„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. február 9., kedd

Gyémántkutak




Hatalmas vörös örvényeket hagyva maga után a nap lebukott, rajtam pedig halálos fáradtság lett úrrá. Az élettelen csöppnyi pillangók is álomra hajtották bábfejeiket, a tea kihűlt, illatos maradékai bekerültek a kamrába. Lefekvés előtt önsanyargatás lenne megízlelni megsötétedett nedveiket. Kimentem a hűvös utcára, de már nem voltam azonos délutáni önmagammal, láttam a vaskos hótakarót, és látni véltem a vakember árnyékát, amint nekifeszül a harcosok útjának, legyőzendő önnön gáncsoskodásait. Meggyőződéssel vettem tudomásul: célba érve sem fog megfeledkezni rólam, hanem ismét besettenkedik majd a hálószobámba, hogy még egyszer mozgásba lendítse szikrázó elméjét a jobb sorsra érdemes, gondosan tartalékba helyezett gyékényemen, felébressze bennem a nyugodalomra kényszerített, szunnyadó érzelmeket.

Kikívánkoztam az igazak forrásához, a patinás köztéri kúthoz, amely szerényen mutogatta bájait a hatalmas zöldfenyők alatt. Bőségkosarában már nem gyöngyözött életet adó víz, ujjai helyett jégcsapok vezettek rá az egyenes ösvényre. Leheveredtem bronzba merevedett lábaihoz, hogy részese legyek kiapadhatatlan örök boldogságának. Néhány éve útban lévőnek ítélték, arra hivatkozva, hogy kendőzetlen nőszemélynek nem igazán lehet maradása egy velejéig romlott katolikus város főterén. Jóllehet a kürt térítő hangja már évszázadokkal korábban tudatta: nem adhatjuk be derekunkat a hamis, demagóg visszhangoknak. Járjunk inkább felszentelt palástoktól megfosztottan, botladozzunk az Ige, s a belőle fakadó matuzsálemi jelképek labirintusában, a szép szavak veretei között, vergődjünk hétköznapi mocskaink súlya alatt, és ne merjük nyelvünkre venni a cirádás aranytartóba falsított Mesterünk értünk vérző testét, de ragaszkodjunk a rögös, megdolgozhatatlan földhöz, hogy legyen egy biztos posztamens, ahonnan megerőszakolatlanul felemelkedhetünk.

Miközben a metállány puritánsága előtt csapzottan hevertem, meghatóan selymes tekintetébe kapaszkodtam. Pedig valójában nem nézett senkire, csak önmagába, számunkra semmi érdemlegeset nem kutatott a távolban, és mégis, bennem viszont már nem maradt annyi erő sem, hogy transzcendenciáját maradéktalanul kövessem. Ő azonban lehajolt hozzám és csodákat művelt velem. A fölénk görnyedő templomtorony angyali kórusnak hitt harangegyüttese repedten kongott hangtalan szavaihoz képest. Ölében piros rózsák pattantak ki az odalopakodott kenyérmorzsákból, fényük leküzdötte a holdét, amely elvarázsoltan adta meg magát, és végül lemondott mindenhatóságáról. Hát te küldted elébem a fiút, aki a természet gyönyörű csokraival halmozott volna el majdnem félrevezetően, és jó szándékkal eligazított ahányszor csak tévedésbe estem?, kérdeztem volna tőle elismerően, de mire érthetővé érett bennem a mondatfoszlány, a legény már ott ált mellettem, érdes tenyerét az enyémbe illesztette, s elragadott kedves barátnőm mellől, ki feledhetetlen mosollyal adta ránk áldását. Így száguldottunk át a buktatókon, szótlanul, mint egyébként, de isteni egyetértésben, vissza az otthonomba, amelynek ajtaján már nem azt írta, hogy nem az enyém, mert nekem ekkor már nem volt meg a katona neve, az ifjún kívül tulajdonképpen semmim sem volt abban a pillanatban.

A nap már az égbolton sziesztázott, mire másnap kiült az ablakba, s szinte ugyanazt a fura testtartást öltötte magára, mint elődje, a kimunkált tanító. Te ugye nem?, szaladt végig rajtam az emlékeimből táplálkozó borzalom, ám ő feloszlatta összes kételyemet, még mielőtt a fizikumomból kiszökött volna a riadalom. Nem kutakodott távoli nemlétezők után, nem nézett ki csak úgy, mert ő semmit sem vállalt magára oktalanul. Igazhitű énekes madárkáimat örvendeztette meg szenvedélyesen a gyémánthomlokára hulló mennyei virágszirmokkal.

7 megjegyzés:

Alternative Revelation írta...

Roppant jó!
A mostani írásaidban van valami titkos "rejtély" vagy titokzatos, izgalmas, érdekes valahol az álom mintha a valósággal keveredne. Nehéz, súlyos, szép, "csendes" kiáltás /abszurd?/, elmélkedés, lebegés.
Nehéz adaptálni / képileg ! Bár izgalmas kihívás!
Üdv

Gurzóczy Franciska:* írta...

Mostanság minden egy rejtély körülöttem.

Alternative Revelation írta...

Tudod ilyenkor az emberek többsége kíváncsiskodik, "mi az a rejtély" és turkálunk a magánéletébe.
Ezt nem teszem!
Azt viszont igen, hogy amit "kiérzek"
írásaidból, olyan képi világot készítsek, mely esetleg számodra is érdekes lehet. Gondolom ezért nem haragszol meg.
Üdvözletem küldöm

Hüpnosz írta...

Tied az utolsó szó!

Ne hagyd, hogy fájjon, ne hagyd őt veszni!
Nyúlj utána bátran, csak ne engedd menni!
Ha mégis megteszed, ne hibáztasd őt a végre
Tudhatod, Veled tesz, de általad csillagot az égre!

És ha mégis megteszed, tudod, meg vagyon írva
Odalesz az álom örökre, mitől nem válhatsz el sírva
Mint régi rabnak, ki már tudja: nincs többé tánc!
Kinek kezén már nem tudni: meddig ő és hol már a lánc.

Kiről mindvégig tudtad, benned van, az érted ég még
Kiről most végképpen lemondasz, irányt ad neki az Ég
Mert akkor vele megy a szellem, és vele megy a lélek
Kiről tudtad, hisz megmondta őszintén: Miattad élek!

És tudtad! Te vagy, hisz mindvégig Ő lakózott benned.
Ki tombolva viharzik most, háborog és követeli tőled!
Vele akar menni az ara, hisz másé az, s kiszakad belőled
Vele megy most, tudod, és ezért Őt Vele kell engedd!

Gurzóczy Franciska:* írta...

Most még több lett a rejtély.

Éva írta...

Hol az a hely, milyen tér és időzóna alatt szövődik ez a különleges, egyes szám első személyben írott, valószínűtlenül valószínű játék, fantáziadús sztori, amely így izgalomban tartja a kedélyeket ? :)

Hüpnosz írta...

"Ott ahol már semmi sincsen
nincs tél, nincs nyár csak egy Éden
sem lent, sem fent, nincs még tér sem
ott van az elrejtve, valahol időben!"