Az ibolyán túl

Az üde zöld mező olyan friss volt ma reggel, hogy szinte éreztem a leheletemet. Miközben a magaslat csúcsa felé tartottam, nagyokat szippantottam, mintha azt vártam volna, hogy a belém hatoló kínlevőség, a belső világomtól egyre inkább elkülönülő kültér majd megoldja minden gondomat. Tenyeremből a pillangókat is szabadon eresztettem, így a hevesen lüktető természet színskálája tovább erősödött, és én úgy éreztem, ezzel nagy jót tettem az emberiségnek, hisz ezek után talán már lesz annyi önállósága a folyócska partján vergődő kisvárosnak, hogy legyőzze a rá erőszakolt szürkeséget. De nem változott meg semmi, a szétszopott rágógumik tovább szaporodtak a gimi melletti haldokló fatörzseken, és a málló vakolatréteg is tovább bomlasztotta az esztétikai összhangot a nemzet csalogányának emlékhelyén. A korsós lány még tűrte egy darabig a kopást, próbálta túlélni a hó visszasettenkedésével egy időben újratermelődött szúró tekinteteket, majd magára öltött egy lenge nyári ruhát, hogy legalább a gúnyos megjegyzéseket és a perverzek tolakodását kivédje. Bomlasztó szomorúságot láttam azonban a szemében, amikor szombat reggel kigyalogoltam a toronyóra alá, ahol a látványos időtlenség miatt szerettem ücsörögni nagy-nagy magányomban. Ha ott ültem, nem éreztem fájdalmat, nem hallottam emberi hangot, nem láttam gyilkosokat, csak a megkövült isteni misztérium volt ilyenkor az enyém, és erről senki sem tudott, ennek sejtelmességétől pedig az egész ottlétem emberfeletti tartalmakkal telítődött. A fiúm rózsái a kút vizén keringőztek a jéghideg szél fülfagyasztó muzsikájára, de hiába, mert ő egy ideje már nem jár a nyomaimban, és ha járt is, oly némán és üveges tekintettel osont el mellettem, hogy nem mertem megérinteni. Karjaimat ugyan kinyújtottam utána, szinte esdeklően tartottam feléje remegő végtagjaimat, hangtalanul kértem, üljön le mellém, beszélgessünk, vagy csak hallgassuk egymás lélegzetét, ám ő ezt nem vette észre, mert én úgy cselekedtem, úgy kértem tőle segítséget, hogy tetten ne érhessen. Akartam is őt, meg nem is, féltem egy esetleges elutasító pillantástól, ódzkodtam a hajdani kudarctól, amelyet az ő kifürkészhetetlensége által okozhattam volna újra magamnak. Pedig tudtam, sosem utasítana vissza. S mégis. Az út, amely előttem roskadozott és kanyargott, végeláthatatlannak és kíméletlennek mutatkozott, az ő háta mögötti viszont még hosszabbnak és még göröngyösebbnek az enyémnél, nem is láttam a végét, és ez picit elbizonytalanított. Így én még a nyomába sem érhetek, hisz ő annyi tudással bírhat, amennyit én sohasem fogok magamba szippantani, mert belém se fér annyi jótevő gondolat, amennyit ő egyetlen szavával áldoz a világra. Bejáratott ösvényeivel rajtam ő annyira átláthat, amennyire én sosem fogom őt megérteni. Ne kívánd magadnak azt, amit nem ismersz, mondta egyszer intően, amikor olyan tartalmakat kértem tőle, amelyekről még én sem hittem, hogy megvalósulhatnak. És talán épp ez volt a buktató, hisz talán, ha időben hiszek benne, s hiszek a tartalmak megvalósíthatóságában és az ő mindent megmozgató szeretetében, akkor valószínűleg a későbbiekben nem rettegek belekapaszkodni a kezébe.

S amint ezekről a feloldhatatlanul fájdalmas lehetetlenségekről elmélkedtem a lassanként virágba boruló füves réten, csak azt vettem észre, hogy valaki belenyúl a markomba, s felemel a magasba. Miért nem bízol bennem?, kérdezte szelíden, de már vitt is magával, sodort az ismeretlenbe, s én nem válaszoltam neki semmit, mert értelmetlen lett volna ekkor minden mondat, az összes gondolat, hisz ezekben a pillanatokban már nem éreztem félelmet, önmagamból semmit sem éreztem, sem bátorságot, sem érzékenységet, csak őt a tenyeremben, a betartott ígéreteit a szívemben, a kimondott szavait a számban, az újjászületni akaró éhes csókjait, amelyek minden porcikámat átjárták, és ettől az egykoron elveszített énemet ismét hihetetlenül boldognak, vágyaimat beteljesülteknek éreztem. Száguldásunk mintha örökké tartott volna, mégis talán csupán néhány pillanatig, vagy csak egyetlen egyig, egy szempillantás elhalványulásáig. Nem emlékszem, merre bóklásztunk, vagy hogy egyáltalán jártunk-e földrajzilag betájolható helyszíneken, előfordulhat, hogy csupán az ő dimenzióiban csellengtünk, amelyek nem kötődnek sem térhez, sem időhöz, mint kiderült, csak a múlthoz tapadnak elválaszthatatlanul.

A még nedves talajból dalolva dugta ki mellettem fodros pártáját egy ibolyavirág. Hajszálvékony kezecskéjével megmosta orcáját a köré sereglett harmatcseppekben, ráköszönt Napanyóra, amely már magasan viselte aranykobakját, majd felém fordult, mosolygott. „Nem láttad véletlenül a hóvirágot? Évek óta szeretnék már tőle kérdezni valamit, de mire ideérek, ő már nincs itt. Sebaj, nem adom fel, jövőre majd jobban igyekszem” – szólt hozzám megrendítő nyugalommal és derűvel, nekem pedig arra volt muszáj rácsodálkoznom, mekkora tisztelettel és alázattal viseli a rá mért rövidke s kegyetlen sorsot.