„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. február 16., kedd

Örökzöld



Véres leszámolás helyszíne volt tegnap a Verseny utca. Az efféle intim előfordulásokat persze nem szép kibeszélni, főként, amíg lezáratlan ügyként tartják számon a hatóságiak, ám ez a mostani sajátos jellemvonású, s így mélyebb elemzés illeti meg: egyfelől már megesett, múlttá merevedett, másfelől már mindenki tud róla, tehát rendesen elkéstem a bejelentésével. Az esetet ugyanis meg kellett tárgyalnia a község aprajának, nagyjának, főként miután élő adásként került be a tévéhíradóba, s az újságok címlapjait is teljes egészében lefoglalta, mint az év leginkább figyelemre méltó története. Emiatt kerekedett fel Mărioara is, hogy meglátogassa régóta nem látott anyósát, a bibircsókos Mioriţát, a környék legbölcsebb asszonyát, akinek általában mindenről megvolt a maga véleménye. Valójában csupán átlagon felüli beszélőkészséggel született, ám ez a természet adta adottsága a gyakorlatban olybá tűnt, mintha mesterkélt intelligenciáját olvasottságának, széles-látókörűségének köszönhetné. Pedig hát nem erről volt szó.


Kórusban szuszogó embertömegen kellett keresztül gázolnom, hogy megközelíthessem az örökzöld postahivatal 1-es számú kirendeltségét, ahol az öldöklés körülményessége már vita tárgya volt, és a vele kapcsolatos civil elméletek is kicsiszolódtak, mire begyömöszölődtem a levegőtlen térbe. A szolgáltatókkal szembeni kötelezettségeimet törleszteni jöttem ide, erre viszont nem igazán nyílt lehetőségem. A pult mögé szorult tisztségviselő ugyanis moderátorrá léptette elő magát, s a hangosbemondón keresztül szerkesztgette a gyilkosságról elhangzó téziseket.

Ó, bár csak a közelemben, mellettem lennél!


Mioriţa itt aztán nyugodtan kiélhette magát, fecseghetett össze-vissza, mivel nemhogy ellenszenvet nem váltott ki a hallgatóságból, hanem épp ellenkezőleg, szóömlésével a lakosság egyöntetű elismerését, csodálatát szerezte meg.

Mărioara sem hagyta alább, fennhangon osztotta az abszolút többség véleményét, és hogy minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, hősiesen legyőzte az anyósával szembeni ellenszenvét: az asszonyt az egekig magasztalta, szeplőttelen szűznek nevezte, ám mindeközben úgy kivörösödött, annyira ideges lett, és mérgében akkora sallerokat kent le a kegyeit keresőknek, hogy egyből nevetségessé vált még előttük is.

Mioriţát azonban nem lehetett egykönnyen félrevezetni, sejtette, ki mit hisz róla, s ezt maximálisan ki is használta, főleg az ilyen pikáns helyzetekben. A köré seregletteket azzal szédítette, hogy bizony ő látta az éjszakai tragédiát, de ez csak a véletlennek, no meg a női megérzésének köszönhető, hisz egy elfojtott ordításra ébredt fel, ha jól emlékszik. Mivel őt álmából szinte lehetetlen kizökkenteni, kinézett az ablakon, hogy megértse, mi az oka a szokatlan jelenségnek. „A gyilkos épp ekkor rohant ki eszeveszetten a tett helyszínéről, és a folyó felé vette az irányt, ebben biztos vagyok – állította, mire a nép tovább kíváncsiskodott izgatottan. – És ki volt az?”. „Szőke volt, és magas, vállas férfi” – válaszolta kurtán Mioriţa, majd sürgős teendőire hivatkozva elnézésüket kérte, s utat törve magának elillant a képzeletbeli pódiumról. Az érdeklődők szeme felcsillant: „Szőke és magas? Csakis a szász lehet az, Mioriţa személyleírása kizárólag rá illik, senki másra. Nincs több magas szőke férfi a kistérségben” – vonták le egyöntetűen következtetésüket a postahivatalban toporgók.


