Fűzők

Kedves – hajoltam le hozzá, hogy a fülébe suttogjak –, kösd be a fűződet, bele fogsz gabalyodni, aztán meg elkenődsz a járdán, testedbe pedig bele fognak taposni az utánad jövők. De ő tette a süketet, és bosszantásomra elmasírozott az orrom előtt, miközben talpait – fegyelmezett katona módjára – szó szerint a földhöz csapkodta, hogy halljam is, ne csak lássam a jelenetet. Lábtornájával élesre vágta körülöttem a levegőt. Nem mertem leinteni, karjaimat féltem testemtől eltávolítani, hisz könnyen végtagok nélkül maradhattam volna.

 

Pedig hát erőfitogtatásra semmi szükség nem volt. Ő hozta a tőle megszokott trehányságot, én ezt érzékeltem, ami azt jelenti, hogy ennyiben ki is merült volna a történet lényege, ha ki nem talál még néhány fejezetet.

 

Jóllehet alacsony volt, és semmitmondó. Ezt pedig nem csak azért emelem ki, mert irigy vagyok rá, s le akarom járatni. Ennyire ostoba nem vagyok. Tudom én, amit tudok. Tudom, hogy az ő megszégyenítésével saját magamat is bemocskolnám. Elegendő, ha kijelentem: hetedikes volt, tényleg alacsony és tényleg semmitmondó.

 

Régebben ugyanis sokat játszottunk együtt, ismertem, mint a rosszcsontot. Akár azt is megkockáztathatnám, hogy barátok voltunk. Ha másban nem is, a mogyoródobálásban egészen biztosan partnerként tekintettünk egymásra. Közös elfoglaltságunk abból állt, hogy a kristálysóban meghempergetett mogyorószemekkel célba vettük az erkélyünk alatt elhaladó kontyos matrónákat. Élvezetes egy kikapcsolódás volt, hisz telitalálatkor az áldozat irtózatos hangokat volt képes kipréselni magából, az így keletkezett zaj pedig egyéb reakciókat indított el, végül társadalmi eseménnyé duzzadt.

 

A lövöldözésnek egyébként semmi értelme nem volt, egy érdekes felfedezést viszont tettünk általa. Arra lettünk figyelmesek, hogy az elhajított mogyorószemek száma percről percre nőtt, mégpedig egyenes arányban a megbántott matrónákéval. Ez csakis így alakulhatott, másképp nem, hisz egyetlen főre egyetlen szemet vethettünk ki, csalni nem lehetett. Nem lehetett tehát elkövetni azt, hogy a mogyorót „véletlenül” kiejtjük a kezünkből, majd a balesetet úgy jegyezzük fel, mintha hozzá rendeltük volna egy arra el sem haladó hölgyeményhez. A legérdekesebb az volt az egészben, hogy eleinte alig akarózott felénk sétálni bárki is, ám amint belelendültünk a kiütősdibe, egyre többen tűntek fel a láthatáron. Ezért juthattunk oda, hogy még a megjelenésük előtt elejthettük a szemet, mert tudtuk, amíg eléri a megfelelő távolságot, az áldozat is előbukkan és megmenti az aszfalttal való közvetlen ütközéstől.

 

Szóval csak dobáltuk, dobáltuk a sósmogyorókat, a végén már akkora svunggal, hogy majdnem magunkat is átlendítettük a mellvéden.

 

Mint mondtam, semmi értelme nem volt az egésznek. Talán csak annyi, hogy együtt voltunk. És talán még annyi, hogy megjelöltük a nem közénk valókat. Vagyis takarítottunk.

 

Egyszer szürkeköpeny is eltaláltuk, de csupán azért, mert teljesen véletlenül belecsámpázott a harcterünkbe, mi meg teljesen véletlenül ráeresztettünk egy kis sós buzogányt a toronyfrizurájára. Azt hiszem, ez volt az a momentum, amely megrontotta a kapcsolatomat bajtársammal. A vénlánynak ugyanis bosszút kellett állnia, s mivel rajtam nem tudott, őt kapta el, belőle csinált majmot és ellenséget.

 

A fűzőm barna, látod? – s cipőjét belenyomta a pofámba, hogy vegyem észre, ő nem olyan, mint a többi, mégha túlságosan nem is különbözik tőlük. Azután csinálta ezt meg, miután a nő elkapta. A viselkedése valóban egyedi lett, ám én ezt annak tulajdonítottam, hogy megzavarodott. Hiába lógott rajta a szürke köpeny, a szabályoknak nem vetette alá magát, nem kollaborált. Persze én sem kollaboráltam, de én a szürke köpenyt sem viseltem, mert úgy véltem, a kettő együvé tartozik. Aki nem kollaborál, az ne viselje a köpenyt, aki viszont engedelmeskedik a vezérelveknek, az ne divatozzon, hanem öltse magára a zubbonyt. A határoknak élesen el kell különülniük, nincs kompromisszum. Vele ellentétben tehát én normális maradtam, a kiegészítőimmel nem kérkedtem, és főként nem a fűzőm hanyag eleganciájával kívántam lázadást kirobbantani. Már csak azért sem, mert nekem ilyenem nem volt, hisz cipőt sem viseltem. Ha nagyon fáztam, magamra kaptam egy csizmát, ha pedig nagyon melegem volt, akkor papucsba bújtam. Cipőt azonban sohasem viseltem.

 

Ő pedig...

 

Mint már említettem, ő azzal lázított, hogy végigcsoszogott az udvaron, ettől pedig nagyon erősnek hitte magát. Jobb lábát a bal után húzta, gondosan ügyelt arra, hogy tartsa magát ehhez a rendhez. Inkább elesett, de szabályt nem cserélt, inkább megalázkodott, de elveiből nem engedett. Lehet, ennek a jobb-bal felállításnak is megvolt az értelme, én azonban sosem jöttem rá, miért ragaszkodik annyira valamihez, amit rajta kívül senki sem ért.

 

Fűzője barna volt, és nem véletlenül. Többször is hangsúlyozta ezt, és nem véletlenül. Igaz, senki sem jött rá arra, mi miatt fontos ez a sorrend, ám mindenki tisztában volt vele, hogy a bolondok életében mindennek megvan a titkos jelentése, amelynek rejtélyét nekünk tiszteletben kell tartanunk.

 

A hetedikes, akivel anno mogyorócsatát indítottam a némberek ellen, fontos emberré vált a suliban, eredménye előtt valamennyien fejet is hajtottunk, mégsem figyelt rá senki. Ő volt a bolond, akit meg lehet hajítani kővel, de akinek fél füllel követni kell a szavait.

 

Szürkepongyola azonban képtelen volt elviselni a lurkót, aki mindenre hajlandónak mutatkozott, csak arra nem, hogy szürke fűzővel kösse össze a cipőjét, és észrevétlenül masírozzon át az udvaron.

 

A hetedikes nagyon jól tudta, hogy szürkepongyolát halálosan idegesíti a csoszogása.

 

A hetedikes ezért egyre hangosabban csoszogott, főként miután a hárpia kirázta hajából a sósmogyorót, és ezzel vérig sértette a gyermekkorunkat.

 

A hetedikest barna fűzőjével kötötték fel a karcsú villanypóznára.

 

Többé senki sem csoszogott át az udvaron.

 

Csak én.

 

Velem azonban nem mert kikezdeni a boszorka, s így a síri csend egy ideig érintetlen maradt az intézetben.

 

Én ugyanis nem meztelenül, inkább mezítláb jártam.

(részlet a munkapéldányból)