„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. január 21., péntek

Egy nap


fotó: Griober Erika

Semmit sem fogok szépíteni a helyzeten, sőt, úgy döntöttem, olyan jelzőkkel hágom ma át szűzi tűrőképességeteket, amilyenekkel engem is megbélyegez ez a kibaszott társadalom, a fenébe is. Kurvára szar napom volt!

Kezdődött a történet azzal, hogy egy agyament rendszabálynak engedelmeskedve háziorvos-keresőt tartottam, körbeloholtam ezt az idióta tanyavárost, mint a kivetett kutya, mert senki sem akart az eltartottam lenni, ide-oda küldözgetett a sok manipulátor, miután a horrorisztikus várótermekben bő órákon át szidhattam, akit és amit csak akartam, mígnem visszajutottam az első eltanácsolómhoz, és ő, bemutatva előbb egy piruettet, majd egy salto mortalét, kannibál gyomrából kibökte, már nincsen érvényben a régi ügymenet, tépjem szét és dobjam el, mindenki azt viszi táncba, aki számára a legszimpatikusabb, feltéve, ha az illető elfogadja a felkérést, na ja, egyet előre, kettőt hátra, így ismerkedtem meg a legszimpatikusabbal, aki rám bólintott, még jó, hisz földim, kettőt előre, egyet hátra, nem olyan perverz, mint ők, na ja, őt sem öleli ezért senki keblére ebben a rohadt mocsártengerben, amelyen végigvergődve fülig sáros lettem, mert a táncparkettet eltakarja szemed elől a rengeteg kátyú, kutyaszar és hamburgeres napilap, amit maga után hagyj a harmincezer pihent agyú, identitás nélküli elmebeteg, egyikük még majdnem fel is borított, vörös pofával ordította a képembe, álljak félre, nincsen helye tőlem, miközben elküldtem a lófaszba az egész egészségügyi rendszert, úgy, ahogy van, hisz a röntgengép pont ma nem működött, persze tegnap sem, és azelőtt sem, ezt akár odahaza is eljátszhattam volna, minek kellett ehhez megtennem több száz kilométert, menjen a kórházba, suttogta fülembe, mint valami államtitkot, az egyik hozzám hasonló sorsra juttatott páciens, a kórházi megy, gyorsan fogy ott a sor, javasolta, s én szedtem a görcsbe rándult lábaimat, rohantam, futottam, lógott a gyakran kitámadott nyelvem, vettem az akadályokat, hogy aztán kifogást találjanak a beutalómban, ez nem jó, ez nem jó, ez volt a repeta helye ebédidőben, amelynek okán már szinte más nóta sem csengett a fülemben, csak a katolikus iskola ördögi tanulóinak sikítskálázása, s a félelmetes mutrájú gyámjaiké, kik pimaszul teleszórták az albérletem előtti placcot mindenféle csúnya szeméttel, kakis papírral, mert autóval járnak még a budira is, noha pár éve még azt sem tudták, mi fán terem az automobil, s mi a budi, de az összes vackot ott hagytam, ahová hajították, hadd legyen a továbbiakban ez a bizonyítványuk, miért ne legyen nagyobb a rakás, ha lehet, a picsába is, panaszkodott egyik barátom, tizenkét órában nyomják naponta, jobban, mint a robotok, a koreainak ettől lesz szép az élete, plazmabetétet a seggébe, hogy aztán jöjjön a másik, és szavatolja, jobb munkanélkülinek lenni, otthon pihenni, irogatni s olvasgatni, hát persze, kirúgatta magát, én meg irigyeltem, hogy megmerészelte tenni, mekkora mázlijuk van egyeseknek, de túl sok időm nem volt ezen filózni, mert jött a felszólítás, miszerint nem fizettem ki a gázfogyasztás díját, holott kifizettem, és miféle gázfogyasztás, kérem szépen, hisz hidegben fekszek és kelek, egy adta jégcsap vagyok már, a kezeim lefagytak, kilehelt melegségem penészfoltokban bulizik a falakon, plazmabetétet az ő seggükbe is, hogy durranjon, mint a román puliszka, amikor a magyar megpiszkálja, és nincsen kedvem herék helyett dolgozatokat írni, én csináltam meg ezt is, meg azt is, a határ a csillagos ég, basszus, ám a mocska ezt is lenyúlta, meg azt is, úgy tesz, mintha az ő fenekéből gurult volna ki az aranyalma, hogy kerülne már töviskorona arra a hülye fejére, pukkadjatok meg felfuvalkodott odútlanok, nem is osztom tovább a szart, értelmetlen lenne, időpocsékolás, hogy robbanna már fel az egész mindenség, nagyon utálom, és még a turkáló analfabéta eladónője is úgy nézett végig rajtam, akár egy nyomorulton, plazmabetétet az ő seggébe is.

Kibaszottul rossz napom volt. Mégis tiszta irgalom és szentség vagyok. De utálom. És kész.

10 megjegyzés:

Antic Hay írta...

Nagyon, nagyon tetszik ! Mert nagyon igaz és hiteles.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Azt hiszem, egyesek kedvéért magyarázószótárt kellene mellékelnem, mert megint félre fogják érteni. Majd jönnek a szövegek, hogy a világ tiszta nyál, napsütés és virágkoszorú, jaj, de édi, jaj, de cuki, de aranyos!, bla-bla-bla, nem a rosszat kell mindig mindenben meglátni, nmhfkehfgdgfoughsg stb. Mintha nem tudnám... A könyökömön jönnek már ki ezek a szövegek, és a velük járó ostobaság is.

monik írta...

Na erről beszélek,mint Alekosz a villába..DD
Végre ne átvett- egyen-amerikai szépelgés,hanem emberi érzés,és annak kimutatása!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Mondjuk, ezt most nem egészen értem, de na... Én is erről beszélek. :) Szóval ugyanarról beszélünk.
Szia!

lancelotbeka írta...

Teljesen őszinte és nem mesterkélten fogalmazott leírása egy elbaszott hangulatú,idegesítő napnak.
Tetszett!
-Az Alekoszos hasonlatot én sem értem,de ennek pótlása érdekében nem teszek semmit...:))))

monik írta...

Alekosz egy olyan szubkulturális tévéadás egyik szereplője,amit senki nem néz,de mindenki tud róla...:)
Arról beszélek D

lancelotbeka írta...

Sejtésem van,ki a fene az az Alekosz,mert a csapból is ő és aktuális idióta társai folynak,de "munkásságáról" fingom sincs.Szerencsére a közeli ismerőseim közül senki nem néz efféle szar műsorokat.Persze,mindenkinek szabad választása,mit néz a tévében,nem vagyunk egyformák-hála istennek....

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ám lehet, ha egyformák lennénk, jobban megértenénk egymást.

monik írta...

Bocs a galibáért,világért nem akartam ilyet okozni...kimondottan tréfának szántam.
Beszéltem!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Galibát? És hol az a galiba, te, Monique? Nincs itt semmiféle galiba, nem is volt!