Karácsonyfa

Marci javíthatatlan különc volt, ilyenné formálta a sors, a közösség beszámíthatatlannak minősítette, fogalma sem volt, mit kezdjen vele, tehetetlenségében inkább megvetette. Karácsonykor, miközben mindenki a hótorlaszok eltakarításával bajlódott, ő kockás házipapucsában csoszogott ki a piacra, hogy kiválassza a neki leginkább megfelelő fát, mások ízlésében nem bízott meg. Hiába ajánlottam fel, hogy kimegyek én, és megveszem, amit kíván, ő nem tágított. Igaz, én is csak azért vállalkoztam a feladatra, mert semmi kedvem nem volt helyette eltüntetni a ház előtt feltorlódott fehérséget. Azt hiszem, ő erre rájött még mielőtt megfogalmaztam volna, mert természetfeletti képességekkel rendelkezett, gondolatokból olvasott, átverni nem lehetett. Ment az utcán, ránézett a vele szembe jövőre, s már jelentette is, hogy az illető éppen miben sántikál. Sokszor elmosolyodott, és bár nem tudtuk, mit látott, kikövetkeztettük, hogy nagyon személyes ügyről lehet szó. Ha nem ide születik, valószínűleg már milliárdos lenne. Itt viszont a bűnüldözőnek és igazságszolgáltatónak nevezett szervek, főként a saját biztonságukat és tisztaságukat védve, nem akarták felfogadni. A jelekből ítélve, ilyen tekintetben a jövője sem ígérkezett valami fényesnek, ezért sokunkhoz hasonlóan kínkeservében arra kényszerült, hogy egyéb pálya felé tekintgessen.

Neki azonban ezzel kapcsolatban sem akadtak problémái. Elég volt, ha ránézett a tankönyvre, s máris folyékonyan mondta fel a leckét. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor szégyent vallott volna. Olyan helyzetekre viszont igen, hogy a pedagógus kidülledt szemekkel hallgatta végig tanítványa előadását. Marci ugyanis olyan részletekkel rukkolt elő, amelyekről nemhogy az órán nem esett szó, de sok esetben még a felsőbb tudományos körökben is csak nagy ritkán.

Barátom azonban nem szándékozott előnyt kovácsolni magának adottságából. Nem tartotta volna helyesnek. Ezt többször is elmagyarázta nekem a maga módján, lassan és kimérten, ám én sehogyan sem tudtam felfogni, hogyan lehet valaki ennyire önzetlen.

Ennél többet viszont nem sikerült kiderítenem róla. A családját persze ismertem, mármint a nagymamáját, aki legalább annyira érthetetlenül viselkedett, mint az unokája, s nagypapáját, aki szótlanul vette tudomásul a körülötte zajló furcsa jelenségeket, ami őt is furává s gyanússá tette a szememben. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért nem érdeklődik Marci földön kívüli cselekedetei felől, miért nem jön soha el az iskolai előadásaira, és így tovább, ám ő továbbra is csak nézett maga elé, néha elmosolyodott, de nem szólt semmit. Irtóul idegesítő tudott lenni ilyenkor.

Még a karácsony sem gyakorolt rájuk akkora erőt, hogy összekovácsolja őket. Ahányan voltak, annyi felé indultak el, csakhogy együtt ne legyenek. Ezért mentem el szenteste előtt Marcihoz. Lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha magára hagyom, bár, mint utóbb kiderült, egyáltalán nem értékelte cselekedetemet, sőt, azt állította, már alig várta, hogy magára maradjon, én pedig elrontottam összes számítását, pici örömét.

Pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy programot szervezzek neki, s lássam az arcán a boldogságot. Felvittem a hegytetőre, kicsalogattam a horgásztó partjára, aztán a vadasparkba, a mezőre, ahol életében először állatokat, madarakat láthatott. És bár tagadta, úgy vettem észre, célomat elértem, hisz a szeme sarkában néha megjelent egy-egy olyan kis belső fénycsillag, amely azelőtt soha, s amelyből egyaránt arra következtettem, hogy Marci bizony kezd visszatérni közénk, élete pedig a rendes kerékvágásba. Hogy mekkora elismerést jelentett ez nekem, ki sem fejezhetem. Hatalmasat, egyszóval.

