„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. február 19., péntek

Parázslat


Az alkony-égen vad, vörös ködök.

Most a szökőkút parazsat köpött.



Szakadt az eső, az utca végét elhalványította a sűrű köd, és a fiúm sem várt ma rózsacsokorral a korsós lány metállábainál. A bizonytalan semmiben araszoltam, bámultam a megfoghatatlant. Megláttam viszont az ismeretlen gyermeket, aki tenyerét az ablakhoz szorítva hozott vissza a valóságba azon az éjszakán. Igazából ő is csak elmosódottan mutatkozott meg nekem, mert az üveget, amelyhez ártatlan arcát tapasztotta, belepte a pára, csupán a szemei világítottak az áthatolhatatlan sötétségben. Kinyújtottam felé a karomat, hogy kimenekítsem elviselhetetlennek tűnő börtönéből, amelyet ugyan rács nem zárt, így adva volt számára némi szabadság, de milyen az, amikor nincsen a házikódon ajtó, amely varázsszóra kinyílhat előtted.

Hiába követtem el erőszakot messiási gondolataimon, mert érkezésemig a kisded már belenyugodott sorsába, s helyéről nem szándékozott kimozdulni. Szeme világa huzatos, keskeny alagútként szippantott magába, s én hagytam, hogy elvigyen abba a mostoha közegbe, ahonnan kiutálták. Múltja a félhomályba taszított konyhaasztal körül mutatta meg valódi jellegét: a csontos asszony-anya a tűzhely mellett szorgoskodott, az apró testvérek sokat megélt felnőttként némán néztek át egymáson, miközben az elhízott családfő az asztalt csapkodta dühösen hordónyi öklével, kivörösödve szidta a nejét, hogy még nem tolta elébe az aznapi ebédet. Azt hiszem, mocskos szajhának szólította, de erre nem merek fogadni, ordibálása ugyanis összemosódott a tél végi szél örök életért könyörgő üvöltésével.

– Te büdös kurva! – ezt most már tisztán hallottam, amiként a folytatást is. – Már megint megdugattad magad azzal a szikkadt képűvel! Ripityára aprítlak mindannyiatokat, lusta dögök! – kiabálta a férfi, s már magasba is emelte a kenyérvágót, hogy lesújtson vele, amikor megtántorodott és belezuhant a késbe.

A nő meg sem rendült, sőt, nagyon is gyakorlott mozdulatokkal cselekedett, mintha korábban naponta végig kellett volna játszania ezt a tragédiát: rezzenéstelen arccal takarította el útjából a maradványokat. Csak ő tudja, hová rejtette a hatalmas holttestet, a legyek verte vértócsába viszont mindennapi eszközét, a felmosórongyot áztatta bele, hogy a pislákoló gyertya fényénél jövőbeli életteréből eltűnjön az összes valamire való nyom, korábbi énjének minden emlékezetes pillanata. Miután végzett a dulakodás romjainak eltüntetésével, az ételt is elkészítette, s mintha mi sem történt volna, megetette a hirtelen megfogyatkozott famíliát.

Én pedig rádöbbentem, hogy itt nincs is kit sajnálnom, elveszett az az ember, akit érdemes lenne megmentenem, vagy egészen pontosan: nincs már kitől és mitől megóvnom a névtelen gyermeket, megszűnt létezni a fenyegető veszély, ami elől akár a bőröm alatt is helyett szorítottam volna neki, hogy védve legyen a született bűnösöktől. Sejtettem, fölösleges aggódnom a továbbiakban magamért, mert a nagylelkűen széttárt karjaimba most már nem fog belekapaszkodni az üveges tekintetű árva, aki már ki tudja merre rója önnön útját, és örvend, hogy egyáltalán önmaga lehet. Egyet tudtam, hogy innen, ebből a szennyből ki kell szabadulnom, és ez másképp nem valósulhat meg, csakis általa, akit ismét elveszejtett előlem a köd szemfényvesztő fátyla, amely mögött ott van valahol az ablaknyílás, a teaillatú otthonomba vezető.

S miközben a védencem feltételezett különútjait hajkurásztam, szembe jött velem a vakember, éppúgy, mint első találkozásunkkor, egyenes tartással, szótlanul, majd szertartásszerűen leült egy fatörzsre, kardját combjaira fektette. Azt hittem, valami olyanszerűt kíván velem közölni, ami amúgy bizonyosság, mármint: hogy ha őt követtem volna, mindez nem történik meg. De mivel ilyenszerű egyértelműségekről ő nem társalog, következtetésem csupán egy ügyetlen, bugyuta értelmezéssé soványodott. De amint nagy nehezen rászögeztem tekintetemet, észre vettem, hogy az övé a keresett szempár.

Az eső még mindig szakadt, az utca, amelyen végig kellett volna mennem, nemlétezőnek tüntette fel magát.


1 megjegyzés:

Arca-Archa írta...

Nagyon jó írás ! A véleményem itt láthatod