Rosszullét kerülgetett. Felálltam az egyik műanyag székre, s a sűrűre hegesztett rácsok között a korsós lány fölé görnyedő öreg templomtoronyra próbáltam rálátni. Ó, Te Magasságos, ha ezt hallanád, azon nyomban visszaküldenéd közénk egyetlen szülötted, általa kergetnéd dolgukra ezeket a szerencsétlenkedőket, adnál értelmet mindennapjaiknak.

Hát kellett ez neked?

Okádhatnékom támadt, de hiába kértem, hogy engedjenek ki, a hangzavarban senki sem hallotta meg nyavalygásomat. Belsőségeim az alattam fontoskodók nyakába szakadtak. Észrevett-e ezt egyáltalán valaki?

Ó, bár csak itt lennél, mellettem!


A kapott infó kicsit letörte a kedélyeket, Sasu-t ugyanis becsületes, dolgos embernek ismerték meg, most meg abszolút elbizonytalanodtak. Hittek is Mioriţának, meg nem is, a szász leellenőrizhetetlen távolléte azonban a kétségbevonhatatlan bizonyíték erejével hatott rájuk. „Látom, kételkedtek – szólalt fel végül egyikük, megtörve a fájdalmasan recsegő elmélkedés csendjét. – Ha nem hiszitek, hogy ő a tettes, gondoljatok csak arra, ő sosincs közöttünk.” A beszélőnek ezzel sikerült maga mellé állítania a korábban még kétségek között vergődött földijeit.

Mioriţa tehát elérte, amit akart. A tisztes polgár mintapéldájának tekintett szőke szász már régóta a begyében volt, és bármire képes lett volna azért, hogy eltávolítsa híveinek közeléből. Útjában volt, mert ő volt az egyetlen, aki átlátott rajta, s csupán egy ostoba szószátyárnak tartotta.


A távolság hatalmas úr, ám aki nem a percnek él, annak életerejét a végtelen sem törheti meg.

Már vártalak...


Mioriţa igazmondását először Mărioara kérdőjelezte meg. Miután kezdeti megrendülése megenyhült, eszébe jutott, hogy anyósa hallása eléggé rossz, látásáról nem is beszélve. Következésképp 400-500 méterről se nem hallhatta, se nem láthatta a megtámadott szomszéd segélykérő kiáltását. Ezen megállapítását azonban senkivel sem közölte. Abban reménykedett, hogy a hivatásos nyomozók előbb-utóbb lebuktatják a valódi bűnöst. Nem beszélt már csak azért sem, mert szerelmes volt a titokzatos Sasu-ba, s nem kívánta, hogy az iránta táplált érzelmei nyilvánosságot kapjanak. Erre nem is került sor, mert a rendőrök vizsgálódása meghozta számára a várt boldogságot: a tetthelyen talált hajszálak egy barna nőre terelték a gyanút.

Még aznap Mărioara nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbült. Mioriţa karrierjének azonban vége lett, hisz az eset után már senki sem állt vele szóba, hitelét teljesen elveszítette. Búskomor lett és hallgatag, majd elköltözött a településről. Mărioara elvált az urától és férjhez ment Sasu-hoz. Ők ketten a mai napig boldog házasságban élnének, ha időközben nem tűnik fel a láthatáron egy újabb szemtanú...


Segedelmeddel kivertem helyéből a rácsot, és a szűk kis ablakon kimásztam az örökzöld postahivatalból. A fiúm már ott hevert a korsós lány lábainál, ölében az elmaradhatatlan rózsacsokorral. Siessünk, hogy a tea még meleg legyen, mire hazaérünk, az összes többi nem számít, ne törődj velük. Majd mondok én neked olyan mesét, amelyben egyetlen pillanatig sem fogsz kételkedni.

Bronzba öntött barátnőm feledhetetlen mosolya kísért végig utunkon, egészen az otthonomig, amelynek ajtaján már nem azt írta, hogy zárva.

Nincsenek megjegyzések: