Túllépéseink

Gondosan összeszedegettem a rám testált rózsaszirmokat, töredékeiket jövőbe látó tenyerembe leheltem, bolti segédeszközt nem használtam, a természet ellen ekkora brutalitást nem követhettem el. Ám bármennyire is óvatosan bántam a gabonamagként széjjelszórt gondolatfoszlányokkal, úgy éreztem magamat, mintha őt kapartam volna össze az anyaföldet utánzó barna szőnyegről, amely valamelyest feloldotta a virágzó cseresznyefák szobám falára vetült hivalkodó tónusait.

A fiú, noha csak későre pihente ki magát, nem ment el tőlem, nem hagyott magamra, de kilépett az ablak határolta térből, megértette, a vakemberrel való hasonlatossága nem épp a legkellemesebb emlékképeket tépi fel bennem. Kiült a ház elé, ott leste szeretett galambjainak szürkeségét, és várta, hogy a ruhátlanul is gyönyörű korsós bronzleányzó gyémántfuvalatával maga elé csalogassa, s felruházza egy újabb virágözönnel, amely majd ismét bekerül a nappalimba, nem is tudom, miért.

Ő viszont... Amint a tüzelő nap felemelkedett a láthatáron és selyemkendőit rákacsintotta a csupasz házrendszerre, majd bedörgölőzött az intimitását reszketve óvó, védő életterembe, megdöbbenve tapasztaltam, hogy neki nálam már foglalata van, otthona, ahol aztán kedve szerint választhat magának alakot, jellemet, arcot, hangot. Már régóta nem hívtam fel, ám ezt el sem várja tőlem, amiként én sem tőle, szavai mindenfajta közvetítőhálózat nélkül érnek célba, de ezt rajtunk kívül senki sem tudja, jóllehet még csak nem is ódzkodunk, suttogunk. Tiszta csengésű mondatai nesztelenül érkeznek és öltetik fel velem régi mezítelenségemet, anélkül viszont, hogy bármit is tennem kellene. A ruhák érintetlenül hullanak le ilyenkor rólam. Efféle jelekkel tudatja finoman velem, mikor engedjem távolodni, mikor közeledjek felé, s miként, persze ezt olyan formában üzeni, akkora eleganciával és tapintattal, hogy az alá- vagy fölérendeltségnek még a hajszálérzetét se ébressze fel bennem. Erre egyébként sem lenne szükség, mert én pontosan tudom, hol az én helyem, amiként azt is, mi az ő szerepe kettőnk kapcsolatában.

A fiú magára hagyta szelíd galambjait, én pedig előreláttam, ki fog rohanni a térre, ahol én már várni fogom, a város kellékei közül indokolatlanul mellőzött díszkútban heverészek majd, mert onnan lentről, a víz koptatta köveken ejtőzve szeretnék belenézni korsós barátnőm szemébe, hogy ellessem végtelen feljebbvalóságának nyitját. Nem mintha vágynék az ő publikus hatalmára, inkább az örökkévalósággal felérő semmibe meredő tekintete érdekel, a tekintélye, amely szigorú egyházi dogmákkal képes sikeresen szembeszállni. Elegendő, ha a fejemet beletemetem a simogatóan fémes ölébe, s máris megnyílnak előttem a végelláthatatlan zöld mezők és a mennyei kertek kapui, amelyeknek túloldaláról milliónyi fénypászma s árnyjáték hív maga közé világot egyentgetni. S mire teljesen belefeledkezek a forgatagba, a legény is megjő, bár egy nagy rejtély, mi végett vagy mi által van neki bejárata e nőies, sejtelmes folyosóra, a csacsogások, drámák és költemények kamrájába. Ifjú képét vörös rózsakoszorú takarja el előlem, így amikor a csokrot felém nyújtva hirtelen felfedi előttem valódi énjét, nem hiszek neki, nem hiszem el, hogy a fiú s ő eggyek. Maradj meg annak, akit megismertem, mondja ekkor, s megcsókol.

Elviselhetetlenül üresnek tűnik ezután a kréglim, gondolatmentesnek, mert tárgyhalom amúgy sincs benne. Rózsáinkat a vízbe helyezem, narancssárga pulóveremet ráhajítom a fotelre, előkerítem a napokkal korábban félre tett tea-maradékot, leforrázom, és három kortyra leülök kedvenc tatamijára, ahol pár eseménnyel ezelőtt a harcossal osztottam meg némán néhány pillanatot.