghajolt, körülnézett a tágas szobában, mintha vendégeket szeretett volna köszönteni, végül pedig óvatosan letelepedett a már előre kikészített padkára, s nekilátott a teasütemények rendezgetésének.

Miután végeztem, én is leereszkedtem a jelképes tűz mellé, a tatamira, így vele együtt szürcsölgethettem el a csanoju-ját. Hármat kortyoltunk belőle, ám inkább hallgattuk egymást. Jóllehet egyikünk sem beszélt, tökéletes volt közöttünk a megértés, kommunikációra nem kényszerültünk. Ritkán, ezidáig valójában sohasem hallottam még ekkora mondanivaló-nélküliséget. Ebben a némaságban nyilvánult meg számomra a szünet végtelenül gazdag minősége.

Ez a fickó nem vette észre, hogy beköltözött a magányos, igénytelen otthonomba, nem látta, hogy bejöttem, „rárontottam”, de látta a narancssárga pulóveremet, és végignézte, miként ügyetlenkedem a poraival. Bár a közelmúltig nem futottunk össze, tudta, hogy az én házam nem szukija, hogy engem oda be kell vezetnie, hogy én egy szubkultúrát képviselek, amelyben a társaságok kávét vedelnek hangos bárokban. Honnan ejtőzött ide ez az ember? Ki küldte?

Üres raku-csészéjét két kézzel a kisasztalra helyezte, s visszaült az ablakhoz, ahonnan ismét utak után kezdett kutatni a messzeségben. – Meghalok. Úgy, ahogyan a levelek lehullanak ősszel. Miért kellene erőszakkal meghosszabbítani az életet, ha senki sem várja ezt el tőlünk? Életem békés volt, senkit sem kényszerítettem tettekre oktalanul. Egyszer viszont megöltem egy fiút. Gyilkosnak készült – motyogta egyhangúan, és ahelyett, hogy bevette volna a gyógyszert, amelyet felé nyújtottam, beleivott a kedvenc rizsborába, majd nyugodtan, zajtalanul, úgy, ahogyan érkezett, elhagyott.

Nem értettem, miért akartam én őt orvossággal kikúrálni, hisz fogalmam sincs, mi baja lehetett. Nem ismertem, mint már jeleztem. Ő mégis engem várt, rám várt, csak ő tudja, mióta, s én nyomban elő is segítettem a távozását.

Kinéztem az ablakon, amelyen át korábban ő meredt a távolba. Az utcákat vastag hótakaró melengette, s én csodálkoztam, mert eddig észre sem vettem, hogy havazik. A mester pillangói élettelenül hevertek a gyékényemen, szertartásra vártak.

*
Tea-út