„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2014. február 4., kedd

Hungarian beauty


Hosszú szőke hajam volt, középen kétfelé választva, de mindkét felén hullámos és mellig érő, tele selyemrugókkal. Amikor a nap reám sütött, a fejem az alföldi nyári szénaboglyához hasonlított, ízzott, világított. Rajta alacsony homlok lapult, színben a körömkefém fehér csontlapjára hasonlított. Lágy, szürkés szemöldököm halk precíziójával és reszkető amőbaszerűségével a lényegemet őrizte, formai tartalmamat: az orr táján hirtelen megvastagodott és tömötten bársonyossá lett, mint a barka, a halánték felé hosszan, szinte búgva elnyúlt, de nem éles-tapadó csíkban, hanem puhán és vágatlanul. A szemem hosszúkás volt, mint a fizikakönyvben az üveglencse keresztmetszete, a szemgolyóm fehérje és sötétje közé nem ékelődött be éles kontraszt, pupillám körül a gyűrű puhán hullámzott, úszott. Messzebbről jött ez a szem, mint az arcom, valahonnan, ahol nincs fény és árnyék, csak a távolság érzése valóság. A szemem maga volt a nézés. 

Az ilyen arcokat szabályos szépségnek szokták nevezni, s a legtöbbször megfilmesítik vagy megosztják a facebook-on. Ki-ki magának, ha másképpen nem.

A természeten túl léteznek festők is, akik sokkal plasztikusabban ábrázolják az éleket és a kontúrokat azáltal, hogy mellőzik a határvonalakat, sűrítik az árnyéksávokat és gyarapítják a kereszteződéseket.

Nincsenek megjegyzések: