Európai ökokultúra. Ahova a madár röpülve sem juthat, vagy csak fáradva érhet

Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.
(Fekete István)

Elhagyva, mint madár az ágon

Ápolt erdőkről, finom levegőjű s friss növényzetű hegyvidéki városkákról regéltek a kezembe került régi képeslapok, miközben a rádióban a műfajokká nemesedett szemetelési szokásokról társalgott a műsorvezető a hallgatósággal. Arról vitatkoztak, összefügg-e a zenei ízlés a tisztasági igénnyel. Csodaszámba menően ellenvélemény nélkül fogalmazódott meg, hogy bizony egy dzsessz- vagy rockfesztivál után nem marad annyi limlom a helyszínen, mint amennyit a manelisták hánynak szét egyetlen délután a csórékolbászos, aranyláncos pikniken.

A betelefonálók közül többen hencegve ecsetelték: az ő gyermekeik nejlonzacskókkal megrakottan vonulnak ki mindig a zöldövezetbe, azokba gyűjtik össze a szabadtéri eszem-iszom maradékait, a flakonokkal, konzervdobozokkal, egyszer használatos mütyürökkel megtömött szatyrokat pedig, ha nincs a közelben kuka, egyszerűen hazaviszik, otthon dobják be a kosárba. Mindez azért történik így, hangsúlyozták, mert rendre, fegyelmezett magatartásra, civilizált viselkedésre nevelték őket a családban (az iskoláról, mint pozitív tényezőről, nem esett szó).

Volt, aki határozottan kijelentette: Románia Európa szemétládája. Ezzel valamennyien egyetértettek, kérdések, kételyek garmadát vetve fel viszont bennem. E tudathasadásos, ellentmondásos, tisztaságmániás állapotban ugyanis mélyen el kell gondolkodni azon, hogy akkor mégis honnan származik, miből fakad, kitől ered a földre takaróként rátelepedett rengeteg szenny, mocsok, vacak? Tán a minisztérium a hibás a felfordulásért? Vagy maga a miniszter úr, mert nem küld személyre szóló meghívót mindenik utcaseprőnek, szép szavakkal, finoman, alázatosan kérve meg ekként a társaságot, hogy szíveskedjenek egy picit takarítani is, ha kedvük lesz rá. Esetleg csupán a szociális segélyből élők nem teszik a dolgukat, mert beadták a felmondásukat?

Variálható tehát e téma, hisz bárkinek az oldaláról közelítjük meg, arra a következtetésre jutunk, hogy van egy gárda, amelyik pimaszul szemetel, és van egy másik társaság is, amelyik szemtelenül asszisztál az össznépi hulladékosításhoz. A jelenségre újabban az újságírók is felfigyeltek. Tudósításban olvastam, hogy az egyik bánsági folyóparton miccset sütő különítmény egyéneinek a szemét azért nem szúrta a mellettük tornyosuló szemét, mert az már ott leledzett, amikor kiértek a természet ölébe s letáboroztak. Erőteljesen fogadkoztak: a lomot nem ők tették oda. Aztán, hálistennek, jó étvággyal bekapták a gané tetején ropogósra sült húspogácsát...

Amint az előbbi eset is példázza, a higiénia terén már a harmadik világbeli országok szintjén sem állunk. Faluhelyen nincs köztisztasági vállalat, a városokban pedig csupán a főterek azon parcelláin locsolják a virágágyásokat, nyírják buzgón a füvet, ahová a külföldi delegációk és vendégfogadóik, a menedzserek, díszöltönyben korzózni mennek. Tisztségviselőék részéről a többi negyedet felfalhatja a kosz, benépesíthetik a falkába verődő éhes kóbor kutyák. Habként az kerülhet a tortára, hogy az egyre fényűzőbb centrumba a közeljövőben csak azt fogják beengedni, aki lepengeti a kapupénzt. Aki nem, az bújócskázhat majd a rendfenntartókkal, botorkálhat a záptojás szagú sikátorokban.

Bár ami a szabad- és ünnepnapokat, valamint azok mennyiségét, számát illeti mindenki (az is, aki adja, meg az is, aki kapja) nagyon korrekt ebben az országban, azt viszont még senki sem számolta ki, hány liter víz és hány watt villanyáram megy el évente csak arra, hogy a díszvendégek és házigazdáik, az ügyvivők tiszta lábbelivel kerüljenek ki a városnézéssel fűszerezett monoton üzleti megbeszélésből.

Az egyre jobban érzékelhető szemfényvesztés ellenére egyesek még hisznek a lakkcipős, palotás, limuzinos Münchausen báróknak. Újabban az történt, hogy a megyeházán valaki elszólta magát: jönni fognak a fapapucsos hollandok, akik majd kikotorják a Béga-csatornát. Ebből persze megint cikkek születtek, megható történelmi körítéssel, amelyekből megtudhattuk, mennyire szép volt az élet Temesváron úgy százötven évvel ezelőtt. Arra a kérdésre viszont nem kaptunk választ, honnan indultak el a flamandok, hisz az anyai fészekből elsőként kiszállt és felénk röpülő csoportjuk már tíz éve úton van, de még mindig nem ért ide. Pedig az akkori napilapok megírták: lesz Bégánk! Azóta a Sebes-Körös is felkerült a (fekete) listára, azzal az örömteli megjegyzéssel, hogy néhány év, évtized múlva vízen utazhatnak majd Magyarországra a nagyváradiak. Gondolom, ez a fajta fejlesztési terv is méreteket fog ölteni, megszédítve a Maros meg a Szamos mentén élőket, akik magukhoz térésükig egyébről sem fognak álmodozni, mint színes vitorlásokról és fehér sétahajókról.

A horgászok egyelőre nem vették a szívükre az újabb természetellenes bejelentést, és bár számos helyen már a fákat is kivágták mellőlük, naponta kivetik a horgot, amelyre hal ma már csak a (halas)tavakban akad. A magántulajdonban lévő halászbirodalmak megjelenése óta ugyanis lényegesen lecsökkentek a telepítések – nyilván rafinált üzleti megfontolásból. Ez a suttyomban zajló intézkedés a pecázókat különösebben nem érdekli, hisz ők inkább a csend, a nyugalom, az élénkítő levegő miatt járnak ki a partra. Mi több, most már a víz minőségével is nagyjából meg lehetnek elégedve (feltéve, hogy nem inni akarnak belőle), hisz amióta bezárták a gyárakat, sokkal áttetszőbbek a folyók, mint voltak a romániai ipar aranykorszakában.

Folytatás: itt