Főként, hogy ezek után őt is teljes emberként vonhattam be az iskolai csínytevésekbe. Felhasználhattam például halálos ellenségem, szürkepongyola ellen, akit Marci ugyanúgy utált, mint én, és mint a diákközösség többi része, hála Istennek, csak ő erről nem beszélt, teljes némaságba burkolózott. Persze szótlanságának is megvoltak az előnyei, amelyeket fel kellett ismerni. Marcit például hiába vették elő a hatalmat bitorló felsőbb körök, mert ő sosem vallott, éspedig nem egy fennköltebb erkölcsi filozófia okán, hanem csupán jellembeli tulajdonságai miatt, s így, ha közvetetten is, de ügyünket szolgálta.

Erre alapozva fundáltuk ki, hogy ő legyen a fedőemberünk, bármi is történjék. Ez azt jelentette, hogy paravánként használtuk, több szempontból is. Elsősorban távolbalátóként azt is megjósolta, ami abszolút elkerülte volna a figyelmünket, és ezzel abban segítette munkánkat, hogy általa a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő részleteket is tökéletesre csiszoltuk. Tehát a megelőzésben rendkívül bevált. A baj csak az volt, hogy ő azt is megérezte, min fogunk elbukni, s tettünkért cserébe milyen megrovásban fogunk részesülni, s miként. Ettől rengetegszer elsápadt. Egyszerűen magába roskadt, és órákig nem tudtunk kommunikálni vele. Idővel megtanultuk, ha ekként viselkedik, feltétlenül változtatnunk kell a tervünkön, mert ha nem, nagyon rosszul fog elsülni, s rettenetes megtorlásban lesz részünk. Jövendölései miatt előfordult az is, hogy megtorpantunk, már-már feladtuk elképzeléseinket, annyira megijedtünk a ránk leselkedő veszélyektől, valójában a méltó büntetéstől. Tán csak nem vagytok ennyire gyávák?, öntötte ilyenkor belénk a lelket, és bevallotta, tulajdonképpen csak próbára akart tenni bennünket, s csak füllentett egyet.

Neki köszönhetően eshetett meg, hogy bolondságaink egyre szaporodtak, majdhogynem terror alá vontuk az egész iskolát, hisz ha ki is szagolta valaki a tanári karból, honnan fúj a szél, Marci kimentett bennünket, tisztára mosta a szennyesünket. Rajta soha nem fogtak ki a tanultak.

Hogy mégis, hogyan veszítettük el? Őszintén szólva, nem tudom. Egyszer csak kiszállt a bandából, azt mondta, elege van, elfáradt, és beleegyezésünk nélkül másnap átiratkozott egy másik suliba. Kettőnk barátságát igazából ez a költözés szülte meg, mivel korábban csak cimborák voltunk, ha szabad ezzel a kifejezéssel illetnem kapcsolatunkat, amely őt is, meg engem is talpra állított. Nem érdekelt, hogy papucsban csoszog ki a piacra fenyőfát vásárolni, az sem, hogy nem szégyell karácsony előtt alkudozni, s fillérekért elvinni a legcsodálatosabb példányt. Ő az én barátom volt, olyannak fogadtam el és írtam be a szívembe, amilyennek mutatta magát.

Marciban ugyanis sokkal több lakózott, mint amennyit énjéből nekünk megmutatott. Ha nem csoszogott volna ki karácsony napján papucsban a piacra, s nem sodorta volna veszélybe az iránta való tiszteletünket, amelyet elég nehezen adtunk meg neki, talán sosem jövök rá erre az igazságra.

Marci nagy ember volt, ezért imádtam.

Marci érzéketlen volt hozzám, de én szerettem.

Marci ezáltal rádöbbentett arra, mely az az értékrend, amelyet magamévá kell tennem, ha szabad és boldog akarok maradni.

A fát ünnepek után elültettük. Köszönöm, mondta, miután elkészültünk. Ekkor láttam először mosolyogni.

(részlet, vázlat)