„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. február 26., péntek

Felsőboldogfalva


Az ibolyák lármázva kéklenek,

hiába áll a zárt telek felett:

„Tilos a bemenet!”


Szobámban sötét árnyékok vették célba a betévedt hópihéket, mintha a világ kezdete óta gyűlölték volna egymást, úgy kergetőztek, az emlékeit ápoló virágom is a mellkasára hajtotta megbántott tölcsérfejét, én pedig elviselhetetlen bánatomban kiejtettem kezemből a teáskannát, amely apró szilánkokra hullva szét tűzhányószerűen okádta ki magából a kővé dermedt párlatot. Odarohantam az ablakhoz, mert azt hittem, ott vár reám, de amint közelebb kerültem vélt és remélt énjéhez, a tűzhely parazsából feltörő orrfacsaró füst elhalványította előttem a megváltásomat ígérő utat. A fiúm rózsája lehet az oka, gondoltam, és már nyúltam is volna érte, hogy hatálytalanítsam a vállaimra nehezedő nyűgöt, de amint az ártatlanságába belefásult ajándékhoz értem, a tüskék felsértették érdes tenyeremet. Otthonom egyetlen még élő sejtje holtan hullott alá, én meg tehetetlenségemben a sebeimmel kezdtem el bajlódni, s a kibuggyanó véremmel, ekként szerettem volna tenni valamit a magam fizikai jóléte érdekében is, amikor a szememet mardosó szürke fátyol mögött megláttam őt, gyermeki szemében pedig a végtelen szomorúságot. Meg sem moccant, nem sietett a segítségemre, csak ült egymagában, tekintete azonban már nem a semmitmondó messzeségben kereste az ígéreteket, nem a harcosok kacskaringós ösvényén, hanem bennem, mint a megfogható végtelen egyik biztos bástyájában. Hát visszajöttél, mondtam neki erőm fogytán, és leültem mellé, egészen közel hozzá, mint még soha azelőtt, kezeimet ernyedten az ölébe helyeztem. A homlokomon éreztem a szuszogását, amely egyre férfiasabbá s áthatóbbá vált, én pedig meggyőződtem afelől, hogy ő az, akiért érdemes visszamennem a térben és az időben.

Elindultam, tárgyiasult történésekre várakozni már nem volt merszem, szaporán szedtem a lábaimat, miközben ő mellettem haladva fogta a kezemet. A köd eloszlott, az árva már nem tapasztotta orcáját a hideg üveghez, halálfekete házikója sem volt már ott, ahol legutóbb hagytam, a bejárat mögül nem szűrődött ki vészkiáltás, sem ételszag, a cseresznyefák pedig földig érő koronájukkal szőttek elébünk szőnyeget, hogy azon járva úri módon hagyjuk el a korsós lány fenséges birodalmát, no meg a barokkos harangszót, amely most már a kiegyenesedett, égbe szökő templomtoronyból köszönt ránk illedelmesen. A lányt sem üldözik már, amiért leplezetlen bájait mutogatja a vakolatlan főtéren, és ez a te érdemed, suttogta fülembe, s én Csillagországig röpültem volna attól való boldogságomban, hogy végre a hangja is az enyém lehet. Csak az enyém, hisz én voltam az egyetlen, akit mindezidáig megszólított, akinek kezet nyújtott, és akinek oldalán elhagyni készült embertelen világát.

A vakember is kijött elébünk, kissé közömbösen, de mégis sejtelmesen üdvözölt a láthatárral összemosódó messzeségből, a velünk való újbóli találkozásától pedig még a vadsága is mintha megenyhült volna. Jámboran nézte egymásra találásunkat, és kemény szíve talán még el is irigyelte tőlünk kockázattal telített boldogságunkat. Ha látni is akartok, ne kövessétek a nyomaimat, ne kívánjátok magatoknak az én világtalanságomat, intett végül óvatosságra őméltósága.

Régóta követelt együttlétünk ellenére valamit azonban sosem tudtam megbocsátani magamnak.

11 megjegyzés:

Hüpnosz írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

A tavasz egy huncut kamasz,
becsukja a tél kapuját,
és lehet, te kivül maradsz.
(Szeléna)

Hüpnosz írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

Sebeidre vígasz lesz Szeléna,
de légy óvatos, mert a szépségét
végleg elveheti tőled egy hiéna.

Hüpnosz írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

Állok tátott szájjal, és csak ámulok
Istenem, de szépek vagytok! Gratulálok!

Névtelen írta...

1.
A hiéna sunyi egy állat,
hiába kerülgetem, mégis támad.
Hisz élet ez, nem színdarab.

2.
Te ott állsz, én itt,
köztünk egy híd,
mely a végtelenbe visz.

(Szeléna)

Hüpnosz írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Hüpnosz írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Névtelen írta...

A labda pattog,
a Hold ragyog,
tükröm előtt elájulok.

v.

A labda térfelemen pattog,
a Hold fénye arcomon ragyog,
a Tükrök játéka előtt meghajlok.

Melinda Matyas írta...

Ez szep volt, Franciska!